Egy kis történelem
A régi szép időkből
Amikor még a sietés büntetése volt a divat, tehát mindenki loholt, ahogy bírt, majd megállt az állomást jelző táblától több, mint tíz méterre, kivárni a saját maga által számított beérkezési időt, akkor még mindenféle segédeszköznek nagy jelentősége volt. A versenyek éjjel nappal folytak, vagyis egy többé-kevésbé hosszú éjjeli verseny után jött a nappali, akárhányszor csak másfél óra pihenővel. (Volt verseny, ahol az utolsó csapat a kelő nap fényében jött be az éjjeli szakaszról.) A két szakasz eredményét összesítették, így alakult ki asorrend.
Mondom, ebben az időben az UVATERV csapatának volt egy, azaz egy, valószínűleg lelőtt amerikai gépből származó magasságmérő barométere. Az egyik csapattag nyakában lógott, négy zsínóron, kb. közepes konzervdoboz méretű hengerként, szép katonaszürkére festve. Történt, hogy a Budapest bajnokságon a Bükk DNY-i területén az egyik pont sziklák közé volt telepítve. Tekintve, hogy a térkép 1:50 000 méretarányú volt, az ebből származó térképolvasási nehézségeket a rendezők úgy hidalták át, hogy lefényképezték a térképet (ez is főbenjáró bűn volt akkoriban), a kritikus részt felnagyították, és erre a nagyításra bökték be a pont helyét, a sziklarajz közé. A fényképet az indítóban megmutatták, elvinni persze nem lehetett, aztán boldogulj az éjszakában, ahogy tudsz.
A pontot több-kevesebb keresgélés után mindenki megtalálta, kivéve szegény uvásokat, akik a magasságmérővel a nyakukban kb. 15-20 m-rel lejjebb keresték (szintben) a pontot, de nem találták. Nem történt más, mint hogy elfelejtették, hogy a hegygerinc két oldalán különbözik a légnyomás, és amikor átjöttek a gerincen, nem állították be a barométert.
Fábry Pál
Vissza a Tájoló 2000/9 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!