Svájci-olasz 6 napos
Az előző évek két, német nyelvterületen rendezett remek svájci hatnaposa után egyértelmű volt családunk számára, hogy az idei, olasz területre hirdetett versenyt sem szabad kihagyni. A rendezők amúgy is csemegét kínáltak, hiszen az országhatáron átnyúló együttműködéssel a verseny három napját Olaszországban rendezték.
A rendezést és a szolgáltatásokat illetően azonban hamisítatlan svájci volt a verseny. Ez legelőször a borsos részvételi díjakban mutatkozott meg: a legolcsóbb nevezési díj fél évre előre átutalva mintegy 17 ezer forintnak felelt meg, amihez külön felszámítottak még klubonként 2500 forintnyi kezelési díjat (igaz, internetes nevezés esetén ennek csak a harmadát), és akkor még nem beszéltünk az átutalás költségéről. A 25 m2-es sátorhely, amit Svájcban négy emberre számítanak, 34 ezer forintot kóstált, és a korábbiakkal ellentétben ezt maximálisan csak 8 éjszakára lehetett igénybe venni, mert a versenyközpont (elvileg) csak az első futamot megelőző nap délelőttjén nyitott ki. Viszont és ezt természetesen közölték előre is nem akárhol: a versenyiroda az összes szállással együtt a Maggiore tó északkeleti csücskében, gyönyörű hegyek közt, egy kiemelt nemzeti sportcentrumban volt, ahol a lakók (tehát a kísérők is) ingyenesen használhatták a tábor tóra nyíló homokos strandját, két úszómedencéjét, műugrótornyát, recortan atlétikai- és fakéreggel borított hosszútávfutó pályáját, valamint az összes (és megszámlálhatatlan mennyiségű) labdajáték pályáját. Ez utóbbiakhoz még labdát is lehetett kérni, és útlevél ellenében ingyenes volt a görkorcsolyabérlés is, ill. korlátozott formában kerékpározni, falat mászni, teniszezni és kajakozni is lehetett.
Hogy folytassuk a sort, a nevezési díj tartalmazott fejenként egy ajándék kistáskát és az első napi (végül egy hosszabb zápor miatt másnapra halasztott) megnyitó után egy (vagy több) pohárka koktélt a tóparti szabadtéri bárban, ahol különben minden este diszkót tartottak. Ezeken kívül a pihenőnap délben tésztapartit adtak az összes (2500) résztvevőnek, és nemzeti ünnep lévén este több mint félórás tűzijáték is volt. (Igaz, az államszövetség ünnepe Svájcban a pirománia ünnepe is, ennélfogva a sajátunkkal egy időben még másik négy település hivatalos, és számtalan család magántűzijátékát élvezhettük a tópartról.)
Nem tartalmazta viszont a nevezési díj a korábban szokásos (és mindig nagyon látványos) szállítást a terepekre. Ez elsősorban abból adódott, hogy most nem voltak autóval megközelíthetetlen alpesi terepek, sőt, épp ellenkezőleg, az első három nap 300-400 méteres tengerszintfeletti magasságon volt. De míg az első napi közeli svájci terep annyira részletgazdag, sziklás és meredek volt (jól futható gesztenyeerdővel borítva), hogy 10 perces körüli kilométerátlagokkal lehetett nyerni az emiatt eleve rövidített távú pályákon, addig a következő két olasz nap lankás domborzattal, sok úttal és sziklák nélkül csak a fedettségét tekintve tért el egy gyengébb magyar tereptől, mivel a bükkből, gesztenyéből, kétfajta fenyőből és akácból álló vegyes erdő az összes elképzelhető árnyalatot felvonultatta a tiszta erdőtől az áthatolhatatlan bozótig. A negyedik napot ezek után egy híres terepen, a San Bernardino hágó alatti fennsíkon rendezték 1600 méteres magasságban, igazi technikás alpesi (tehát félig nyílt) erdőben. Ezt megint egy olasz etap követte, sprint pályákkal egy 500 méteres hegy oldalában, jól futható, de szintén vegyes erdőben. A legemlékezetesebb azonban minden bizonnyal a hatodik nap marad számomra, amikor 1000-1200 méteres magasságban botorkálhattunk egy nyírerdő másfél méteres, páfrányból és fűből álló vizes aljnövényzetében a pontokat keresve, az átmenetek közbeni legelőkről pedig remek kilátás nyílt a tóra és az éjszakai maratoni esőzés után épp felszakadozó felhőzetből kibukkanó környező hegyekre.
