Az SI és a stex
Számos érthető és jól látható okból sportágunkban (is) egyre többet vagyunk kénytelenek beszélni pénzről, pénzügyekről. Közhely, hogy a tájfutás központi támogatása elenyészőben, a közlekedési és szállásköltségek növekedésének hatása nehezen kompenzálható, a sportág tömegei nem a felső tízezerhez tartoznak, befektetőknek, szponzoroknak nem vagyunk elég vonzóak, pénzszerzőknek nem vagyunk elég élelmesek. Érthető tehát, hogy jelentős a kockázata minden olyan újításnak, amely a versenyzés költségeit növeli. Ilyen értelemben (is) komoly kockázatot jelentett az SI rendszer bevezetése. Ma már bátran (és örömmel) jelenthető ki, hogy a tájfutók döntő többsége a rendszer használatából származott költségnövekedést elfogadta és a nyújtott többletszolgáltatásokkal arányban állónak tekintette.
Hogy most egy rövid írás erejéig a pénzügyekre térek, annak oka, hogy néhány súlyos kijelentés mellett (amelyekkel személyesen is szembesülni voltam kénytelen) nem szabad tisztázás nélkül elmenni. Tapasztalatból jól tudom, hogy az alábbi érvelésre a tájfutó társadalom túlnyomó többségének nincsen szüksége, szeretnék viszont néhány olyan kétkedőt is meggyőzni, akikre a józan érvek hatnak, csak a tényeket nem ismerték, amúgy pedig biztosan velünk vannak.
1. Cui prodest?
Többször hallottam (hol szemtől szemben, hol többed-kézből), hogy valaki ebben a pénzgyűjtésben nagyot kaszált, avagy, hogy ügyesen átmossák a pénzt, a szövetség meg nem kap semmit, hogy csak a legszókimondóbbakat idézzem.
Először is fel kell idéznem az SI rendszer pénzügyi hátterét. A rendszer megvásárlását az a rendkívül egyszerű tény tette lehetővé, hogy mintegy negyven áldozatkész személy és egyesület az erre valót összeadta. A kölcsönadók számára az üzlet határozottan előnytelen, évi 5%-os kamatot kapnak (ugye tudjuk, hogy 15% alatt ma nem lehet kölcsön kapni, de 5%-nál még a betéti kamatok is jelentősen magasabbak?) és semmi mást! Az SI által termelt pénzből a rendszer karbantartását és fejlesztését fedezzük, másfajta pénzkiáramlás nincsen. Ennyit tehát, a nagy kaszálásról. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy a rendszerrel összefüggő pénzügyi, vámoltatási és adminisztratív tevékenységet Riczel Zsuzsi, a szoftver- és hardver-karbantartási, valamint a külkapcsolat-tartási (pl. doboz-alaplap csere, szoftverfejlesztési pályázat, külföldi kölcsöndugókák nagyversenyekre) teendőket Kovács Balázs mindenféle ellenszolgáltatás nélkül végzi.
Másodszor: a rendszerrel összefüggő minden kérdésben a kölcsönadókból álló Szponzori Tanács és az MTFSz elnöksége dönt, beleértve természetesen minden pénzügyi kérdést is. E döntések között volt tavaly, hogy a sikeres bevezetés jó eredményei alapján az eredetileg öt évre tervezett visszafizetési időszak négy évre csökkent. Remény van e periódus további rövidítésére, ami egyben azt is jelenti, hogy hamarabb termel a rendszer olyan bevételt, ami közvetlenül visszaforgatható a sportágba. A kölcsönök visszafizetése után a Szponzori Tanács feloszlik, és a rendszer átmegy a szövetség tulajdonába és rendelkezésébe.
Harmadszor: induláskor a feltételek, a Szponzori Tanács megalakulása után a részletek, valamint az első év beszámolója (amely tartalmaz minden fontos adatot beleértve a teljes pénzügyi részletezést) nyilvánosságra kerültek az Interneten, a Tájolóban és a Tájfutásban. (A beszámolót ld. a Tájfutás 2000. 6-7. számában.) Meggyőződésem, hogy ha ennyi nyilvánosság nem elég (ami könnyen elképzelhető), a SzT és az Elnökség a nyilvánosság fokozására törekvő tetszőleges ésszerű javaslatot hajlandó lesz méltányolni.
2. Mennyi az annyi?
Tagadhatatlan tény, hogy az SI bevezetésével a rendszert alkalmazó versenyek nevezési díja megemelkedett. A megemelt nevezési díj fedezi az indulónként 150 Ft-os rendszerbérleti díjat, valamint ha az üzemeltetők közreműködésére a rendezőség igényt tart az üzemeltetők költségeit. Gyakran hallott vád, hogy az SI következménye a jelentős nevezésidíj növekedés, ami a vélekedők benyomásai szerint meghaladja a fentiek alapján indokoltat és elviselhetőt is. Lássuk, mit mutatnak a számok!
A Tájolóban közölt adatokat feldolgozva a következőkre jutottam: 1999-ben 27 rangsoroló kupaverseny átlagos nevezési díja napi 484 Ft volt. (A bajnokságokat és a Hungária Kupákat az átlagolásból kihagytam, mert ezeken a nevezési díjak köztudottan mindig a kupa-rangsorolók felett vannak. 99-ben a bajnoksági átlag 575 Ft volt.) 2000-ben, az SI első évében, 11 SI-t használó verseny átlagos nevezési díja 709 Ft, 17 kartonos versenyé 571 Ft volt. 2001-ben 18 SI-s verseny átlaga 835 Ft, 9 hagyományosé 750 Ft. A számokból egyértelműen következik két dolog:
1. Az SI árfelhajtó hatása sokkal kisebb, mint az egyéb tényezőké: két év alatt az infláció 266 Ft-tal emelte a díjat (484-ről 750-re), az SI ehhez már csak 85 Ft-t tett hozzá
2. Az SI rendszerrel rendezők mindkét évben kisebb mértékben érvényesítették az inflációt, mint a hagyományossal dolgozók, tehát semmiképpen sem bújtattak az SI mögé más költségeket.
Azt, hogy napi 85 Ft-ot megér-e az SI, vagy sem, mindenki maga eldöntheti, az viszont tény (az interneten körözött próbaszámítások is erre utalnak), hogy a nevezési díjak még ma sem teszik vonzóvá a versenyrendezést. Hogy mi sok és mi nem, az részben szubjektív, részben az ellenszolgáltatás milyenségétől függ. Tény viszont, hogy a nevezési díjak egyre inkább eltörpülnek az egyéb (utazási, szállás- és étkezési) költségek mellett, tehát ha tényleg a résztvevők zsebe érdekel bennünket, akkor ez utóbbi költségek csökkentési módozatain kellene gondolkodnunk. (A siker nem garantált.)
Lux Iván
Vissza a Tájoló 2001/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!