Verseny a fantomokkal

Nem mertem vállalkozni arra, amire olyan elszántan készültem feladva szakmát, szórakozást stb... első helyre tettem a tájfutást, mert éreztem, itt van életem egyik legnagyobb lehetősége, az utolsó Junior Világbajnokságomon megismételni korábbi nagyszerű eredményünket a fiúkkal. Ahogy közeledett a várva várt cél egyre gyakrabban éreztem, hogy egészségem nem az igazi. Ez persze kihatott a felkészülésemre is. Egyre többet jártam orvosokhoz különféle panaszokkal, melyek engem valóban zavartak. Az orvosok egy tucat negatív lelettel igyekeztek megnyugtatni, hogy nem vagyok beteg, de a panaszaim ettől soha nem enyhültek. A rengeteg bizonyíték ellenére nem bírtam úrrá lenni önmagamon Kapaszkodtam különféle táplálkozást kiegészítő szerekbe. Felpumpáltam magam nyomelemekkel vitaminokkal. Egy vagyont költöttem a "csodaszerekre", de mégis gyengének éreztem magam. Ezzel ellentétben eredményeim jók voltak mind a kontroll körökön, mind a versenyeken, de ez sem nyugtatott meg.

Sajnos a felismerés és a belátás későn született meg, hogy ez nem testi hanem lelki betegség. Éreztem, hogy felborult a belső egyensúlyom. Téves volt a diagnózis, ha időben már ezzel kezeltek volna, felszabadultan ott lehettem volna a Junior VB-n én is. Kifejeződésre jutott bennem, hogy ilyen állapotban nem tudom oda tenni magam, és nem tudok megfelelni a mások és magam elvárásainak, de nem is elsősorban a kudarctól való félelem tartott vissza, mert a sportban ez mindig jelen van, hanem az, hogy mi lesz velem, ha újra rám tör a pánik, a kínok, a szenvedések amiket egyre sűrűbben éltem át. Gyógyszer erre nincs! (Akkor még nem tudtam, hogy mégis van.) S ilyenkor már a családtagok sem tudnak megnyugtatni. Az egész csapatot felbolygattam volna gyötrelmeimmel. Mindent számba vettem és az utolsó pillanatban született meg bennem a végső elhatározás. Életem eddigi legnehezebb döntése volt: lemondani a "nagy ő"-ről Ezek után valami olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy a tünetek nyomban mérséklődtek és valamelyest visszatért az életkedvem is. Ehhez talán az azóta megkezdődött pszichoterápiás kezelés is hozzájárul.

Saját esetemet tanulságként tárom fel azoknak akik hasonló gondokkal küszködnek. Állítólag a lakosság 20 százaléka szenved élete során kezelésre szoruló lelki betegségben. Sajnálatos módon nálunk még ma is előfordul, hogy a betegek szégyellnek pszichiáterhez fordulni, mert a lelki vagy idegi betegségek gyakran még titkolandó kevésbé megértett kevésbé méltányolt problémák, mint a testi betegségek. Pedig egy reumás vagy gyomorfekélyes beteg "csak" tüneteitől szenved a pszichés betegnek viszont többszörös kín jut osztályrészül. Mintha nem lenne elég önmagában a szorongás a pánik a kényszerbetegség keserve, de még ennél is inkább félnek a többi ember megítélésétől. A közfelfogás szerint ugyanis akinek nincs láza, nem törött a csontja, nem folyik a vére és ennek ellenére panaszkodik, az vagy hisztérikus, vagy bolond akinek egyszerűen két pofont kell lekeverni.

Akik viszont a pszichés betegségeket is el tudják fogadni egészen más szemmel, sokkal több megértéssel, türelemmel és együttérzéssel tekintenek majd a körülöttünk lévő emberekre.

Vajda Kolos

Vissza a Tájfutás 1996/3-4 tartalomjegyzékhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!