Skandináv terepen Ausztráliában
Tizenhét évvel ezelőtt kaptam egy eukaliptuszfa levelet Kalo
Marianntól, aki tagja volt 1985-ben az Ausztráliában rendezett
felnőtt világbajnokságon résztvevő magyar válogatottnak.
Akkor nem gondoltam volna, hogy nekem is megadatik egyszer tájfutnom arrafelé.
Ez még az indulás előtti napon sem volt biztos. Az idei WMOC-t
(Tájfutó Mesterek Világbajnoksága) ugyanis a World
Masters Games keretében rendezték Melbournében. Ennek következtében
95 nemzet 25 ezer sportolója igyekezett odaérkezni az október
hatodiki megnyitóra. Olcsó (értsd: 220 ezer forint körüli)
hely ezért nem akadt a repülőn, drágábbra meg
nekem nem tellett. Végül is Kiácz Bence sporttársam
szívós ügyködése nyomán (ezúton is
köszönet érte) az utolsó pillanatban, Ferihegyre érkezésem
előtt alig 12 órával került a kezembe a Budapest-Zürich-Szöul-Sydney
útirányra szóló repülőjegy. Azért
éppen ezen az útvonalon utaztam, mert a másik magyar tájfutó
nevező, Posta Botond már idejekorán erre foglaltatott magának
helyet.
Két fős versenyzői küldöttségünk létszámát
tekintve nem minősült különösebb kuriózumnak
a mezőnyben. A hivatalos statisztika szerint a 33 országot reprezentáló
1242 rajtolóból a hagyományoknak megfelelően a legtöbb
skandináv volt: 150 svéd, 139 norvég és 95 finn. S
mivel a hazaiak pont annyian neveztek, ahány nap van egy évben,
ez a négyes 749 fővel nagyobb tömeget tett ki, mint a maradék
493 ember 29 országból… A mienknél is kisebb "csapattal"
állt ki Belorusszia, Ghana (!), Izrael, Olaszország, Hollandia és
Dél-Afrika.
Összességében a 11 férfi korcsoportban (35-85) 818,
a 9 nőiben 424 név szerepelt a rajtlistában. A World Masters
Games reprezentatív kiadványában pedig abc sorrendben az
összes résztvevő olvashatja magát. Ebből is látszik,
milyen sokat adtak a külsőségekre a házigazdák.
Olyan bürokratikusan viszont sem az USA, sem az új-zélandi
vízumhoz nem jutottam hozzá annak idején, mint most az ausztrálhoz.
A sokoldalas kérdőíven, visszaigazolt nevezésen kívül
számtalan egyéb dokumentumot kértek a pénz mellett
a sportolói beutazási engedély megadásához.
Miután az űrlapon is feltüntettem és szóban is
egyeztettük, hogy postán küldik meg címemre, a megígért
időpont után egyre türelmetlenebbül vártam az útlevelem,
hiszen tervbe vettem egy felkészülési tábort a Magas-Tátrában.
Türelmem fogytával nagy nehezen sikerült felhívnom a nagykövetséget,
ahol egy géphang elmesélte Ausztrália történelmét
az őskortól napjainkig, de élő embert nem kapcsolt.
Utóbb kiderült, tévedésből arra vártak,
személyesen menjek a vízumomért…
Őszből a tavaszba
A rendkívül hosszú és fárasztó repülőút
után Sydneyben tavasz és megannyi szokatlan dolog fogadott: a baloldali
közlekedés, az északról sütő nap, az európainál
nagyságrendekkel tisztább levegő - 50, 60, 80 km-es látótávolsággal
(!) -, a különös növény- és állatvilág,
az égboltra rajzolt feliratok és egyebek.
A központi megnyitóünnepség az 1956. Évi olimpia
színhelyén, Melbourne krikett stadionjában sokáig
emlékezetes marad. A 25 ezres tömeg piros, kék, sárga,
zöld és fehér egyenesőkabátban, sportáganként
masírozott be a gyepre és élvezhette végig ceremóniát.
Én az ácsorgás helyett jobban díjaztam volna, ha a
nézőtéren ülve láthatom mindezt.
