Leteper-e bennünket a piacgazdaság?

Amit Lantos Zoltán ír, arra oda kell figyelni. Nemcsak azért, mert a válogatott szakfelügyelőjeként érzékelhetően felelősség hatja át, nemcsak azért mert élversenyzőként és emberként már korábban is példát adott, így ítéletére és véleményére adnak a kortársak és a fiatalok egyaránt, hanem azért is, mert talán ő ma az egyetlen, aki szakcikkeiben távlatokban gondolkodik, a tájékozódás jövőjéért aggódik, a kitörési pontokat keresi.
Lantos már 1995-ben, a Tájékozódás Évében feltette a kérdést: Biztos jó az irány? (Tájoló 95/9). Már akkor megszólalt, amikor a Szövetség vezetésének szakmai kompetenciája még megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Már akkor jelzett, amikor az áldott emlékű, karizmatikus Skerletz Iván személyében egy valamikori kiváló élversenyző, pályakitűző, térképhelyesbítő és világbajnokot nevelő edző volt a főtitkár. Az a Skerletz Iván, aki a legnehezebb időkben is el tudta hitetni az egész sportággal, hogy itt nem kell senkinek új utat keresni, csak beállni mögé, mert jó az irány! Eközben a Sporthivatalt meg arról győzte meg, hogy ez egy olyan pitiáner sportocska, amire nem is érdemes odafigyelni, nehogy már idejöjjön valaki felülről és akarjon velünk csinálni valamit.
Mennyit ér a tájfutás? (Tájoló 98/6) kérdezi tovább Lantos egy, az üzleti életben járatos menedzser kristály tiszta pénzügyi logikájával. Nehéz vitatkozni tárgyilagos elemzésével: ez a szívünknek oly kedves sport, létforma, elhivatottság sajnos reklámhordozóként, szponzori partnerként csak igen keveset ér.
Az egész sportágat piacképessé kell tenni! (Tájoló 2000/2) keresi a választ saját kérdéseire. Melyik bornak kell cégér? (Tájoló 2000/5) cikkében a sportág média számára vonzó átalakítása mellett érvel. Törekvésével nincs egyedül. Gondoljunk csak a Park World Tour világméretű versenysorozat megalkotóinak erőfeszítéseire vagy arra a sportdiplomáciai és üzleti csúcsteljesítményre, amely nyomán a háromszoros egyéni és háromszoros váltó világbajnok Annichen Kringstad egy pillanatra a média rivalda fényébe került, amikor a New York-i Halhatatlanok Csarnokába léphetett.
A nyilvánosság, a média szerepe felbecsülhetetlen, működési mechanizmusának kutatására dollár milliárdokat költenek. Ehhez képest 20 éves Útinform-os média közeli tapasztalataim elhanyagolható semmiségnek tűnnek, mégis megkockáztatok néhány állítást:
Jó VB szereplést igen, de „eladható piaci teljesítményt” ne várjunk válogatottjainktól!
Hagyjuk azt meg Kovács Kokónak, illetve az ő média profilját felépítő tőkeerős profi vállalkozás(ok)nak. Ez persze nem jelenti azt, hogy mondjuk Oláh Kati teljesítménye kevesebb lenne Kokóénál. A média sajnos nem igazán az egyéni teljesítményre, hanem a néző, a fogyasztó ösztöneire épít. Küzdősportok esetében a legnyilvánvalóbb, hogy ez az emberben etológiailag meglévő agresszivitás, ami egyébként is jól harmonizál a mai médiát kitöltő erőszak kultusszal. Ehhez képest túlontúl békés sport a tájfutás. A piacon jól eladhatók még a látványsportok is, ahol a teljesítmény, a siker mellett a médiának „érték” lehet a kudarc is: például amint az izgatóan csinos, felfűtött műkorcsolyázónő a jégen jól fenékre ül.
A tájfutás kellene és lehetne, hogy látványosabb legyen, de például a „Játék határok nélkül” vetélkedéssel szemben akkor is alul maradna, ha a versenyzők Robin Hood jelmezben futnának ki az erdőből.
Még jó sokáig kellene tovább sorolni a piacon eladható sportokat: a szurkolói tömeg-pszihózisra épülő labdarúgástól a Japánban nemzeti relikviaként őrzött sumó-birkózáson át, hogy a tájékozódásig elérjünk.
A sportág fellendítésében gondolkodva, illúzió „kőkemény piaci szponzor”-ra számítanunk.
Reklám mágusok szerint ugyan jó reklámmal minden, köztük akár maga a reklámhordozó, esetünkben a tájékozódás is eladható lenne, mégis nullától alig eltérő az esélye annak, hogy valaki mondjuk a Forma 1-es Bernie Ecclestone szerepébe bújva néhány száz millió dollárért megvesz TV csatornákat, hogy azok ettől fogva csak tájfutást közvetítsenek. Bár a nézők így előbb utóbb megszerethetnék sportunkat, ahogy már megszerették vagy megszokták a reklámokkal jócskán megtűzdelt ezer körös autóversenyeket és a véget nem érő teniszmérkőzéseket. Mindezt azért, hogy a nézőknek szóló reklámok a tájfutó versenyekre is kivándoroljanak és ezáltal a jól jövedelmező szponzori vállalkozás mellett életben tartsák magát a reklámhordozót, vagyis a sportágat.
