A Csákvár felett magasodó Kotló-hegy rögösen feldarabolt tönkje egyike a trianoni határokon belüli hazánk tájékozódásilag legértékesebb, versenyzés szempontjából legnehezebb terepeinek, amely sok más jó tereppel ellentétben szinte teljesen ismeretlen a mai mezőny számára. Az öreg Kotló-hegyről 1971-ben, a tőle egy DK-i irányú törésvonal mentén 2 km-re elmozdult kis Kotló-hegyről kereken 20 éve készült utoljára térkép.
A zámolyi medencéből meredeken kiemelkedő terep igazi tájékozódási értékét a terepfelszín rendkívüli szabdaltsága, tagoltsága, aprózottsága jelenti. Ennek a Magyarországon ritkaságszámba menő domborzati változatosságnak is köszönhető a növényzet szokatlan gazdagsága: a D-i, DNY-i dolomitlejtőket cserszömörcés ligetek, molyhos-tölgyes bokorerdők fedik. Az élek, gerincek nyíltak, növényzetük a sziklagyep. A mélyebb völgyekben árnyéktűrő gyertyánnal vegyes, jól futható zárt tölgyesek fejlődtek ki. A laposabb hegytetők beláthatósága, illetve futhatósága rendkívül változó mivel a talajréteg mélységét követő szórt vagy ritka állású cseres-tölgyesek alatt második koronaszint, sőt cserjeszint is kifejlődik: galagonya, som, szeder, vadrózsa. Kis számban ültetett fekete fenyő is előfordul.
A részletgazdag domborzat értékét tovább növeli a sziklaalakzatok rendkívüli sokasága, változatossága: a különleges formavilágú magányos sziklatornyok, a meredek karrosodott, lepusztult, töredezett sziklafelszín, a sziklalépcsők és sziklafalak tömege, az alattuk heverő ezernyi fagyaprózta kőtömbbel és kő törmelékkel együtt.
A felszínen nyomot hagyott az emberi kéz is: a Wermacht által kiépített világháborús Margaritha vonal még jól azonosítható nyomai, a Néphadsereg mindenütt felfedezhető gyakorló lőállásai mellett már a kisebb-nagyobb kőfejtők is a múlt emlékei. A jelent a vadászati objektumok idézik: lesek, dózerral duzzasztott dagonyák, gondosan kikapált vagy éppen elhanyagolt cserkellő ösvények szövevénye, ideértve még a sarjerdőket vadaktól védő kerítéseket is.
A terep méltónak ígérkezett egy IOF ranglista versenyhez, mert tájfutó paradicsom ez a javából, bár kicsit sok a szint, de sok az út is, amelyeket a vadászok terepjárói számára tolólapos munkagéppel gondosan karban is tartanak.
Nagy megtiszteltetés és hatalmas kihívás volt a cikk szerzőjének, hogy az itt zajló 1971-es November 7 emlékverseny térképének készítése után 28 évvel, Schönviszky Györggyel együtt, újra itt helyesbíthet. Az 1979-es kis Kotló-hegy helyesbítő csapatból ismét csatasorba állt Lux Iván és Erdélyi Tibor, aki különösen nagyot alkotott domborzatban azzal, hogy a Vérteskozmára lejtő mozgalmas hegyoldalak szintvonalait tökéletesen átszerkesztette. A geológus Síkhegyi Ferenc különleges sziklarajzzal az erdész Urbán Imre leheletfinom futhatósági árnyalatokkal gazdagította a térképet. Az apróbb területeket vállalók is mind elismert helyesbítők, akik itt is lelkiismeretes munkát végeztek.