A tájfutásnak az aranybányászatáról
híres Bendigó városa adott otthont. Itt volt a sportági
megnyitó délelőtt, délután pedig már
a selejtező terepbemutatóján ismerkedtünk az eukaliptuszerdő
titkaival. A jó olvasható, 10 ezres méretarányú,
nem túl szintes és egyértelmű domborzatú térkép
kellemes, élvezetes edzéslehetőséget nyújtott.
Csak pár apróbb hibát fedeztem fel: hiányzott gödör
és egy-két jól követhető csapás, két,
ösvénynek jelzett út meg sokkal szélesebb és
kijártabb volt a vártnál. A talajt azonban eléggé
egyenetlennek éreztem és a mérges kígyóktól
való félelmemben nagyon alaposan figyeltem minden lépésnél
a talpam alá, ami a futósebesség rovására ment.
Csúcsnehézségű döntőterep
Az első selejtező futam térképén, a Glenluce
South-on már több apróbb zöld folt is akadt és
a fehér sem volt az az igazi. Kategóriám, az M50 a második
legnépesebb mezőnyével (129 fő) egyike lett annak
a háromnak (M50, 55, 60), ahol B döntőt is rendeztek. A rajt
előtt gyors zápor vert végig, pálya közben aztán
az esőn kívül egyszer sűrű jégdara is elkapott.
Ez persze nem befolyásolta az eredményem: a 6625/18/300-as pályán
66:32-vel 35. lettem.
A második selejtezőn is ugyanabba a célba futottunk be, csak
éppen a terep északi feléről. Itt találtam
először szemtől-szembe magam vadon élő kenguruval.
Láthatóan közömbösen, az emberekre ügyet sem
vetve szökdelt alig pár méterre tőlem mélységes
nyugalommal a dolga után. Aznap fizikailag valahogyan igen gyenge napot
fogtam ki. A 8 órás időeltolódás most is alaposan
felborította a bioritmusomat. A tökéletlen akklimatizáció
rányomta bélyegét fizikai-szellemi állapotomra - sajnos.
Ráadásul a hurkolt pálya kereszteződésében
egy mély, veszélyes horhoson való átmászás
közben a választottal párhuzamos völgyecskében
kötöttem ki. Minden stimmelt, még a pont is - csak a kódja
nem: egy későbbi pontomba botlottam. Ennyi és gyenge futóforma
elég is volt, hogy csak a B döntőbe férjek be.
A döntő terepe merőben különbözött a
selejtezőkétől. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy
a szokásos pihenőnap helyett újabb terepbemutató következett
életem eddigi legtechnikásabb terepén. A Kooyoora State Park
tiszta Skandinávia, csupán a mocsár hiányzott belőle
(bár nekem nem annyira). Úgy néz ki a térkép,
mint a brokkolis mákos tészta: sziklákkal, kalliókkal
sűrűn meghintett, nehezen érzékelhető domborzatú,
bozótosoktól mozaikosan bezöldült, útnélküli
rengeteget ábrázol. Tájékozódási technikaként
a mindent azonosító precíz térképolvasás
és a pontos iránymenet jöhet szóba az út nélküli
navigálásban, mert ha az ember egyszer elveszti a fonalat, esélye
sincs rá, hogy rövidesen újból megtalálja. Soha
nem tájfutottam még ilyen terepen 36 éves tájfutómúltam
során, ami ehhez lett volna fogható , pedig már ez a tizedik
WMOC, ahol indulok.
Az első 3 pontot szépen kikaptam. A negyedikre, a borókáshoz
hasonlatos, kellemetlen bozótfolton való áthaladáskor
elsodródtam a jó iránytól, s ezzel el is búcsúztam
a tervezett versenyidőmtől. A 10 perces kilométerátlaghoz
hosszú skandináviai rutin és végig maximális,
pillanatnyi kihagyás nélküli koncentráció szükségeltetett
volna. Itthon ilyen feltételek egyetlen terepünkön sem állnak
fenn. Így kötöttem ki a huszadik helyen.
Utóversenynek levezetőként, meg hogy egy kis sikerélménye
is legyen a többségnek, ugyanott egy gyógypályát
tűztek ki Victoria Championships címén. Ezt már sikerült
reális idő alatt abszolválnom.
