A fenyőfák nem ellenségei a tájfutóknak!
Torz szemlélet a Budai-hegyekben

A Tájoló 2000/1-es számában a feketefenyő gyérítésről jelent meg cikk. Az csak dicséretes lehet, hogy az újság többféle nézetnek is helyt ad, ezért most következzék a jelzett írásban közzétett állítások cáfolata. Nemcsak a futás, de – ahogy nevében is szerepel – a táj élvezete szintén hozzátartozik a sportág műveléséhez. Igaz, a tájfutóknak sokkal gyorsabban változik a „látkép”, sőt talán másként is érzékelik a fel-feltárulkozó panorámát, ám a gyalogos kirándulókhoz hasonlóan szintén nagyon fontosnak tarthatják a szép részleteket. A tájfutóknak sem mindegy, hogy egy csupasz területen szaladgálnak, vagy szép és változatos faállományú vidéken küzdenek meg egymással és az idővel. Természetesen ez a küzdelem nagyon is emberi, hiszen a versenyzők csupán lelkesen sportolnak, és nem ellenségei a többi versenyzőnek. A turisták és tájfutók érdekei – különösen itt, a Budai-hegyekben – szinte teljes mértékben azonosak. A legritkább, hogy egymást zavarnák, vagy a saját sportáguk művelésében megakadályoznák. A természetvédők azonban – ha tőlük függne – minden talpalatnyi földet lezárnának a nagyközönség és a sportolók elöl is. A Budai-hegyekben a különböző "természeti" okok miatt bekerített vagy elméletileg lezárt erdők mennyisége nagyságrenddel gyarapodott az elmúlt másfél évben. A magukat „tudósnak” vélő egyének csak arra nem gondolnak, hogy minél inkább zsugorítják a kétmilliós főváros körül a még szabadon látogatható erdőt, annál inkább lestrapálódik az a rész.
Most nézzük konkrétan a Nagy-Szénás környéki fenyőritkítást. A környéken, a vidék legszebb 14 négyzetkilométerét szigorúan védettnek minősítették, és elméleti határvonallal lezárták. A terület úgynevezett Európa-diplomát kapott, amit néhány magyar „természetvédő” járt ki az Európa Tanácstól. Az eredeti, angol nyelvű előkészítő anyagban az olvasható, hogy a teljes fenyőállománytól meg kell tisztítani a területet, és meg kell akadályozni más fafajták általi beerdősülést is. Tehát ez a „ritkítás” csak az első lépés lenne, azután csakhamar eltűnne minden fenyő, sőt más fafajtákat is szívesen döntenének ki a természet „védői”. Érvrendszerükben annyi a hamisság, hogy részletezni itt nincs mód, inkább azon kellene az erdőben sportolóknak elgondolkodniuk, hogy miért nem védik a tájképet? Hiszen az egész éven át zöldellő fenyvesek üdébb látványt nyújtanak, mint a csupán két hónapig hajladozó, ritka, de csak pár centis növények. Egyébként aki úgy gondolja, hogy olyan áron kell megvédeni a több tízezer éve itt lévő növényeket, amely kutyás őrt és drótkerítést jelent, az olyan emberellenességéről tesz tanúbizonyságot, amit már nehéz megmagyarázni. A tájfutó társadalomnak most a kirándulók népes táborával kellene összefogni, hogy maradjanak a szemet gyönyörködtető fenyőfák, és helyezzék hatályon kívül a szabad mozgást korlátozó természetvédelmi rendeleteket – főleg az Európa-diplomának álcázott tiltást. Az csak tragikomikusnak mondható, ha a kis cserkész olyanoktól tanulja meg a természet szeretetét, akik igazából a kiirtásán gondolkodnak, és az emberek millióinak jóléti erdejét váltatnák fel védett, kietlen pusztasággal!

Kertész István
Turistaszakíró

Vissza a Tájoló 2000/4 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!