A Tájoló idei első számában – a Budapest Tájfutó Sportjáért Alapítvány elmúlt évi tevékenységéről beszámoló írásomban – úgy fogalmaztam, hogy a sport és az alapítvány összetartoznak, mint két testvér. E gondolatot szeretném részletesebben kifejteni.
A sport az emberiség régi hagyománya, kiváló eszközünk az elkorcsosulás elleni önvédelemre, egyszersmind a generációk nevelésére, az egyéni és társadalmi hatékonyság, versenyképesség fokozására. Ennek felismerésétől, következőleg a célok hierarchiájában elfoglalt helyétől és a társadalmi rendszertől függően alakul a sport (és sportágak) közvetlen és közvetett erőforrásokkal (pénzzel és kedvezményekkel) történő támogatása az államok részéről.
A további szükséges áldozatokat többnyire maguk az érdekeltek (résztvevők és szurkolók) vállalják közvetlenül vagy közvetve (reklámtámogatások és más piaci tevékenységek formájában).
Magyarországon nagy változások után vagyunk. Emlékszünk még a jelentős mértékű állami támogatások idejére, de arra is, hogy akkor sem sikerült elismertetni a környezetünkkel, hogy a tájfutás minden sportok legjobbika… Most viszont már nyilvánvaló, hogy aligha az állami pénzek megszerzése érdekében kell a legnagyobb erőt kifejtenünk. mert ezek szerepe csökken.
Az átalakulás nagy hozadéka az egyik "legpolgáribb" intézmény, az alapítványi rendszer – nemzetközi összehasonlításban is liberális szabályozással történt – megszületése. Nekünk, tájfutóknak, akik ma már szinte teljes egészében magunk tartjuk fenn sportágunkat, itt óriási távlatok rejlenek. A politika ugyanis – miközben csökkentette az állam szerepét a sport-finanszírozásban – az alapítványi lehetőséggel visszahelyezte az önrendelkezés egy jó részét az egyénekhez és a családokhoz… Most tehát nem az dönti el a sportág esélyeit, hogy az olimpiai és médiakedvenc sportágak ellenében tudjuk-e tágítani a központi finanszírozásból nekünk rendelt keretet, hanem hogy önmagunkat meg tudjuk-e szervezni és aktivizálni az alapítványi finanszírozás legjobb alkalmazásával.
Nézzük csak! Miből áll egy átlagos felnőtt amatőr tájfutó tehervállalása évente, átlagosan 20 versenyt számítva:
– Utazás – többnyire autóval – átlagosan 200 km,á 3000 Ft (ebben foglaltatik átlag két fiatal fuvarozása is) 60 000,-
– Étkezés – egy saját aktív családtagot kalkulálva – két főre 30 000,-
– Felszerelés évente (szintén a gyerekekkel) 30 000,-
– Edzőtábori és nemzetközi versenyhez való hozzájárulás vagy saját rész 50 000,-
– Egyebek (ahol a klub még a nevezést, edzéstérképet stb. sem állja) 10 000,-
180 000,-

Induljunk ki abból, hogy legalább kétszázan vannak olyanok, akikre illik a fenti általánosítás. (A versenyek parkolóit és a szenior eredménylistákat látva ez reálisnak látszik.) Ha ugyanezek a tájfutók mind befizetnek egy alapítványnak személyenként 250 000 Ft-ot, akkor valójában az összeg 70%-át, azaz 175 000 Ft-ot áldoznak saját terhükre, mert 30% leírható a személyi jövedelemadójukból, azt a költségvetéstől visszakapják.
Az alapítvány a 70%-nyi hányaddal támogathatja a klubokat, megteremtve a lehetőségét, hogy a fent részletezett tevékenységi költségeket ezentúl megtérítsék az aktíváknak, akik többnyire átfedik a sportolókat és családjaikat. Eddig még semmi különös előny nem jelentkezik, csak az eddigi ráfordítások az egyesületi életben láthatóvá válnak, és átfutnak a könyvelésen. Ott marad viszont az a 30%, ami eddig a költségvetésbe ment, és szinte biztos, hogy az állam nem a tájfutásra fordította. Ezzel az alapítvány szabadon rendelkezhet a sportág javára, úgymint a válogatott támogatására, népszerűsítésre stb. Ez ugyebár 15 millió. De szép is volna…
Még mielőtt valaki mosolyogni kezdene, hogy öreg róka létemre, közgazdászként miért bonyolódom ilyen "mórickai színvonalú" leegyszerűsítő fejtegetésekbe, sietek leszögezni, én is tudom, hogy a 180 lepedőt apránként költjük a tájfutásra, alig vesszük észre. Továbbá gyakran elszámolunk ezekből a tételekből saját vállalkozásainkban stb. Sokaknak nincs is – a visszatérítendő 75 ezer kétszeresét – 150 ezret meghaladó bevallott adója (évi 580 000 Ft tiszta jövedelemhez tartozik ennyi), és még folytathatnám sokáig a képet árnyaló-bonyolító tényezőket. De ha csak a fele megvalósulhatna pár éven belül…
Végső soron polgári tudatunk megerősödése, közteher-viselési és önigazgatási kultúránk gyors fejlődése lenne a feltétele, hogy kezünkbe vegyük a tájfutás sorsát és jövőjét. 1997-ben a budapesti alapítvány 973 000 Ft-ot kapott az SZJA 1%-okból. Ez mintegy 500 átlagjövedelmű öntudatos tájfutó figyelmességének köszönhető. Családonként két keresővel számolva ennél sokkal többen vagyunk, nem beszélve a rábeszélhető ismerősökről…
Az idén már több alapítvány is betölti a hároméves kort, lesz hová diszponálni. Nyitott kérdés, mennyivel folyik be több az idei adóévben a Budapest Tájfutó Sportjáért Alapítványnak, de a trend követése, adótudatunk megítélése szempontjából igen tanulságos lesz.
A politikusok felszabadítottak egy kis részt a polgárok közterheiből saját rendelkezésre. Nem furcsa, hogy 1997-ben az adózók alig egyötöde élt ezzel a lehetőséggel? Vajh milyen volt ez az arány nálunk, tájfutóknál?
Ha évente csak 20%-kal tudnánk növelni azok körét, akik felismerik a fenti előnyöket, akkor fokozatosan biztosíthatnánk a pénzügyi hátteret a tájfutás újabb fellendüléséhez, növekedne az aktív létszám, az élvonal színvonala, az eredmények, és megjönnének a kereskedelmi támogatók, esetleg a társadalmi elismerés is. Mindannyiunknak, akik alapítványi tisztséget viselünk, fontos szerepünk van az alapítványi kultúra terjesztésében és a bizalom erősítésében a széles nyilvánosság tájékoztatásával.
Tudjuk, vannak hazánkban, akik jól (egyesek túlzottan is jól) tudnak élni a közterhek optimalizálásával. Nekünk nem kell a törvénytelenség mezejére lépnünk, de bátran élhetnénk sokkal jobban a szabályok adta lehetőséggel annak tudatában, hogy mindez a legjobb ügyet szolgálja.

Deseő László
a "Budapest Tájfutó Sportjáért Alapítvány"
kuratóriumának elnöke