A World Masters Games záróceremóniája, gyakorlatilag egy vidám koncert, ismét Melbournében, de most egy másik olimpiai csarnokban zajlott. Itt a kanadai Edmonton képviselője átvette a WMG zászlaját, ahol a legközelebbi Világjátékok lesz 2005-ben. A versenyközpontban egyébként bőkezűen osztogatták a jövő évi norvégiai és az azt követő olaszországi WMOC kiírásait is. A 2003. évi oslói különösen vonzó, hiszen össze lehet kapcsolni a világ leghíresebb és legnagyobb viadalával, a svédországi O-Ringennel. Az azonban szerény véleményem szerint súlyos etikátlanság a norvégok részéről, hogy az első, a legkedvezményesebb nevezési határidő már akkor lejárt (2002. október 1-én), amikor az előző évi, az ausztráliai VB még el sem kezdődött…
Ausztrália szépségei
A hátralévő rövid időben megpróbáltunk
minél több látnivalót besűríteni. A fővárost,
Canberrát még a verseny előtt megcsodálhattuk. Ez
valóban ellátja funkcióját, nem olyan vízfej
főváros, mint a magyar. A részben földbe süllyesztett
Parlament oldalának gyepszőnyegén még komoly dombrésztávos
edzés is végezhető.
Legelőször Ballarat városát ejtettük útba,
itt a magyar evezősöknek szurkoltunk. Elautóztunk Melbournétól
délnyugatra a csodálatos Great Ocean Roadon a tengerrel dacoló
12 Apostol sziklákig és a pár éve leszakadt, tehát
szigetté vált London-bridge-ig. Olyan orkán fújt,
hogy a máskor vízesésként a mélybe hulló
patakot felfelé vitte a szél. Korábban odaérő
társainkat pedig vízszintesen "hulló" hóförgeteg
fogadta.
Ezután a híres Kék-hegység felé vettük
az irányt, ami a távolból tényleg kéknek látszik.
Én viszont lila lettem a pipától, úgy átvertek
bennünket. Az első látnivalónál, a Jenolan-barlangok
egyikében befizettünk egy másfél órásra
hirdetett földalatti gyalogtúrára. Legalább pár
kilométeres sétára számítottunk. Ehelyett egy
csomó pénzért egyetlen, igaz, szép cseppkődíszes
teremben mesélt a vezető másfél órát
angolul, összesen még 10 percet sem gyalogoltunk!
A vidék szíve, a 3 Nővérre keresztelt sziklatornyok
környéke lenyűgöző látvány, de csak
süketek és nagyothallók élvezhetik zavartalanul - és
ez nem vicc. A kabócák olyan hangos, éles fülsértő
cirpeléssel szennyezik a csendet, ami szinte fizikai fájdalmat okoz.
A három közlekedési attrakció, a Sceniscender, a Scenic
Railway és a Scenic Skyway találkozásánál lévő
Scenic Worldból a világ egyik legcsodálatosabb panorámája
tárul fel. Percekben mérhető az idő, amit ezen a mennyei
helyen eltölthettem az életemből, ezért soha nem fogom
megérteni azokat, akik az áhítatos gyönyörködés
helyett bent az épületben egy bazárban turkáltak.
Maradandó élményt nyújtott a Mount Toman Botanikus
Kert is, majd a 2000. évi olimpia létesítményei következtek:
az evezős pálya a Kék-hegység keleti lábánál
lévő Penrithben, ami már Sydney része. Amint mondják,
a legutóbbi olimpia városának átmérője
100 km. Itt a pazar uszodába is bementünk. Az Operaház és
a hatalmas Harbour Bridge kikerülhetetlen, de aki szeretne koala etetést
látni, feltétlenül hajózzon át a Taronga Zooba.
Az óceán homokján futni egy szál fürdőruhában
kiváló edzés, utána a hatalmas, tajtékzó,
noha igen hideg hullámok úgy megforgatták a 60 kilómat,
mint a szél a pelyhet.
A magamfajta szárazföldi halandó meg csak ámuldozik,
midőn a teremnyi, üvegfalu Aquariumban 3-4 méteres cápák
úszkálnak mellette, alatta, fölötte a sok más páratlan
hal között.
A hazafelé tartó hosszú repülőutat még
egy rövid városnéző séta színezte Szöulban,
csípős, hideg reggelen.
Kovács Attila
Zöld Sportok Clubja
Vissza a Tájoló 2002/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!