Az útvonalválasztásról
A Tájoló januári számában megtalált térképmelléklet igazi tájfutó csemegét nyújtott az 1999-es Őszi Spartacus Kupa férfi elit győztes útvonalaival. A versenyről olvashattunk abban a számban a pályakitűző Bozán György tollából. A pálya tényleg világbajnoki színvonalú, bárcsak sok hasonló verseny lenne itthon. A 13-14-es átmenet útvonalválasztás szempontjából emelkedik ki a többi átmenet közül. Ez adja mostani cikkem apropóját, ebből kiindulva elemzem az útvonalválasztás szempontjait.
Nézzük a pontot! A térkép alapján sziklafal lába a pont, amit érdemes alulról fogni, legjobb támadópont a betonút kanyarjának vége. Innen a legkönnyebb megfogni. Szóba jön támadópontként a pont fölötti orr, illetve a ponttól délre fekvő gerinc kanyarja a gödörrel. Ezzel rangsoroltam is a lehetséges támadópontokat a pontfogás biztonsága szerint.
Nézzük a lehetséges útvonalak hosszát! A keleti kerülő a leghosszabb 2878 m-rel, igaz alig hosszabb a nyugatinál 2818 m-rel, Dénes Zoli középső útvonala 2484 m.
Vessük ezt össze a szintkülönbségekkel! A keleti kerülőben 155 m szint van, a nyugatiban 180 m, az említett középsőben pedig 150 m. A legrövidebb és egyben legkevésbé szintes útvonal a középső.
A futhatóságot tekintve a két szélső nyújtja a legtöbbet, ezekben több az út, mint a középsőben. A nyugati mégis jobb futhatóság szempontjából, mert kevesebb a meredek szakasz.
Nézzük most egyenként az előnyöket és a hátrányokat mindhárom útvonalban.
A nyugati arra indul, ahonnan fogtuk a pontot. Ez könnyebbség, azonban kifutó versenyzőként segíthetünk a mögöttünk futóknak. (Ha itt akarunk lerázni valakit, és már amúgy nem látta volna a pontfogásunkat, akkor érdemesebb a keleti útvonalon elindulni.) Az első szakasz lankás emelkedő, majd valószínűleg jól futható, lefelé vezető út következi, ami várhatóan nagyon gyors, rövid tiszta erdő és hullámzóan lejtős ösvény jön, ez még mindig jól futható, a beton nagyon gyors, technikailag könnyű az útvonal is és a pontfogás is. DE! A pont előtti utolsó szakasz rendkívül lassú, a meredek oldalban 65m szintet kell fölmászni. Azonkívül, hogy ez a szakasz lassú, problémát jelenthet, hogy a következő finomabb tájékozódást igénylő átmenetben a meredek fölfelé utáni fáradtság hibázást eredményez. Jó útmutató.hogy általában az átmenet első részében érdemes felvállalni a fölfeléket, nem a végén, a biztonságosabb pontfogás miatt.
A keleti átmenet meredek lefelével indul egy rövid gyors, nyílt szakasz után, egy ilyen meredek lefelé is lehet lassú, nem csak a fölfelé. Ezt egy hullámzó ösvény követi, utána jön az átmenet húzatós fölfeléje 90 m szinttel, igaz úton. Ez egy lassú, kemény szakasz. A pont előtt lankás az útvonal, a pontfogás lefelé van, ami a legtöbbször előnyös, itt azonban hátrány.
A középső útvonal eleje megegyezik a nyugati elejével, majd kellemes, gyors úton futás következik. Ezt követi az átmenet leglassabb szakasza, a hegyoldalban fölfelé, illetve szintben. A meredek oldalban szintezés lehet nagyon lassú is, ha köves a talaj vagy gallyazás van. A pontfogás a keleti útvonaléval egyezik meg.
Összességében a középső útvonal tűnik a leggyorsabbnak és a pályába legjobban illeszkedőnek. Nincs benne meredek fölfelé, egyenletes a szinteloszlás, ez a legrövidebb és a legkevésbé szintes, igaz technikailag nehezebb is a másik kettőnél, bár nem nehéz ez sem. A pontfogás nem a lehető legjobb támadópontról történik, a következő átmenet szempontjából viszont kedvező a pont előtti lankás szakasz.
Természetesen egy nehezebben futható erdőben nagyobb súllyal esik a latba, hogy a kiválasztott útvonal hányad része útfutás, Magyarországon azonban legtöbbször nagyon kevéssé tér el a tiszta erdőben és az úton elérhető futósebesség. Én a középső útvonalat javaslom a fentiek alapján.
Lantos Zoltán
Vissza a Tájoló 2000/3 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!