A terepi munkában a fő hangsúlyt a pontosságra helyeztük, ami sajnos az átlagos versenytérképeinken a legnagyobb hiánycikknek számít. Talán hihetetlen, de a legfontosabb bemérni és átrajzolni a tájoló vonalakat, hogy azok a deklináció, a mágneses elhajlás figyelembe vételével pontosan északra mutassanak. Azon igyekeztünk, hogy az utak, terepvonalak, objektumok ne csak darabra stimmeljenek, hanem legyenek pontosan a helyükön, a növényzet ábrázolásában kerüljük a generalizálást: a kis tisztások, a fa- illetve bokor csoportok legyenek alakhelyesek, a futhatósági határok bemért pontokra simuljanak. A sziklarajz se legyen jelképes, fésűs hanem felülnézeti, foltszerű. A pontosan bemért, pontelhelyezésre is alkalmas növényzeti határokat, a térkép jobb olvashatósága érdekében, általában nem pontoztuk be, ha azt futhatósági, fedettségi színhatár amúgy is jelzi.
A célul kitűzött 5 méteres pontosság elérése érdekében a rendelkezésünkre álló 10 ezres állami alaptérképet 5 ezresre nagyítottuk. Az illesztések pontosítására a határvonalakat, főbb utakat mérőszalaggal végigmértük
Az iránymérésben az 1 fokos pontosságot lehetővé tevő prizmás tájoló, a távolság mérésben az 1 méteres pontosságú lézeres távmérő segített. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a Magyarországon rendelkezésre álló alaptérképek tájfutó szemnek feltűnő részlet szegénysége és pontatlansága miatt a helyesbítésnél ezen mérőeszközök használata nélkülözhetetlen. A gondos helyesbítőnek sajnos mindent pontról-pontra mérnie kell, semmiben sem bízhat meg igazán.
A helyszínelés 1998 tavaszán kezdődött meg és 1999 őszéig tartott, így kihasználhattuk a lomb mentes időszakot a sziklák, gödrök felvételére, a lombos évszakokat a futhatóság értékelésére. Meglepő volt látni, hogy már ennyi idő alatt is mennyi minden változott meg a területen folyó vadgazdálkodás és erdőművelés miatt, ami a térkép újra helyesbítését tette és teszi majd a jövőben is szükségessé.
Bármilyen sokat időztünk is a terepen, végül is nagyon kevés idő maradt a némileg eltérő szemléletű helyesbítők alkotásainak egységesítésére: a ligetesek, szikla ábrázolás, futhatóság összehangolására, annak ellenőrzésére, hogy a bemért gödrök, magányos fák, rókavárak, kőtömbök mérete, fontossága indokolja-e a térképen való megjelenítést. Ezen hiányos végellenőrzés miatt is maradt el egyelőre a térkép 10 ezres verziójának kiadása.
Az ismeretlen terep, az átlagon felüli térkép és a pályakitűzők eltökéltsége különleges versenyt ígért. A tájfutás szempontjából kedvező őszi időben megrendezett erőpróba kimenetele, mégpedig a hihetetlenül magas győztes idők, a tömeges versenyfeladások valamint a két súlyos csonttöréses sérülés sokkolta a rendezőket, meghökkentette a mezőnyt. A rendezés, a pontok, a körülmények ellen nemigen lehetett kifogás, mégis alig volt olyan kategória, amely már az első napon ne tette volna ki szakítópróbának a mezőnyt. Nemcsak a szokásosnál nagyobb szint lassított, hanem bénított a szokatlannak tűnő tájékozódási feladat is. Ezen a terepen még lombtalan időben is hatástalannak bizonyultak a futópályákon megengedhető nagyvonalú technikák: aki egy pillanatra is elvesztette a kontaktust a térképpel az kevert.
A hazai pálya előnyébe vetett bizakodás is illúziónak bizonyult. A lazán turnézó svédek és a szomszéd országokból ide kalandozók gyűjtötték be az érmek zömét.
Az elmúlt bő egy év hazai versenyeinek áttekintésével próbáljunk magyarázatot találni a 90 percesnek szánt férfi elit pályán született szokatlanul magas győztes időre. Az elemzésben segítségünkre lehet a győztes útvonalakkal benyomtatott versenytérkép, amelyet a Tájoló idei első 400 előfizetője kap meg ajándékba. Az összehasonlítást szolgáló táblázatban Á.á. jelöli az átlagos átmenet hosszát, R.s. pedig egy relatív sebességet, amelyet jónak mondható közelítéssel a győztes időből a szintkülönbséget is figyelembe véve számítottunk ki.
