Tisztelt tájfutó társadalom, kedves barátaim!

Amikor arra a megtisztelő feladatra felkértek, hogy volt versenyzőtársak és az egész tájfutó társadalom tiszteletét lerójam főtitkárunk ravatalánál, elkezdtem gondolataimat rendezgetni. Akinek porrá vált teteme a ravatalon nyugszik, nem tűrte a meghatódást, a dicséretet. Hogyan tudnék beszélni arról, akivel életem nagy részében közös ügyért dolgoztunk hogy ne hatódjak meg és ne hassak meg másokat. Megkísérlem - bocsássák meg nekem, ha nem sikerül - túl régiek és túl szerteágazóak a gyökereink.

Amikor az 1957. évi egyéni bajnokság egyik esélyeseként rajthoz álltam, az esélyesek mérlegelésénél szóba sem került az a 18 éves nagy testű, óriás csontú gyerek, akinek a nevét is alig ismertük, csak annyit tudtunk róla, hogy már 13 évesen aktív tagja volt a Pesti Lokomotív felnőtt csoportjának. Ez a gyerek hatalmas fölénnyel nyerte ezt az egyéni bajnokságot, majd később nyert még hozzá jó néhányat.

1957-ben még nem ismertük szívós elkötelezettségét, csillogó szellemét. Ezek később váltak nyilvánvalóvá és ezek tették őt élharcosává a lázadó tájfutó ifjúságnak. Óriási érdemei vannak abban, hogy a természetbarát szövetség konzervatív szárnyának nyomása ellenére (vagy talán éppen ezért?) a tájfutás fennmaradt, fokozatosan önállósult., majd jogilag is önállóvá vált. Ki lehetett volna a szövetség új főtitkára, mint Skerletz Iván? Harmincegy éves volt ekkor, fiatal felnőtt - és öregedő, de nem öreg felnőttként kellett abbahagynia munkáját 27 év után, mert elragadta tőlünk a halál.

Barátságunk a 60-as évek elején kezdődött - kitartott mindvégig. Barátság? Nem úgy voltunk barátok, hogy elvártuk volna a sűrű összejárást, a protokolláris üdvözléseket. Amikor azonban összehoztak közös szerelmeink, a térkép és a tájfutás, éreztem, hogy kevés szóval is tudunk sokat mondani egymásnak. Mennyi megírandó közös emlék, amelyet már sohasem fogunk megírni... Októberi hótaposás az összeroppanó fák között, közös evés-ivások a versenyek után, a História egy-egy számának közös csemegézése - soha lazább, de soha mélyebb barátságom nem volt.

Történelem, földrajz és mindezek összes párosítása álltak érdeklődése középpontjában, elsősorban minden olyan tudomány, amelynek köze van a térképhez. Lehetett volna író, újságíró, történész, térképész - büszkék lehetünk, hogy mind-ezek helyett minket, tájfutókat választott. A versenyzőévek elrepültek, de Iván barátunk köztünk maradt edzőként, sport-vezetőként és tette mindig a legtöbbet, amit lehetett tenni.

A temetési beszéd nem statisztikai kimutatás Nem fontos itt, hány magyar bajnoki címet őrzött otthonában, edzőként hány világbajnoki éremben segítette a magyar tájfutókat, hány világversenyt rendezett Magyarországon, hány négyzetkilométer térképet helyesbített. A fontos csak az, hogy élete a tájfutás volt, ezért szinte csak ezért élt, és ha ő már nem is él, a tájfutás él tovább.

A sors nem volt kegyes hozzá, nem adta meg a "mors bona", a jó halál kegyelmét. Annyi sok küszködés után a versenypályán, a havasok között, a sportvezetés infernális mélyeiben, sokáig kellett küzdenie a szörnyű kór ellen is. Nemesen küzdött és bátran bukott el abban a harcban, ahol semmi esélye sem volt a győzelemre. Reménytelen küzdelmében segítettek barátai, orvosai, de főleg két őrangyala, akik erejükön felül tettek meg mindent az utolsó hónapok megszépítéséért.

Élete teljes volt. Bábáskodott abban, hogy a természetbarát szövetség inkubátorában nevelt embrióból életképes gyer-mek szülessék - a magyar tájfutás - ezt a gyermeket felnevelte és élvezhette még felnőtt korának örömeit, és bánatait is.

Szokás ilyenkor azt mondani, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Így is van, ami egy-két generáció szívét illeti, ő nekünk örökké a tájfutás maga marad, és így őrződik meg előbb fájdalmas, majd szelíd-szomorú emlékként. A tájfutás számára azonban nem szabad pótolhatatlannak lennie. Pótolnunk kell őt, mert így kívánta ő maga is. Tudjuk, hogy utódja nem második Skerletz Iván lesz, nem is lehet, de olyan legyen, aki bár másképpen dolgozik, méltó lesz az ő örökségéhez.

Nem biztos, hogy kedve és akarata szerint cselekszünk, a mikor érdemeit méltatjuk. Dicséretet nem tűrt, gratulációt nem értékelt, de szerette, ha szerették. Sokkal fontosabb volt a mű maga, mint önmaga, a mű alkotója.

Emlékét elsősorban ne gyászbeszédek, emlékversenyek, emléktáblák őrizzék. A tájfutás létében és virágzásában éljen tovább akkor is, ha neve már nem él. Barátaim, tisztelt tájfutó társadalom! Skerletz Ivánért sírjuk el könnyeinket, helyezzük el koszorúinkat, szívünkben őrizzük emlékét, de aztán gyorsan lássunk munkához, szaladgáljunk támogatásért, készítsük térképeinket, tűzzük ki pályáinkat, futtassunk, és fussunk, erdőn-mezőn át. Emlékét így szolgáljuk legjobban. Ha nem tesszük, szeretett halottunk életműve elsüllyed, mi gyászolók szegényebbek leszünk, de szegényebb lesz a jövő magyar ifjúsága is.

Búcsúzzunk, tisztelt tájfutó társadalom, Skerletz Ivántól. Szívünk egy darabja megy el vele. őrizzük emlékét fájdalommal, szeretettel és munkával.

Dr. Szarka Ernő búcsúztató beszéde

Vissza a Tájfutás 1996/6 tartalomjegyzékhez!

Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!