Szponzoraink hiánya sajnos nemcsak a marketing munka ügyetlenségével, vagy a világbajnoki helyezések pillanatnyi hiányával magyarázható. A Forma 1 cirkusz hátterében ott van a világ útjain futó több száz millió gépkocsi, ezzel szemben a gyalogos tájfutás mögött nincs igazán tömeges áruigény, jelentős fogyasztás. A tájékozódás többi ága: a síelés, a kerékpározás vagy akár a lovas sport a nagyobb költség ráfordítás, eszközigény miatt a szponzorok számára akár vonzóbb is lehet. Erőinket egyesítve a sportágon belül és nem azon kívül találhatjuk meg a túléléshez, illetve a fejlődéshez szükséges anyagi és szellemi erőforrásokat.
Bárki, aki akár önzetlenül, akár bizonyos üzleti megfontolásból, a mai viszonyok között támogatónkká válik, az kell, hogy ismerje, értékelje, elkötelezettje legyen a tájékozódásnak. Szponzorainkat nem a gyorsan megtérülő befektetés lehetősége, hanem a személyes elhivatottság, a segíteni akarás, a sportág szeretete motiválja. Sportunknak, természetéből eredően vannak sajátos személyes és társadalmi értékei, mégpedig az emberben rejlő tájékozódási, vándorlási ösztön és ehhez kapcsolódóan a kalandvágy kiélésének lehetősége, párosulva a versenyszellemmel, a teljesítmény iránti törekvéssel, továbbá a természet szeretete, megismerése iránti vágy. Ezek távolról sem profittermelő, piaci értékek, de a társadalomra ható, vonzó, mozgósító erővel bírnak.
A sportág vezetésének azon kell fáradoznia, hogy ez a természetes hatóerő minél szélesebb körre terjedjen ki, a fenti értékekre fogékony fiatal és kevésbé fiatal emberek közül minél többet érintsen meg és akiket pedig már megnyert, azokat jól megszervezze, tömörítse, aktivizálja.
Egy széles alapon nyugvó tömeges sport lehet az alapja a jól, kiegyensúlyozottan működő versenysportnak, amely sok körülmény kedvező összejátszása esetén olyan élsportolókat nevel ki, akik világversenyeken is jó eredményeket érnek el. Az egészséges sportélet piramisa a tömegsporton nyugszik, a piramis csúcsán az élsportoló, a világbajnok áll. A sportág tömegesítéséhez minél több és minél jobban képzett szakember: csapatvezető, edző, rendező, helyesbítő vagy akár protokoll főnök kell. Ez a képzési rendszer kiépítése és hatékony működtetése nélkül nem megy.
Monspart Sarolta versenyzői pályafutása alatt egy csúcsára állított sportági modell valósult meg. Világklasszis eredményeinek köszönhetően utazhatott a válogatott, kapott pénzt a Szövetség, amiből finanszírozhatóak voltak az országos rendezvények, valamicske jutott még a tömegsportra is. Az akkori sportpolitika, hogy a szocializmus felsőrendűségét bizonyítsa, látványos nemzetközi eredményeket követelt. Ettől a sportág léte, vagy nemléte függött. A világbajnok nyakában cipelte szinte az egész tájékozódást.
A fejtetőre állított rendszer ledőlt, helyette újat kell építeni széles, biztos alapokra.
Ez lehet az iskolai- vagy tömegsport. Csábító gondolat ugyan tömegsport nélkül csinálni élsportot, hogy aztán a sztárokat ki lehessen tenni a kirakatba. Ez média képes. Ahogy fűtött üvegházban, januárban is lehet primőröket termelni, úgy lehet búra alatt élsportolókat is tenyészteni, de a kellően magas szintű szakmai háttér ehhez is elengedhetetlen.
A sportág vezetésének ezért még a színvonalas, pezsgő szakmai élet megteremtésén kell fáradoznia. Azon, hogy a bizottságokban kreatív tevékenység folyjék, az oktatási rendszer jól működjön. Legyenek szakkönyvek , kiadványokat, no meg jó térképek is. A jelenlegi helyzetet az a tény minősíti, hogy az MTFSZ legutóbbi közgyűlésén elhangzott elnökségi beszámolóban egyetlen szó sem esett versenybíró-, térképhelyesbítő-, pályakitűző-, stb. képzésről, szakkiadványról.
Ennek a korrigálása, jobbítása legyen a feladatunk és ne a „piacosítás”.
A piacgazdaság alapállása, ugyanis az, hogy az emberek életét kizárólag a pénzkeresésre beállított tevékenység tölti ki, hiszen a pénz az egyetlen érték, azért élünk, hogy minél több pénzhez jussunk, amelyen megvásárolhatjuk azokat a fogyasztói javakat, amelyeket ugyanilyen tevékenységgel állítanak elő.
Ez a gazdasági értékrend terrorizálja ma szinte az egész magyar társadalmat. Nyugaton már távolról sincs így, mert még a gazdaságba is számos szociális féket építettek már be, nem beszélve a gazdaságon kívüli területekről. Vegyük észre (az állami költségvetés is vegye észre!), hogy piaci alapon nem működhet: a színház, a múzeum, a művelődés, a kultúra, így a testkultúra és benne a tájékozódási sport sem. Versenyt rendezni, térképet helyesbíteni, fiatalokkal foglalkozni, élsportolónak lenni, de akár mindezt szponzorként segíteni, inkább értelmes időtöltés, önmegvalósítás, esetenként szent megszállottság mintsem piaci tevékenység.
Lehet, hogy így nehezebb, de mégis megéri!

Bozán György

Vissza a Tájoló 2000/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!