Nagy szomorúsággal olvastam a 9-ik számban a 17 éves Ondrej Papanek szlovák tájbringás versenyző halálos balesetének hírét. Már nagyon régen akartam erről a témáról írni, de ezúttal tényleg rászántam magam, mert engem mindig bántott, hogy a magyarországi tájfutó versenyeken (és ezek szerint Szlovákiában is) nincs igazán hatásosan megszervezve az esetleges komoly balesetnél szükséges mentés. Sőt, kivéve azt az esetet amikor egy orvos úgyis ott van, mert ő is versenyez, nagyon ritkán láttam akár elsősegélyt is szervezett alapon mióta Magyarországon versenyzek.
Mint mindig, amikor a nagy-britanniai és magyar szokásokat hasonlítom össze, elnézést kérek. Nem azért csinálom, hogy az angolokat magasztaljam, hanem azért, hogy talán segítsek megindítani egy olyan folyamatot, aminek csak a magyar versenyzők és vendégeik látnák a hasznát. Nagy-Britanniában majdnem minden versenyen kötelező, vagy minimum ajánlott, a síp viselése. Mindenkinek illik megtanulni a nemzetközi veszély jelzést (hat hosszú sípolás egy perc szünet és újból) és ha véletlenül olyan balesetet szenved ahol nem veszti el az eszméletét, így hívhat a sebesült segítséget. Persze ehhez az is kell, hogy mindenki tudja, hogy mit jelent az, ha valaki vadul sípol az erdő mélyén. Idén májustól szeptemberig nem viseltem a szokásos sípomat, mivel barátaim azt mondták, hogy úgyse jönne senki segíteni, mivel nem tudják, hogy a sípolás mit jelent.
Mivel, Nagy-Britanniában egész télen megy a tájfutó szezon, sokszor vízhatlan ruhanemű viselése is kötelező biztonsági okokból. A nagyobb versenyeken mindig van önkéntes mentő, vagy minimum egy képzett elsősegélyt nyújtó személy, aki nem versenyezik, mindig ott van, és a szervező gárda biztosítja a gépjárművet amivel a sérültet ki lehet hozni a terepről. A hegyvidékeken az önkéntes hegyi mentőket szervezik be, akik rövid időn belül megérkeznek, ha riadóztatják őket. Én tisztában vagyok azzal, hogy ilyen fejlett önkéntes rendszer Magyarországon nincs, de improvizálni itt is lehet, feltéve ha a rendezőség vállalja a felelősséget, hogy ez az ő feladatuk és megoldásra vár.
Nagy-Britanniában, mint Nyugaton mindenütt, a jogi rendszer megkívánja, hogy bármilyen sport rendezőség előre gondolja végig az esetleges balesetveszélyt, és hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy ha baleset történik minimálisra csökkentse a haláleset vagy súlyos sérülés lehetőségét. A szervező gárda feladata, hogy a mentésről gondoskodjon, annak ellenére, hogy a verseny kiírásokban mindig benne van az a mondat, hogy Mindenki a saját felelősségére vesz részt a versenyen! Manapság egyre több versenyt úgy szerveznek, hogy írásba foglalják a mentési tervet és hogy hol vannak a veszély helyzetek. Azt is leírják előre, hogy milyen esetben mit tennének. Ezt Risk Assessment-nek hívják és nagyon hasznos lehet, ha esetleg valaki beperelné a rendezőket egy baleset miatt.
Én nem tudom, hogy ez megeshetne-e pillanatnyilag Magyarországon, de garantálom, hogy mivel a magyar jogi rendszer egyre inkább a Nyugathoz igazodik előbb-utóbb ez is megeshet. A Risk Assessment megmentheti a rendezőket súlyosabb bírságtól vagy még börtöntől is, mert az bizonyítja, hogy minden tőlük telhetőt megtettek arra hogy:
1. Azonosítsák, hogy hol lehet baleset.
2. Ha esetleg baj történik mit tennének olyan esetben.
3. És hogy gondoskodtak orvosról, elsősegély nyújtásról és egy járműről.
Hogy őszinte legyek, én nem értem, hogy hogy tud valaki megtagadni segítséget egy súlyosan sérült 17 éves gyerektől. De mint a szervező gárda tagja nekem ugyanúgy lelkiismeret furdalásom lenne, mint azoknak akik nem segítettek. Egyetértek Papanek Ernővel amikor azt írta: Egyedüli eszköz tehát a gondos szervezés lehet. A tél folyamán sok közgyűlés és összejövetel van magyar tájfutó körökben. Talán ez a kérdés is napirendre kerülhetne.
Grant Julianna
Vissza a Tájoló 2000/10 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!