Saci és Kati kezet nyújtott az örökkévalóságnak:
a „Magyar Sport Csillagok Fala” 2002. április 26-án négy
tenyérnyommal gazdagodott, két világbajnokunk ünnepélyes
keretek között örökítette meg tenyerének nyomát
a budapesti Deák Ferenc utcai Pizza Hut étteremben a magyar sport
csillagai számára fenntartott helyen. Az eseményen a családtagok,
rokonok, ismerôsök mellett jelen volt számos sportág
kiemelkedô alakja, a tájfutó szövetség vezetése,
az ISM képviselôje, valamint a nyomtatott és az elektronikus
sajtó, amely be is számolt az eseményrôl. Gajdos Tamás,
volt atléta és tájfutó mutatta be két világbajnokunk
pályafutását, Holló József szövetségünk
tiszteletbeli elnöke méltatta az ünnepelteket, valamint emlékezett
egy-egy közös élményükre, s a két kiemelkedô
sportember köszönetet mondott az ôket segítôknek
és támogatóknak. Az ünnepélyes keretek között
zajló esemény délelôtti pizza melletti sok és
vidám beszélgetéssel zárult.
Az esemény alatt, után gondolkoztam azon, vajon megbecsüli-e
sportágunk saját csillagait. Megbecsülte-e kellôképpen
világbajnokainkat, megbecsüli-e mindenkori legjobbjait, az eredményes
versenyzôket? Csak részben igen a válasz. Becsüljük
ôket, elismerjük emberi és sportemberi nagyságukat, figyelünk
és hallgatunk rájuk, talán még támogatjuk is
ôket erônk szerint. Egyet nem teszünk (vagy ritkán, nagyon
ritkán): nem tesszük ezt nyilvánvalóvá és
érezhetôvé az érintettek számára. A sportág
puritánsága és egyszerű körülményei
miatt van talán mindez, talán azért, mert hétrôl
hétre találkozunk a versenyeken egy nagy család tagjaiként,
vagy talán azért, mert kevesebb sikerben volt részünk,
mint szerettük volna, s legtöbbször a sikertelenségen siránkoztunk
vagy elégedetlenkedtünk. Akármi is az ok, az egészen
biztos, hogy sok válogatott versenyzônk versenyzett, küzdött
és edzett néha erôn felül, s búcsúzott
az élsporttól keserű szívvel, úgy érezve,
hogy nem becsültük meg, nem ismertük el kellôképpen
az eredményeit, a munkáját. Hangsúlyozom, így
érezték. Nekem is, mint a válogatott jelenlegi vezetôjének,
s a mindenkori sport-vezetôknek is érdemes ezen elgondolkozni, mit
kell tennünk annak érdekében, hogy legjobbjaink úgy
érezzék, mindig mellettük állunk, támogatjuk
ôket, tudva azt, hogy az élsportoló primadonna, érzékeny
és lelkileg is sérülékeny, nem csak fizikailag az erôs
igénybevétel miatt. Ez a mostani esemény egyben mintát
is adott ahhoz, hogyan érdemes ünnepelnünk azokat, akiket szeretünk,
becsülünk és tisztelünk.
Legnagyobb tájfutó egyéniségeinket ünnepelve
azon is érdemes elgondolkozunk, hogy miért vannak nôi felnôtt
világbajnokaink, míg a férfiak között csak az utánpótlás
kategóriákban sikerült eddig világversenyt nyerni versenyzôinknek?
Utánpótlás világelsôséget egyéniben
viszont csak fiú kategóriákban szereztünk, ott viszont
többet is. Mi változik meg 20 éves kor után? A hazai
versenyzôk hozzáállása vagy a külföldi versenyzôk
tudása és lehetôségei? Többet kell edzenie a magyar
férfiaknak, vagy többet kell Skandináviában versenyezniük,
vagy jobban fel kell készülniük pszichikailag a világversenyekre?
S mit kell jobban csinálni az utánpótlás korú
lányoknak? A futás vagy a tájékozódás
elemeire kell jobban odafigyelniük? A kérdések megválaszolása
csak alapos elemzés segítségével lehetséges,
olyannal, amelyik számba veszi az életkorbeli és életkörülménybeli
sajátosságokat, a hazai és külföldi versenyek és
versenyrendszerek különbségeit, az edzések és edzéstervek
jellemzôit itthon és külföldön, valamint a sikeres
sportolók pályafutásának meghatározó
momentumait. A magyar tájfutás eddigi történetének
eredményei azt mutatják, sportágunk rendszeresen rendelkezik
tehetséges, az adott korcsoportban világklasszis ver-senyzôkkel,
a tartósan kiemelkedô felnôtt eredményekhez azonban
olyan, az eddigiektôl eltérô sportági stratégiára
van szükség, amely tudatosan teremti meg a legjobbak fejlôdésének
lehetôségeit.
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 2002/4 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!