A borról és a cégérről

A Tájoló idei 5. számában Lantos Zoli részletesen elemzi sportágunk jelenlegi állapotát - ahogyan azt egy külső (esetleg tőkeerős) szemlélő láthatja - és veti ezt össze más lehetséges látványokkal, amelyekkel a tájfutásnak versenybe kellene szállnia, hogy azoktól (vagy azok elől) tömegeket és szponzorokat hódítson el. A három hasábos írás élesen, tisztán megfogalmazott, pontos látlelet élvezetes stílusban, két és fél hasábon keresztül bólogatva olvastam, a vége azonban vitára késztet. A cikk, a helyzetelemzést követően a sportág továbbfejlődésének két lehetséges irányát vázolja. Röviden és zanzásítva: az egyik lehetőség, hogy marad minden változatlanul és mi is maradunk magunknak, a másik lehetőség, hogy a sportág gyökeresen átalakul, és ezáltal vonzunk magunkhoz pénzt, paripát, embert (esetleg nem ebben a sorrendben).
Logikusan hangzik, amit Zoli állít, én mégsem hiszem, hogy magának a sportágnak az átalakítása (legyen az bármilyen radikális) rövid-, vagy középtávon elvezethetne nagyobb tömegek bekapcsolódásához, és még kevésbé a média-, és/vagy szponzori figyelem jelentős növekedéséhez. (Persze a sajtó figyelmét időlegesen felkelteni nem nehéz, de mégsem vezethet minden versenypálya a Szabadság-híd turulján keresztül és a robbanóanyag is drága.) Természetesen érdemes próbálkozni az újjal (mi is legyen az?), de gyors siker nem remélhető.
Magam abból indulok ki, hogy nincs értelme megpróbálni olyan befektetőket (hirdetőket, szponzorokat) megnyerni, akik a sportágba fektetett pénzük üzleti alapú megtérülésére számítanak. Ennek a sportágnak a reklámértéke olyan alacsony, hogy a reménybeli hirdető akkor is jobban jár, ha tájfutóverseny-megjelenés helyett utcai villanyoszlopokra rajzszögezett cetliken reklámozza magát. Ezen a helyzeten az sem változtathatna sokat, ha a jelenlegi maximum ezerfős versenyeink létszáma hirtelen megháromszorozódna és a versenyek a Nagykörúton (Széchenyi téren, Kis-Avason stb.) zajlanának. (Ismétlem, próbálkozni kell, de csak erre számítani önámítás.)
A sportág pénztermelő képességéről beszélni sem érdemes. Voltak és vannak világbajnokaink, legalább annyit dolgoztak-dolgoznak a sikerért, mint más szerencsésebb sportágak élversenyzői (a fociról most szó se essék), világraszóló eredményeik számszerűsíthető hozadéka ugyanakkor még arra sem elegendő, hogy a sportág érdekében hozott személyes áldozataikat kiegyenlítse. Az egész sportág „életminőségét” e kiemelkedő eredmények alig befolyásolták. Ezért sem gondolom, hogy a sportág élvonalának állapota volna meghatározó a jövőnk szempontjából. (A válogatottra szükség van, a válogatottaktól meg kell követelni az odaadó, kemény munkát, de a válogatott – kiemelkedő egyedi esetektől eltekintve – az egész sportág aktuális állapotát tükrözi. Következésképp az élmezőny színvonalának emelkedése nem cél, hanem következmény.)
Ha a fenti (belátom negatív) magállapítások túlzottan spekulatívnak tűnnének, hadd emlékeztessek arra, hogy a skandináv nagyhatalmak mellé az utóbbi időben szinte kizárólag olyan országok voltak képesek felzárkózni (nemcsak eredményességben, hanem tömeg- és versenyszínvonalban is), ahol a sportág jelentős központi támogatást kapott: Csehország, Nagy-Britannia, Oroszország. Ugyanakkor a legnagyobb Norvégia világbajnokai panaszkodnak, hogy köztük sincs mindenki számára tér a profi léthez.
Legyen szabad a fenti hosszabb kifejtés után néhány tömör állításban összefoglalnom a helyzetet jellemző további tényeket: Tehát akkor hogyan tovább? Gyorsan ható, biztos módszert természetesen én sem ismerek. Céltudatos, összehangolt kis lépések azonban lehetségesek, ezek közül javaslok néhányat alább.

