Néhány gondolat az őszi Világkupa futamokról
A lengyel és szlovák futamok az idei év első olyan Világkupái voltak, melyeken sok nemzet majdnem teljes csapattal vett részt. A versenyek közelsége miatt a szlovák futammal párhuzamosan megrendezett szlovák nagydíjra sok magyar is kijött, jó volt ismerős arcokat látni, és köszönjük a biztatást!
Október közepe van, mikor ezt a cikket írom. Ennyi idő távlatából már szükséges, hogy elvesszek a részletekben. Igazából az is szubjektív, hogy ki mit érez közölni valónak abból a néhány napból, amelyet tizenkét magyar tájfutó együtt töltött Krakkóban és a Magas-Tátrában.
E futamok után megfogyatkozva, már csak négyen indultak tovább Észtországba, és a záró futamra ketten maradtunk Kisdoma és én.
Megvan a maga varázsa annak, ha egy Világkupára teljes csapat utazik. A Domával kettesben töltött futamok után már nagyon vártuk ezt az őszt: együtt a többiekkel persze nem azért, mert ketten nem volt olyan jó. Egyszerűen csak Kisdomának is jót tesz, ha van kivel játszania. És nekem is, ha néha nem egyedül kell a rajtra várakozni.
Nem is tudom, igazából hogyan összegezzem ezeket a világkupás emlékeket ahhoz képest, hogy mint igen különböző emberek jöttünk össze, azt hiszem, hogy kihoztuk a közösségből a maximumot. Düdü lelkesen tartotta a megbeszéléseit, osztogatta a csokoládékat, és próbálkozott mindent a legjobban tenni. Mi pedig tudtuk, hogy sok igazság van abban, amit mond. Örömteli felismerés volt, hogy lehet vele tárgyalni, noha ez sok energiát igényel.
Krakkóban minden körülmény adott volt az éjszakai görkorizásokhoz, és ahhoz, hogy egy maratoni közös beszélgetésben dűlőre jussunk a "főnökkel", hogy belefér-e ez a fajta testmozgás a kitűzött céljaink elérésébe. Felnőttünk már. Talán mondhatom ezt a többiek nevében is. Mégis mindig mindent még mindig egyszerre akarunk csinálni. És nem tudunk választani.
Hiszem, hogy egy meghatározott szint elérése után, meghatározott mennyiségű edzésmunkával és versenyzési rutinnal a hátunk mögött, az A döntőbe jutás a szerencse mellett hozzáállás kérdése is.
A dőlt betűs szavak jelzik, hogy van még min változtatni, és ehhez (is) megvan a keretben a lelkesedés.
A lengyel futam, mint várni lehetett, hasonlított az itthoni középhegységi terepeinkhez. Nagy szintek, tiszta erdő, sziklák, sűrű úthálózat, néhol bozótos. Szlovákiában már nyoma sem volt a megszokott talajnak és erdőnek. A klasszikus és a sprint igazi skandináv jellegű terepen zajlott.
Az étkezésekre befizetett a Szövetség, ami nagy könnyebbség volt, és egyben kényelmes is, hogy erre nem volt gondunk. A bankettek sem maradtak ki, és mindnek megvolt a maga jellegzetessége Lengyelországban disznót sütöttek, Szlovákiában népitáncoltak. A versenyek mellett maradt idő kirándulni is Auschwitzba, sétálni Krakkóban, és túrázni a Tátrában.
Néhány szóban az emberekről: Tas Dávid nagyon jót futott a váltón; Dénes Zoli egy hajszál híján nem került A döntőbe Lengyelországban; Létrának első Világkupa futamjain sikerült tapasztalatot szereznie; Vinicz, egyike még a "régi" csapatnak, most felmérte, hol tart; Ildike 22. helye a szlovák sprinten az IDEI év legjobb eredménye, Bettike is küzdött, bár néha nem úgy sikerült futnia, ahogyan szeretett volna; Doma nem itt hozta a legjobb formáját; Fecó ágynak esett; Hecz Kati megismerkedett a világ élvonalbeli futónőivel; és voltak napok, amikor Tokesz mindent beleeadott a versenyzésbe. Végül én, az utazás végére, egészen lázas állapotba kerültem.
Ez volt az a pont, ahol Düdü minden további Világkupától eltiltott az egészségi állapotom miatt. Mivel megvolt a repülőjegyem Finnországba, és nagyon szerettem volna futni a döntőn, Zsigmond Tibi szembeszállt a szövetségi kapitánnyal, és vállalta értem a felelősséget.
Így várhattam hát Domát egy finn kisváros szélén fekvő kemping kis házikójában éjszaka, amíg meg nem jött Észtországból. A korábbi futamokhoz képest sokkal kevesebb versenyző állt itt rajthoz. Mi, lányok például 55-en selejtezőztünk a 60 A döntős helyre. Doma mindkét döntőn 30-ban végzett, ami ezen a finn terepen nagyon figyelemre méltó eredmény. Az összetett Világkupában végül 40. lett, én pedig a 41. helyen zártam ezt az évet. Nagyon sok rutint szerezhettünk ennyi rajthozállás után, mindketten fáradtan bár, de megkönnyebbülve hagytuk el Finnországot, azzal a tudattal, hogy végigcsináltunk valamit, több-kevesebb sikerrel.
Lubinszki Marika
Vissza a Tájfutás 1998/7 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvû tájfutó információkhoz!