Magas lóról (csak le ne dobjon…)
Lovas tájékozódási verseny Sümegen (2000. március 11.)

A sümegi lovarda – hajdan püspöki istálló – lovászainak sok dolga akadt azon a hideg, felhős márciusi reggelen, pár nappal a „hivatalos” tájfutó évad kezdete előtt. Lovas tájékozódási versenyre készítették elő a lovakat, megtisztították, megetették őket és nyergeiket a boxok előtt a folyosón sorakoztatták fel.
A verseny kétlábú indulói eközben a lovas felszerelésekkel és emlékekkel díszített ebédlőben jelentkezésüket intézték. Előzetesen tanácsos volt nevezni, főleg, ha lovat is bérel az ember. (Akadt, aki saját lovát szállította a verseny helyszínére.) A versenyzők párokban indultak, a jelentkezéskor mégis négy név került a rajtlistára: két embernév és két lónév. Közben itt-ott előkerültek a tavalyi Hungária Kupa térképei, amit több-kevesebb hozzáértéssel nézegettek a nevezők.
A jelentkezést ismertető követte, amelyben a verseny szervezői, Moór Sándor (Tapolcai Honvéd SE Tájfutó Szakosztálya) és Capári Róbert (a sümegi lovasiskola tulajdonosa, a verseny házigazdája) összefoglalta, hogy hogyan jutunk ki a terepre, hogy történik a rajtolás, mekkora pályát kell megtenni (a felnőtt kategória kb 12 km volt) és hogy kell bélyegezni.
Ezután a boltíves, vaskos falú lovardába mentünk és a lovászok segítségével nyereg került a lovakra. Kivezettük paripáinkat az udvarra és Capári úr hangos vezényszavainak irányításával nyeregbe pattantunk. (Nekem ketten siettek a segítségemre, pedig egy barátságos méretű haflingi póni volt az útitársam. Aggódni kezdtem. Ennyire nyilvánvaló, hogy nem rendelkezem a versenyen való részvétel feltételeként megjelölt biztos lovastudással…?)
Libasorban végigléptettünk Sümeg utcáin, ki a főútra, majd negyedóra múlva egy dűlőútra tértünk.
A dűlőút a szőlőhegyre kanyargott fel, ahol az alattam akkor még nyugodtan sétáló Fanni egyszercsak kilépett a sorból, hogy az egyik szőlősgazda kora tavaszi kerti munkálatait vegye inkább szemügyre, semmint hagyja magát húzni-vonni a versenyen. Megértettem a szempontjait, de mégiscsak nekem kellett őt irányítanom, ami némi segítséggel sikerült is, így már különösebb fennakadás nélkül ki is értünk a terepre.
A rajtig még volt némi idő, azt nem nyeregben töltöttük. (Nem tudom, a többiek hogyan, én fohászkodással.)
A versenyző párosok néhány perc eltéréssel indultak, térképüket a rajtban adták a kezükbe. Innen kezdve az jelentette a technikai feladványt, hogyan lehet egyszerre a kantárt fogni, tájolni és térképet olvasni. A pálya C nehézségű volt, a bólyák magasan lógtak, elvileg lehetett lóhátról is bélyegezni. Leküzdendő akadályként merült fel a lovasok összetorlódása a pontoknál, vagy az ösvényeken, ilyenkor vigyázni kellett, hogy a zabosabb paripák meg ne vadítsák az addig békésebbeket. Az iránymenetnek is megvoltak a szépségei, ezekről azonban nem tudok beszámolni, mert Fannira hasalva, sörényébe kapaszkodva behunyt szemmel próbáltam megúszni a nekemcsapódó ágak és fatörzsek rohamát, miközben ő bőszen követte az előttem nyargaló pónitársát.
(Megjegyzés: - a szervezőket arra kérem, ezt a részt ugorják át. Nem éppen alapos és érett lovastudás birtokában az volt a stratégiánk, hogy jól lovagló versenytársam "vezet", én pedig igyekszem őt követni. Ez jól összeszokott lovak esetében megvalósítható. A szerepeket a pónik már korábban eldöntötték: Verona volt a domináns, így Fanni szívesen szaladt utána. Csak arra kellett ügyelni, ki ne ugorjon a másik mögül.)
A táv teljesítése nem jelentett problémát, bár időeredményünk ezt nem támasztja alá. A terep lankás és a pontok az ösvények 50 méteres körzetében voltak.
A célbaérkezés után meg kellett várnunk a többi versenyzőt. Ezalatt Fanni és Verona türelmetlensége nőttön nőtt. Kéthónapos csikóik várták őket meg az anyatejet, aminek időközben felszaporodó mennyisége nem kis feszültséggel töltötte el a kancákat. Hogy ezt némiképp csillapítsa, a gazda több pohár tejet fejt le tőlük és körbekínálta. A lótej még a sokat próbált lovasokat is lenyűgözte.
Utunk vissza a lovardához a szép tájon tett kerülővel vezetett. Fanni nyugtalanul hátra-hátrarúgott alattam, hisz anyai ösztöne lecsapott fülű vágtát diktált volna a visszafogott ügetés helyett.
Elhessegettem a lovasbalesetekhez kapcsolódó gondolataimat.
Menet közben a lovak fel- felnyihogtak. A lovardához közeledve ezt egyre gyakrabban tették, Sümegen már egy nyihogó lócsapat vonult végig. Sőt, akkor már válaszok is érkeztek az otthonmaradtaktól. Végül aztán baj nélkül megérkeztünk az udvarra, ahol vezényszóra sorakoztunk. Csak ezután hangzott el a "lóról" vezényszó. Fanni kantárját egy odasiető lovász kapta el és az elsők közt vezette a csikó hivogató hangja irányába.
Utánuk szaladtam - nem kis megkönnyebbüléssel, végre szilárd talajjal a talpam alatt - hogy tanúja legyek találkozásuknak. Elköszöntem ló-sporttársamtól, miközben a lovászok lenyergeltek és feltálalták a vacsorát.
Az eredményhirdetésen minden versenyzőt és lovat megemlítettek, és emléklapot is kaptunk. Nem végeztünk a dobogón, de végigcsináltunk valamit, amibe bele sem mertem előtte gondolni. (Féltem, hogy elriadok. ) Ez pedig olyan érzéssel töltött el, hogy helyezésre már nem volt szükség…
(Kiegészítésként az élmény anyagi vonzatairól: egy napos lóbérlet 3500 Ft, nevezés 1200Ft, szállás az ódon lovardában 1200 Ft/éj. Helyszíni nevezésre csak saját lóval volt lehetőség, mert a lovarda saját lovait az előnevezettek számára fenntartották.)

Majoros Krisztina

Vissza a Tájoló 2000/4 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!