Maloja - S-Chanf, 2002. március 10.
Az előzményeket ld. a Tájoló 01/3 számában.
Tavaly megfogadtuk, hogy újra megpróbáljuk, így hát idén sem hagyhattuk ki "szokásos" tavaszi símaratonunkat. Igaz, eredetileg 7 fősnek induló csapatunk az utolsó pillanatban történt meghátrálások miatt majdnem elnőtlenedett, de azért öten maradtunk: Orsi, Ricsi, Martin, Bence és én. Két újrázó és három novice.
Első ránézésre a versenyközpont semmit nem változott tavaly óta. Ugyanaz a sátorváros, ugyanolyan tömeg, ugyanazok az árusok stb. Immár rutinosan vesszük át a rajtszámot, majd gyorsan végigtarháljuk az ingyenkonyhát. Az egyik standon géppel lemeózzák a napszemüvegeinket: "vannak ennél rosszabbak is" - hangzik a megnyugtató ítélet. Utána sietünk tovább a szállásra.
Kedvenc légópincénkben az ismerős ágyakon ismeretlen csehek fekszenek, sajnos, elég nagy számban, alig találunk köztük helyet. Cserébe egész estére okkupáljuk az asztalt, valami nekünk is jusson. A jó viszonyt egyébként az első percben kialakul, midőn előhúzok a kosárból egy üveg Staropramen-t. Én ugyan nem értek csehül, de az elismerő tekintetek, illetve a beszédükből kihallható "magyarszki" és "Staropramen" szavak nem hagynak a felől kétséget, hogy szimpatikusak vagyunk nekik.
Ők elkezdenek vaxolni - látszólag nagyon nagy szakértelemmel - mi meg kimegyünk kipróbálni a pályát. Hát, mi tagadás, tavaly jobban nézett ki. Persze, +10 fokban nem várhatunk csodákat. Egyszerűen fogalmazva hiányzik vagy fél méter hó a környékről. Kb. 20-30 cm-es, erősen hiányos hótakarót próbálnak a rendezők életben tartani mindenféle módon, teherautókkal (ezek hozzák a havat), hómarókkal, hatalmas, tólólapos traktorokkal, sőt, némileg meglepő módon, szippantókocsival. Ez utóbbi a pályára folyó trágyalevet szürcsöli éppen felfele. Egy óra éppen elég is a technika érdekességeiből. Közben azért síelünk is, de a nagy latyakban kerülgetve a ledepózott hókupacokat és a felmarózott foltokat ez nem nevezhető örömsínek. Nehéz elhinni, hogy ebből másnapra jó pálya lesz (pedig az lett).
A szállásra visszaérve meglepődve látjuk, hogy a csehek még mindig vaxolnak, kellemes paraffinos fluorgőzbe burkolva az amúgy nem szellőző helységet. Én ugyan úgy tudom, hogy ez erősen mérgező, de egyéb lehetőség nem lévén, itt kell megvacsoráznunk. Utána jöhet a revans, mi is vaxolunk. Hogy komolynak tűnjünk, mi sem adjuk alább három óránál, de sajnos a mi vaxainkban nincs flour, egyébként is szolidaritásból a mosdóba vonulunk vissza, úgyhogy lassan kitisztul a légkör. A csehek egyik vax-guruja tanácsokkal lát el, ennek következtében Martin szinte minden színből felrak a lécére egy kicsit. Biztos, ami biztos. A hivatalos álláspont szerint holnap -5 - -10 fok körül lesz a hó, ami elég valószínűtlennek tűnik, de elhisszük. 10 körül sikerül a bőszen anekdotázó cseheket aludni küldeni, ebben némi szerepe lehet annak is, hogy rájuk kapcsoljuk a villanyt.
Reggel senki nem akar felkelni. Nem értem, ezek csak itt telelnek, vagy versenyezni is fognak?! Egy órával a vonat indulása előtt én veszem a bátorságot, hogy felkapcsoljam a villanyt, erre lassan feléled a szoba. Rövid étkezési periódus és pakolás után levisszük a kocsit a célba, majd irány a vonat. Miközben zakatolunk St. Moritz felé, jön fel a nap, egyelőre csak a környező csúcsokat világítja meg, de látszik, hogy hamarosan gyönyörű tavaszi idő lesz. Mire a rajtba érünk, már teljes erővel nappal van. A rajt dettó a tavalyi, minden megegyezik, csak van még +50 női WC (ezt egy hatalmas tábla hirdeti büszkén). Mivel az utolsó vonattal jöttünk, nincs sok időnk. Martin gyorsan el is megy a Hauptclasse A-ba, őket elég hamar indítják, rögtön az elit után. Orsi, Ricsi és Bence még ráérnek, a "Volkslauf" csak a legvégén rajtol. Én középutasként a Haupclasse B-hez tartozom. (A csoportokat a tavalyi eredmények alapján állították össze.)