Összességében tehát igazi változatosságot nyújtottak a terepek, az olaszok sem voltak rosszak, legfeljebb azt lehet mondani, hogy nem érték meg a napi utazásokat. Azok ugyanis szörnyűek voltak. Bár a határállomásokon a verseny ideje alatt egyik esetben sem kérték az útleveleket (Svájc ugyebár nem schengeni ország), a kis utakon, falvakon és városokon keresztül irgalmatlanul lassan lehetett csak kiaraszolni a célokba. Ráadásul a rendezők sem tudták reálisan felmérni a helyzetet; amilyen pontosan adták meg a svájci napok menetidejét, olyan rosszul az olaszokét. A rekord az ötödik nap volt, ahová az 58 km-t (20 km autópályával) a tervezett 55 perc helyett 105 perc alatt tettük meg, aznap feltűnően sokan is rohantak a rajtba vezető úton... Viszont kitűnően meg volt szervezve a magyar versenyek két nagy gyengéje: a parkoltatás és az egy klubbeliek rajtidő-egyeztetése. (Ezeket egy héttel később a cseheknél a Bohémián is megtapasztalhattuk, jó lenne, ha jövőre végre nálunk is lenne legalább a Hungárián.)
A helyiek (ezalatt a svájciakat és az olaszokat értem) viszont sejthettek valamit a lombardiai terep- és közlekedési viszonyokról, mert feltűnően kevesen vettek részt. Mindössze 879 svájci nevező volt, az olaszok pedig csak az ötödik helyen kullogtak 133 résztvevővel. A maradék 1500 nevezés 32(!) külföldi ország között oszlott meg, ezáltal több ország képviseltette itt magát, mint a junior vagy a felnőtt VB-n. Mi magyarok 26-an voltunk, aminek a derékhadát a SZVSE két mikrobusznyi csapata adta.
Hála a kevés svájci indulónak (nálunk juniorban 29-ből mindössze ketten voltak!) és az olasz terepeknek, az igazi olaszos hangulatban, hatalmas felhajtással és egy külön showman szpíkerelésével megtartott napi eredményhirdetéseken nemcsak nézőként vehettünk részt. Csiszár Adrienn és jómagam is egyaránt a második napot nyertük meg, Adrienn összetettben is második lett. Az eredményekkel kapcsolatban különben eléggé sajátságos helyzet uralkodott: az első napi részidőket a versenyzők nagy része sohasem kapta meg, de a mezőny első fele a második napit is csak utólag vehette át. Az eredményközlés a célokban itthon szerencsére rég nem tapasztalt lassúsággal folyt, ugyanakkor esténként a hatnapossal egyidejűleg zajló felnőtt VB-nek még a selejtezőiről is részidős eredmények voltak kifüggesztve. Az összetett eredményt pedig még egy Svájcban is különös pontozással számolták: a győztes és az adott versenyző idejének hányadosaként kapott számot ugyanis négyzetre kellett emelni, majd 100-zal szorozni!
Svájcban legközelebb 2003-ban lesz hatnapos a felnőtt VB kísérőversenyeként Rapperswill központtal, de Tour O Swiss néven közvetlenül előtte egy egyhetes körtúrát is szerveznek az ország leghíresebb helyeinek a bemutatásával. Ebben négy versenynap lesz, tehát a fanatikusabbak két hét alatt akár 10 futáson is rajthoz állhatnak! Az olaszok pedig jövő júliusban rendeznek legközelebb 5 napost, méghozzá Dél-Tirolban, tehát alpesi terepeken. Mindkét versenyt csak ajánlani tudom mindenkinek.
Skuló Marci
Vissza a Tájoló 2001/07 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!