Amikor hétfőn délután értesültem, még nem tudtam mihez kezdjek. Felocsúdva, hazafelé menet emlékek kavarogtak bennem, elhatároztam, hogy írok.

Miért ne, hiszen a nagybátyám volt, egyben a legkedvesebb unokatestvéreim édesapja, a főtitkár és "szomszéd".

25 évig lakott a házunkban. Emlékszem gyerekkoromra, amikor rászedett minket, húgomat és engem, sok apró csínytevésre, "szivatásokra".

Emlékszem, mikor a nagy hegyek megmászására indult, vagy talán Grönlandra? Felhúzta a sátrát a lakásban, és a parkettára állított sátorban aludhattunk.

Emlékszem, amikor hazatért egy-egy hosszú túráról, a magas hegyekből, arca le volt égve. Igazi megszállott hegymászó volt.

Aztán emlékszem arra is, mikor már javában versenyzett az összes unokatestvér, és próbáltuk belőle kiszedni, hogy hol lesz egy-egy OB, csapat OB, diákolimpia. Annyira tudott titkot tartani, hogy már mindenki tudta legalább a város nevét, amerre a verseny lesz, de mi még semmit.

Velem állandóan szeretett tréfálkozni. Néha a nevemmel ellátott kulcscsomót helyezett el a házunk előtti járdára, amit persze egy agilis néni megtalálva, kioktatva adott nekem "vissza", miközben ő a konyhaablakból lesett és nevetett.

Aztán mostanra már mi is felnőttünk. Egy éve már nem volt a szomszédom, elköltöztem. Igaz sokat jártam vissza, és olyankor mindig beugrottam Hozzá is.

Általában kérte, hogy fordítsak a Tájfutásba a finn újságból, vagy bíztatott, hogy csináljam a sítájfutást és a sportág népszerűsítését.

Az idei szombati OB után barátaimmal összejöttünk és elhatároztuk, hogy idén komolyabban fogjuk propagálni a sítájfutást. Vasárnap este éppen arra gondoltam, hogy bemegyek Hozzá a kórházba és elmondom neki a terveinket. De erre már nem volt idő, mert a telefon hamarabb szólalt meg .

Most megígérem neked Iván, hogy csinálni fogjuk, amire Te tanítottál és bíztattál minket és amit Te adtál nekünk, és nem adjuk fel egykönnyen.

Marosfalvi Mónika

Vissza a Tájfutás 1996/6 tartalomjegyzékhez!

Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!