1. Egyesítsük erőforrásainkat jól kiválasztott egyes célok érdekében!
Jól meghatározott, előre mutató célok megvalósítása érdekében össze kell fognunk. Erre a múltban is számos példa volt (hogy mást ne mondjunk, minden nagyobb verseny megrendezése helyi példa), itt elég csak a SPORTident ügyében létrejött és bátran más sportágakban példátlannak nevezhető áldozatkész összefogásra utalni. A következő feladat a legjelentősebb versenyek színvonalának érezhető emelése. Erre vonatkozóan az első lépések megtörténtek, gondolok itt a Népligeti Kezdeményezés néven ismertté vált javaslatok idevágó részeire. A lényeg az, hogy azon (egyelőre nem nagy számú) országos versenyek, amelyeknek rendezői vállalják, hogy versenyük előre meghatározott formai és minőségi feltételeknek eleget tesz, támogatásban részesülnek e célok elérésében. A részletek kidolgozása folyik, azonban a megvalósítás itt is összefogást igényel. Önzetlen odaadó támogatásból bizonyos anyagi erőforrások már rendelkezésre állnak, de például a színvonalas versenyfelszerelés (cél, rajt, pályafelszerelések) előteremtését együttesen kellene megoldanunk. Ma nagyon sok klub saját (és általában szegényes) felszereléssel rendez, ez az ágrólszakadtak luxusa. Meg kellene állapodni az új felszerelés beszerzésének megosztásában és azután az egészet „pool”-ban használni. Ehhez társulhat a Tájoló 6. számában megfogalmazott vagyonkezelési megoldás is. Ebben az ügyben a klubok erőforrásai mellett támaszkodni kellene a tájfutásban ma már szép számmal működő alapítványokra is. (Zárójelben: a versenyfelszerelés is olyan eszköz, amely egy prosperáló rendszerben már profittermelő céllal üzemeltethető. Ebbe kell invesztálnunk most.)

2. A szponzor szívét akarjuk, ne a pénztárcáját (avagy: Szeress, ne üzletelj)!
Ha végigtekintünk azokon a szponzori támogatásokon, amelyekben kis sportágunk valaha is részesült, egyértelműen megállapítható, hogy kevés kivétellel a sportág elkötelezett híve, avagy egy ilyen elkötelezett személy elkötelezett híve adta nekünk. Erre (és mint már említettem, csak erre) számíthatunk a jövőben is. Olyan társakat kell tehát toboroznunk, akik a sportot önmagáért megszeretik, és később örülnek, hogy adhatnak. Kissé sematikusan: minél több menedzsert meg kell győznünk arról, hogy a tájfutás az ő szabadidő-sportja (és itt a tenisszel, squash-sal, golffal stb. szemben kell homorítanunk). Ebben minden tájfutó segíthet, csak az ismerősi kört kell végignéznie. A szerdai versenyek kezdetnek megfelelnek, de szükség van „barátkozó-pályákra” a nagyobb hétvégi versenyeken és főként külön figyelemre azok iránt, akiket idecsábítottunk („VIP-futtatás”)

3. Mások javaiból nekünk is juthat.
Vannak olyan, a miénkhez hasonló fizikai felkészültséget igénylő sportágak, amelyek sokkal rövidebb múltra tekintenek vissza, mint a tájfutás, mégis sokkal nagyobb figyelemben és támogatásban részesülnek különféle (objektív) okokból. Gondolok itt a triatlonra, duatlonra, mountain-bike-ra. Ezekben valódi pénz mozog. (Egy alkalommal véletlenül egy hegyi-duatlon versenyre tévedtem. Kevesebb résztvevő volt, mint egy átlagos tájfutó versenyen, viszont volt pódium, szpíker, díjak és 10 (tíz) toi-toi. Aki tudja, ez utóbbi mibe kerül, azt is tudja itt pénznek kell lennie. Egy nagy üdítő-márka hirdette magát mindenütt.) Ilyen versenyek szervezéséhez, és/vagy a hirdető által elvárt résztvevő-létszámhoz mi is hozzájárulhatnánk. E versenyek szervezőit a tájfutók ismerik, kapcsolatba kellene lépnünk velük. Ebben az Iroda és az Elnökség tehetne valamit.
A fentiek csak kiragadott példák, de egyben konkrét javaslatok is, amelyeknek hozadéka igen nagy valószínűséggel pozitív. Nem említettem a pályázati lehetőségeket, amelyeket természetesen szintén meg kell ragadnunk, de ennél több konkrétum nem mondható el róluk. Sok más ötlet is célra vezethet, de erőinket koncentrálnunk kellene. Ha a fentiekből csak egy is a megvalósulás útjára lép, már remélhetjük, hogy a bor is megmarad és a cégért is átfestik (pardon).

Lux Iván

U.i: A fenti cikkben néhány közismert szólást kitekert formában használtam a mondandó aláfestése céljából. Ha ez a stiláris modorosság esetleg nem nyerte meg tetszésedet, tekintsd ezeket a Tájoló e havi rejtvényének. Beküldendő tehát azon mondások eredeti és kifacsart alakja, amelyekre utalás történt a cikkben.
Vissza a Tájoló 2000/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!