Map Clinic keleten


Jó lett volna a címbe megfelelő magyar kifejezést találni, de a remélhetőleg mindenki által érthető Map Clinic szókapcsolat sokkal kifejezőbb, mintha térképhelyesbítő tanfolyamnak fordítanánk.

1996 óta vagyok az IOF Térképbizottság tagja. Az első 4 éves ciklusomban szinte kizárólag csak az új jelkulcs elkészítésével foglalkoztam, így logikus döntés volt a bizottság vezetőjétől, hogy ha ilyen jellegű Map Clinic rendezési igény érkezik valamelyik tagországtól, akkor oda én megyek majd oktatni.
Az IOF 2000-évi kongresszusán Leibnitzben Japán kapta meg a 2005-ös tájfutó világbajnokság rendezési jogát (a két vesztes Magyarország és Svédország). A távol-keleti ország sikerét jelzi, hogy beválasztották az IOF elnökségébe Shin Murakoshit is. A VB rendezés jogának elnyerése kicsit meg is lepte őket, ráébredtek, mire is vállalkoztak.
Ezért is tartották fontosnak a szakemberek képzését és 2001-ben egy másik hasonló Clinic rendezését is kérték a versenybírók számára.
2001-ben Japán rendezte Akitában a Világjátékokat. Az első javaslatunk az volt a japánok számára, hogy ezután a verseny után rendezzük meg a Map Clinicet. Sajnos Japánban a munkavállalók olyan kevés szabadságot kapnak, hogy ez egyszerűen nem fért bele a hazaiak lehetőségeibe. Már-már úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a tanfolyamot 2002-re, amikor a japánok a szeptemberi időpontot javasolták.
A végső döntést csak a VB alatt augusztus elején hoztuk meg, ami azzal a kellemetlen következménnyel is járt, hogy nem válogathattunk a repülési lehetőségek között. Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy egyáltalán valahogy el tudtunk utazni. Szintén ekkor döntöttük el a Térképbizottság ülésén, hogy a másik instruktor a bizottságunk új svájci tagja, Thomas Gloor lesz.
A szervezőmunka zöme rám várt és ennek kapcsán merült fel, hogy ha már elutazunk Japánba, onnan már Kína csak egy ugrás. Rögtön a tamperei VB után Pekingbe utaztam egy nemzetközi térképészeti kongresszusra. Előtte nem sokkal próbaképpen küldtem egy e-mailt egy frissen megszerzett e-mail címre, hogy ott tartózkodásom alatt nem rendeznek-e véletlenül tájfutó versenyt arrafelé. Szerencsém volt, lemondtam a kínai fal megtekintéséről és részt vehettem a rövidtávú bajnokságon Peking mellett. Itt megismerkedtem a szövetség vezetőjével, akinek már egy-két héttel korábban e-mailben is felvetettem a dupla tanfolyam ötletét. Bár ennek megszervezésére tényleg nagyon kevés idejük volt a helyieknek, augusztus közepén elhatározták, hogy belevágnak.
A Map Clinicek rendezése pénzügyileg egyszerű. Az instruktorok utazási költségét az IOF Térképbizottság állja, minden egyéb költséget a helyiek fizetnek. Sajnos az utazásunk előtt nem sokkal derült ki, hogy az IOF elvesztette a szponzorai nagy részét, így a bizottságok költségvetését jelentősen csökkentették. Felmerült a tanfolyamok lemondása is, de ekkor a helyiek már nagyszámú jelentkezésről értesítettek minket. Másik alternatívaként az is felmerült, hogy csak egy instruktor utazzon, de szerencsére ezt elvetettük és mindketten vállaltuk az anyagi kockázatot. Induláskor az utazási költségek kb. 30%-ára volt fedezet, tehát jórészt mi szponzoráltuk az IOF-et.
Svájci társammal a frankfurti reptéren találkoztunk, ahonnan együtt repültünk Nagoyába. Utólag tudtuk meg, hogy a gépünk abban az órában indult el, amikor a terrortámadás történt Amerikában.
A japán rendezők részletes leírása segítségével megtaláltuk a szállodánkat a városban és itt két éjszakát töltöttünk. Igazából ismerkedtünk Japánban. Repülőjegyet már nem kaptunk későbbi napokra, így nyugodt szívvel mentünk városnézésre Kyotoba és Osakaba. Teljesen magunkra voltunk utalva, de elég hamar beletanultunk a közlekedésbe és sikeresen elnavigáltunk a megbeszélt találkozóhelyre. A Map Clinic helyszíne egy hegyi oktatási központ volt (Aichi prefektúra), ami egyben a 2005-ös VB versenyközpontja is lesz. A vasútállomástól a központig már autóval szállítottak minket, olyan volt mintha Miskolcról felmentünk volna a Bükk-fennsíkra. Ez a terület Nagoyatól keletre található, szintes, de nem túl bozótos terepekkel. Az igazi gond a VB szempontjából, hogy nehéz eltérő jellegű terepeket találni. Mellesleg a helyiek már eldöntötték, hogy mely terepeket fogják az egyes versenyszámokhoz javasolni, persze ehhez még a kijelölt ellenőrzőbírónak is lesz egy-két szava.