A Szpari kupa férfi elit útvonalak távolról sem hibátlanok, jól látható, hogy egy-egy pontatlan húzás után itt még egy menő sem tudja azonnal helyre tenni magát. A győztes svéd Wingsted csak az 1-es pontra akart irányban rádöfni, ahogy ezt otthon megszokta, utána már útvonalat választott, került, de gyakran hibázott. Nem mozgott igazán otthonosan a szintes terepen, több átmenetbe is beletett 20-30 m szintet feleslegesen. Meglepő, hogy megmászta a 450 m magas Tábor-hegyet is. Elmondása szerint ebben a nagy átmenetben utólag inkább a gyűjtő pont felé került volna: a lila pontsor szerinti nyugati kontraszt útvonal-on.
A második helyezett Dénes Zoltán útvonal elképzelései sokkal technikásabbaknak tűnnek, sajnos a kivitelezés, talán a gyors fáradás hatására, a pálya közepén többször hibás. A bronzérmes horvát Salopek csak néhány érdekes alternatív útvonalat húzott be, meg túlzónak ható varga betűket, talán azért hogy igazolja sok perces hátrányát.
A 13-14-es pontok közötti 2 km-es hosszú átmenetben bár több jól futható kerülő útvonal is kínálkozott, a megkérdezettek egyike sem tágított a jól megszokott lila vonal közeléből.
Tény ami tény, hazai versenyeken nagyritkán adódik csak olyan hosszú átmenet, ahol a terep nagyobb domborzati összefüggéseit is figyelembe véve kellene útvonalat választani. Sőt, egyre kevésbé kell a domborzatot figyelni, mert újabban a rangosabb versenyeket, bajnokságokat gyakran alföldi terepen rendezik. Valószínűleg nemcsak ettől, de egyre nő az alföldi városok Szeged, Nyíregyháza tájékozódási presztizse, súlya, vonzereje így várható hogy ezután még több nagy verseny kerül ilyen vidékre.
A lapos versenyeknek örülhetnek a szeniorok, akiknek kínlódás a hegymászás és gyötrelem a meredeken való lefutás, örülhetnek a térkép készítők is, mert sík vidéken haladósabb a munka és örülhetnek az utánpótlás nevelésével foglalatoskodók mert tanítványaik könnyebben találnak végig az együgyű pályán. De ha egyszer felnő a kezdő, aki többre vágyik a Kutyák kupá-jánál, akit ismeretlen terepek legyőzése csábít, aki nagy világversenyeken is helyt akar állni, vagy veteránként megkopott képességeit akarja újra próbára tenni, annak kevés az egysíkú tájékozódás, annak kell időnként ilyen kemény próbatétel.
Az 1998-as és 99-es őszi Szpari kupa férfi elit győztes ideje közötti 23 perc különbségből talán 8 perc magyarázható a nagyobb szintkülönbséggel, legfeljebb további 5 perc írható a pályakitűzés javára, hiszen nagyon hasonló közeli terep mind a kettő. A hátralévő 10 perc mutatja a különbséget az ismeretlen és a lefutott terepen való tájékozódás között.
A mai magyar tájékozódás ismert terepekre és fizikai erőfeszítésre, a futásra épül és városokban gyökerezik. A skandináv tájékozódás abban különbözik ettől, hogy megújulásának forrásai az erdőben az ismeretlen terepen vannak és nem a városban. A legjobb tájékozódási technikák úgy keletkeznek, hogy a versenyző közösségben él a fákkal, sziklákkal, mocsarakkal. Csak a terep szeretete segítheti a tájékozódás szellemi megújulását.
/bozán/
Vissza a Tájoló 2000/1 tartalomjegyzékhez! Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!