Kellemesen kicsinek tűnik a B-csoport. Talán a 10. sorból indulhatok, mögöttem van még ugyanennyi. Az öröm azonban korainak tűnik, a rajt után nem akarnak eloszlani a népek, mindenki egy tempót síel, előzni nehéz. Mikor negyed óra múlva elérjük az 5 km-t, még mindig csak félgőzzel megyünk. Ez legalább nem fárasztó, de azért kéne már haladni, mert sosem érünk a végére. Lassan sikerül széthúzódni, sőt, úgy tűnik, a többiek valamiért irtóznak a pálya bal felétől, így én a tömeg mellett jó 10 méterrel egyedül síelhetek hosszú szakaszokat. Ez így viszont fárasztó, különösen egy ellenszeles fél km utáni emelkedő, részemről itt az első holtpont, nem érzem magam túl fittnek a tetején. Az első 10 km még így is megvan 29 perc alatt, ez nem rossz. Várom az második emelkedőt, ahol elvileg megállunk és pihenni lehet, ez ügyben egyszerre kellemetlen és kellemes meglepetés, hogy most nincs sorállás, lehet erőből felgályázni.
Miközben St. Moritz-on síelünk keresztül, azon gondolkodom, hogy ha sehol nem kell megállni, vajon meddig bírom a tempót, de mire kétségbeesnék, már jön is az első tömegjelenet. Na, hálaistennek, akkor ennyire azért nem nagy előny korábbi csoportban indulni, sorba állnak ezek is… Mondjuk a fele is elég lenne, fél perc után már unom a tötyörgést, az előttem lépkedők viszont szemmel láthatóan élvezik, barátkoznak a nézőkkel, beszélgetnek, viháncolnak. Ilyen felfeléből még van vagy három, közben egy-két lendületesebb szakasz. A csúcson átbukva hóekézünk egy kicsit, ami egyrészt túlzás, mert annyira azért nem lejt a pálya, másrészt viszont nem könnyű, mert a vékony hóréteg alatt jég van, csúszik rajta a léc minden irányban. A nagyobb zakókat a nézők tapssal jutalmazzák.
Végre leérünk Pontresiná-ba, itt a 25. km, innentől lapos a pálya, tavaly innentől volt olvadt, de eddigre eloszlott a tömeg. Most nem oszlik. Viszont nem olvad. Nem tudom, ez a hó hogy csinálja, de a napsütés ellenére hideg marad. Ez nagyon jó hír, még azt is ellensúlyozza, hogy továbbra sem lehet rendesen haladni. Időközben beértük az A-csoport végét, állandóan zöld rajtszámos nőket kell előzni. 35 km-ig semmit nem változik a helyzet, onnan is csak annyit, hogy jönnek a felfelék. Tavalyról rossz emlékeim vannak róluk, de most mintha kisebbek lennének. Vagy én vagyok jobb formában. Reálisabb, hogy idén nem olvadt fel a pálya és ettől sokkal könnyebb a síelés. Amikor kiírják, hogy már csak 5 km a cél, kezdem úgy érezni, hogy akár gyorsítani is lehetne, teljesen pihentnek érzem magam, egy-egy előzés közötti szabadonfutó szakasz kifejezetten élvezetes. Megnyitom hát a hosszú hajrát és nagyon hamar elérem a 41. km-nél táborozó fényképészeket. Szegények csak vaktában lövöldöznek a tömegre, az biztos, hogy bármely időpillanatban is nyomják le a gombot, valaki mindig van a képen. Innen már csak a befutó van hátra, ami ráadásul tavaly óta rövidebb lett, így meglepően hamar szembetalálom magam a célkapuval. Ha nem lenne ott, én még szívesen mennék tovább, annyira könnyű és jóleső volt a vége, hogy szinte kár abbahagyni.
Martinnak csak a nyomait találom a kocsinál, már rég bejött, valahol videózik. Kimegyek én is a befutó mellé, meghajrázni a többieket. Jönnek is hamarosan. Mindenki úgy nyilatkozik, hogy ez "nudli volt", legközelebb valami hosszabb versenyt kéne kinézni. A Vasaloppet azért még várhat, de talán valami 50-60 km-es… Szövögetjük a terveket, most éppen semmi sem tűnik lehetetlennek.
Hogy azért nem volt ez olyan egyszerű, azt bizonyítja, hogy az autóban szép lassan mindenki elpilled (a sofőr is majdnem). Meg a másnapi izomláz, ami azonban inkább szép, de múló emléke az idei szezon utolsó versenyének.
-md-
Vissza a Tájoló 2002/3 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!