Majdnem 30 résztvevő gyűlt össze a 3 napos Map Clinicre, ebből az utolsó nap tulajdonképpen egy zártkörű rendezvény volt, amin csak a már kiválasztott térképhelyesbítő csapat vehetett részt. Mivel nem minden résztvevő tudott angolul, így tolmácsok fordítottak mindent japánra. A két profi tolmácson kívül még volt egy félprofi tájfutó tolmács is, de gyakran vette át a szót Shin Murakoshi is, aki a legtapasztaltabb japán tájfutóként (1981-ben indult először VB-n és még 2001-ben is ő érte el a legjobb eredményt) segített.
A központ egyelőre csak a helyi igények kielégítésére alkalmas. Keményen kellett alkalmazkodnunk a japán lakáskultúrához és konyhához. Színvonalában kicsit olyan volt az egész, mint amilyen egy magyar építőtábor lehetett a hetvenes években, de azért túléltük. Másban is tipikus japán körülmények között éreztük magunkat. Szinte minden szavunkat, mozdulatunkat videóra rögzítették (többen is), rengeteg különféle elektronikus szerkezetet használtak. Tanárként kicsit irigykedve hallgattam (később Kínában is), hogy milyen becsben tartják itt a tanárokat, oktatókat és tényleg nagyon őszintének éreztük a köszönetüket a munkánkért.
Nagyon fontos része volt a tanfolyamnak a terepi munka. Nagyon kíváncsiak voltak a helyiek a véleményünkre. Azt ők is sejtették, hogy igyekezniük kell kevésbé szintes terepet választani, de kíváncsiak voltak milyen szemmel látják az európaiak a növényzetet. Helyi specialitás a bambuszerdő, ami nagyon fel se tűnne futás közben, ennél kellemetlenebb az ún. bambuszfű. A legtöbbet erről vitáztunk a terepen, de ugyanaz a tapasztalatom, mint itthon, az ő térképeik is túl zöldek.
Nagyon valószínű, hogy külföldi helyesbítők segítségét is igénybe kívánják venni a VB térképek elkészítésénél.
A tanfolyam zárása után az egyik résztvevő (a VB szervezőbizottságának vezetője) kocsival elvitt minket a lakására, ahol utolsó japán éjszakánkat töltöttük. Kicsit aggódtunk a repülés miatt, hiszen egy amerikai légitársasággal repültünk Kínába. Repülőjegyet csak Tokyoból kaptunk, így a Nagoya-Tokyo utat a shinkanzen szuperexpresszel küzdöttük le.
Szerencsére a tokyoi reptéren már enyhültek a szigorú biztonsági eljárások, így gond nélkül megérkeztünk Pekingbe.
Itt már otthonosabban éreztem magam, hiszen egy hónapja már töltöttem itt egy hetet. A szövetség főtitkára kocsival várt minket. Az időjárás itt is rendkívül kellemes volt. Szállásunk az egyik pekingi egyetem kollégiumában volt, itt tartottuk az előadásokat is. Terepmunka címén egy közeli parkba mentünk ki.
Kína tájfutó szempontból egy ismeretlen világ. Azok a megszokott külsőségek, amelyek egy tájfutót jellemeznek, itt szinte ismeretlenek. Érdekes volt a résztvevők technikai felszereltsége alig maradt el a japánokétól. De például sokan dohányoztak közülük. Itt sokkal kevesebben beszéltek angolul, a tolmács egy nem tájfutó térképész volt. Így időnként itt is az angolul jól tudó tájfutók vették át a fordítást tőle.
Az első két nap itt is kirándulással telt el (végre láthattam a nagy falat is).
Természetesen az itteni Map Clinic egészen más volt, mint a japán, hiszen itt abszolút kezdőknek szóltak az előadások. A parkban a gyakorlatban is bemutattuk nekik az alapvető térképkészítési technikákat (itt újra találkozhattam a magyar nagykövetségen dolgozó Maczák Tamás, egri tájfutóval).
Az igazi nehézség az alaptérképek titkossága, illetve a Park World Tour kínai futamai révén azt hiszik a helyiek, hogy az az igazi tájfutás. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy ha ők maguk nem állnak neki tájfutó térképeket csinálni, akkor a sportág nem nagyon fog fejlődni Kínában. Külföldi térképhelyesbítők meghívásán is gondolkodnak.
Az országon belül a különbségek óriásiak, a nagyvárosiak valószínűleg le is nézik a vidékieket.
A tanfolyamon résztvevők majd mindegyike tanár volt, akik nagyon lelkesek voltak. Úgy tűnt a tanárok presztízse még Japánnál is magasabb, így a búcsúvacsoránál egymást érték a pohárköszöntők.
A majdnem két hét távollét után örültünk a gyors hazautazásnak. Igaz, hogy a pekingi reptéri személyzet szervezetlen munkája miatt a gép majdnem másfél óra késéssel indult el. Hatalmas tülekedés volt a végén és csak nagy szerencsével sikerült az utolsó beszállókártyát megszereznem. Az izgalmakért kicsit kárpótolt a business class kényelme (már csak itt kaptam helyet).

Zentai László

Fényképek

Vissza a Tájoló 2001/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!