Portré
Dr. Papanek Gábor
a Gazdaságkutató Rt, a GKI ügyvezető igazgatója

A Papanek név nemcsak az idősebb, de a fiatalabb tájfutók között sem ismeretlen, ezért sokan felkapják a fejüket, amikor az újságban, rádióban vagy a TV-ben a legnevesebb hazai közgazdák között nyilatkozók egyike is ezt a nevet viseli. Dr. Papanek Gábor a közgazdaságtudományok kandidátusa, egyetemi tanár, elismert nemzetgazdasági elemző, neves innováció kutató, az üzleti etika, a gazdasági jogbiztonság szakértője nem más, mint egy valamikori tájékozódási versenyző.
Gazdaságkutató Intézménye a hazai vállalatok szigorúan vett gazdasági tevékenységét folyamatosan figyelemmel kíséri és ezen elemzésekre építve olyan rendszeres makrogazdasági előrejelzéseket készít, amelyek bár kevéssé hízelgőek a mindenkori Kormány számára, de megalapozottságuk és hitelességük miatt égetően szükségesek, nélkülözhetetlenek ezért elismertek, megbecsültek. Sportágunkban érzékelhető gazdasági nehézségek miatt is érdekes lehet tudni, mit üzen számunkra a volt tájékozódó, ma a nemzetgazdaságot elemző vezető szakember.
Hogyan és mikor lettél tájékozódó versenyző? Mire, kikre emlékszel szívesen vissza életednek ebből a korszakából?
1953-ban, 15 évesen, egy Pilis nevű, illegalitásba kényszerített cserkészcsapat tagjaként indítottak el, löktek ki az erdőbe életem máig emlékezetes első éjszakai versenyén, ahol pont a Pilis-tetőt kellett előírt útvonalon megkerülni, néhány kijelölt állomást érinteni. Az ilyen és ehhez hasonló rendezvények csak szűk kört érintettek. Vezetőnket, Ördög János piarista tanárt, aki a lehető legtágabb értelemben ismertette és szerettette meg velünk a természet szépségeit és az emberi kultúra több ezer éves értékeit, az ifjúság körében elkövetett szocialista államrend elleni szervezkedés miatt bebörtönözték, rövidesen meghalt. Közgazdász egyetemistaként a MAFC-ban találtam lehetőséget ennek az együtt táborozó, túrázó, rendeződő, szerveződő csapat, baráti társaság összetartására tovább működtetésére.
Hogy kerültél akkor a Budapesti Lokomotívba, ahol az első hazai nemzetközi tájékozódási versenyen, az 1961-es Földes Ferenc emlékversenyen „mitfárer”-ként mögötted futhattam?
A Rendőrség ekkorra felszámolta ezt a parányi, de nem hivatalos ifjúsági mozgalmat. Engem is bevittek az Ávóra. Ma már groteszk rágondolni, amint akkor egy idős káder megfenyegetett, hogy tönkre teszik az egész életemet. Apámat mindenesetre kirúgták a munkahelyéről, nekem se jutott rendes állás vagy 10 évig, sem nyugati útlevél. Szóval jött a Lokó. Akkoriban hétvégeken tömött HÉV-ek szállították a fiatalokat a szabadba. Jó tíz évig én is mindig közöttük voltam, beleértve a téli síelést és a nyári evezést is. A versenyzés csak egy volt a programok között. A lényeg a kalandvágy, a természet szeretete, az együttlét élménye volt.
1965 táján egy április 4.-én megrendezett versenyen indultam utoljára. A rendezők elhagyták a ruháimat, amikor reklamáltam megróttak. Átázva, átfázva, sárosan kellett hazamennem. Az egész rendszerre érvényes tökéletes nemtörődömséget éreztem meg itt is, szemben azzal az összetartozással, egymásra figyeléssel, ami addig értelmet adott az egésznek. Így többet nem mentem el hivatalos versenyekre.
További és mai életedben mi maradt, ami a tájékozódással, térképolvasással, futással összefügg?
Ezek csak technikai részletek, épp úgy, mint az olvasás élményéhez kell a betűk ismerete. A lényeg, hogy szeretni kell a természetet. Akkor az sem számít, ha ömlik a trópusi eső, mint legutóbb amikor egy Rio de Janeiro-i konferencia kapcsán eltúráztam az Iguazu vízeséshez. Ez hatalmasabb a Niagaránál. Csodálatos élmény volt. Másrészt otthon érzem magam egész Európában. Már azóta, hogy még motoron csak a „baráti” országokat járhattam, többek közt Koszovót. Aztán amikor már Trabanttal kempingeztünk, és összecsukható kocsiban húztuk magunk után a gyerekeket a Tátrában. Ma is rendszeresen beülök az autóba, és addig megyek, míg egy helységnevet nem látok, ahol érdemes kiszállni.
Számomra azok az ifjúkori évek egy magatartás mintát adtak, az már mellékes, hogy közben rohangáltunk az erdőben.
Mi az, mégis amit annak a bő évtizednek köszönhetsz?
Egy olyan generációval, tanárokkal, vezetőkkel találkozhattam, akik szerették a gyerekeket, akik fogékonnyá tettek a természet szépségei iránt. Megismerhettem az együttlét élményét, amit egy magashegyi menedékház közös hálótermében, vagy egy hosszabb buszutazáson lehet megtapasztalni. Tagja voltam egy speciális mikro-közösségnek. Más társadalom épül fel olyan ifjúsággal, akik nem kapták meg ezt az élményt. A mai politikusok kooperáció képtelensége is erre vezethető vissza. Borzasztó nagy árat fizetnek azok a társadalmak, amelyek nem tudnak kooperálni, mert ennek meglesz az eredménye a gazdaságban is. Ugyanakkor a fiatal tanárnak, a csapatvezetőnek is legalább olyan hasznos, hogy együtt kirándul a gyerekekkel, mert megtanul vezetni. Körülöttünk társadalmi rendszerek omlottak össze, mert nem tudtak vezetőket kinevelni.
Mi a gazdaságkutató szakember üzenete anyagi nehézségekkel küzdő sportunk számára?
A jelenlegi állapotok botrányosak. Mindent a helyére kell tenni. Válasszuk le azt, ami biznisz. A foci Franciaországban profitot hoz, nálunk versenyképtelen tevékenység. Az adófizetők pénzét nem erre, hanem arra kell költeni, aminek társadalmi haszna lesz. Az, hogy 11 ember rúgja a labdát, és 100 ezer üvölt, nem ilyen. Az ifjúságba kell befektetni. „Ép testben ép lélek” ez volt már a görög ideál is. A tömeges sport eredményét nem forintban, hanem oktatási eredményben, egészségben kell mérni. Léteznek az oktatásra, illetve az egészségügyre vonatkozó költség-haszonelemzések, ahol a befektetés haszna bár nehezen, de forintosítható is. Abban minden közgazdász egyet ért, hogy az alapvető állami feladat nem az üzletté vált „sport", hanem a tömegsport támogatása.

/bozán/

Újsághír: 23,7 milliárd Ft-ot kapott a magyar labdarúgás - Magyar Nemzet, 2000 július 22.
Vissza a Tájoló 2000/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!