Tájfutók és turisták kavalkádja

Először még csak 45-en jöttek, most a 22-iken 2700-an álltak rajthoz a világ minden tájáról. S a szűk sikátorokban majd 200 magyar kereste az ellenőrző pontokat. Ki magabiztosabban, ki komótosabban.
Szerintem, mindenképpen fel kell venni ezt a versenyt "az egyszer mindenképpen el kell menni" listára. S aki egyszer már ott volt, biztos, hogy vissza fog térni. Mert olyan hangulatot áraszt a rengeteg híd, a csatornákban végződő szűk utcácskák, a mosolyogva félrevezetni szándékozó pincérek és árusok tömege, a bámészkodó turisták hada, a Szent Márk téren felzavart galambok csapatai; amit máshol nem tapasztalhat meg a tájfutó.
Különleges ez a verseny. A világ legtechnikásabb városi terepe. Ha csak néhány mp-re kihagy a figyelem, a versenyző egyszer csak azt veszi észre, hogy nem tudja, hol van. Mire helyre rakja magát, elúszott a győzelem. Ezen kívül úszni másnak nem lehet, hiszen tiltja a szabályzat. De kinek is lenne kedve belemenni a csatornákba, ráadásul ilyen hidegben? Pedig néha jól jönne, mert a híres Canal Grande fölött mindössze három híd ível át a túloldalra. Így előfordulhat, hogy légvonalban 200 m-es átmenetben 2 km-t kell futni.
Az útvonalválasztásnak nagy szerepe van. Ám erősen szerencse, és helyismeretfüggő a jó döntés, mert valahol alig "lézeng" néhány turista, akik akadálypályát varázsolnak a futónak; egy-egy szakaszon meg egyszerűen teljesen bedugul a forgalom. Ilyenkor a versenyzők csodával határos módon tudnak csak tovább jutni. Más helyen meg a futók adják vissza a látogatóknak a kölcsönt, mert kíméletlenül belegázolnak és felverik a dagály által keltett magas vizet, lefröcskölve boldog-boldogtalant.
Ám itt minden szó kevés. Át kell élni. Jövőre újra ott.

Mézes Tibor Sólyom

Vissza a Tájfutás 2001/7-8. tartalomjegyzékéhez!

Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!