Garai László (1922–2000)
Ga      ra       í       í       í       ííííí

„Memento, homo
sed pulvis est…”

Ha nem is figyelmeztetne egyházunk minden nagyböjt kezdetén, akkor is emlékeznénk Rád, s csaknem hiánytalan F65-s (2001. évi) mezőny állja körül a poraiddal teli urnát, s emlékszik, hogy föntről Te is elmondhasd: „Cicumederunt me…”. A Magyar Bajnokság F75-s dobogójáról, mert legalább ott megtiszteltek a korosztályodhoz illő kategóriával, dobbantottál – mint tetted hajdan tornászként –, s ugrásod íve végérvényesen az örökkévalóságba hajlott.
Itt a Rákospalotai temetőben nem a „Gemitus mortis dolares inferni” álltak körül, hanem a hirtelen megöregedett ellenfeleid, barátaid, bátyád, akik többé nem érezhetik magukat fiatalnak, egy F60 vagy ritkán egy F65 versenyen, mert már nem indulhatsz el, örökifjúként, bennünket fiatalítva. Eljut-e még valaki közülünk a Te F75-ös megárvult dobogós helyedre, korban, akaratban, tisztességben, életbölcsességben, agyvérzés után is felállva, az egészségért, a derűs öreg korért futva. Be tudjuk-e még futni az évtizedekre rugó előnyt, amivel előttünk voltál, vagy netán türelmesen vársz ránk, mint tette Veled a szomszéd parcellában évtizednyi „fórral” pihenő Halász Miklós, aki ugye ebből az F65-ös sorból hiányzik már. Az utánunk jövő ifjabb nemzedéknek mementóként – ők már nem tanultak latint – legalább halottak napján egy éjszakai bóját kirakni: itt nyugszanak nagy öregjeink, sírjaik a bója körzetébe „ hibahatáron belül esnek”. Legalább tudják „Hol sírjainak domborulnak” s folytathatnám „s unokáink leborulnak, s áldó imádság mellett mondják el szent neveinket”.
Addig élünk, még emlékeznek ránk. Talán ötödik unokám – s ez hiányozhatott Neked – fogja legtovább tartani az emlékedet, hisz egy Rege Kupán Ti alkottátok a legöregebb–legfiatalabb párost, s Te kedvesen egy őzike szoborral, hajdani tiszteletdíjaddal külön is megajándékoztad Andrist. Már csak én kérdezhetem vissza tőle – Árpival –, „ Unoka, Kicsi virág… Vajon mit érzel, mikor leírtad: Anno 2000?”
Talán még diákjaim viszik tovább emlékedet, mint legfiatalabb korosztály, akik közelebbről találkoztak veled a hattyúdaloddá vált október 8-i Diákolimpia rendezvényünkön, a gyönyörű napfényes Árpád-kilátónál. Mert ez is csúcs. Már 78 évvel a hátad megett ellenőrző bírói megbízást vállalni – Schulek Kupával kettős versenyre –, azt több napon át aprólékosan, becsületesen bejárni, majd időben udvariasan, baráti hangon megjegyezni: „Bajusz, ezt a pontot ne tegyük be, mély az árok, nehogy megsérüljön valaki… ezt a másikat meg tedd feljebb, a bozót szélére, takarásba, nehogy a kirándulók meglássák.”
Nekem adatott meg Téged utolsó bírói tevékenységeden megfigyelni, s kívánságaidat végrehajtani. A jegyzőkönyvet, dokumentációt is részletesen átnézted, s záró soraidat halálod előtt négy nappal leraktad az irattárba, még azt is értékelve: „A Schulek Kupa kevés indulója – 34 fő – a Magyar Bajnokság és a Bakony Kupa miatt van.” Több mint négy évtizede ismertelek. 1955-ben már „Kiváló Sportoló” voltál, 41 hónap hadifogsággal hátad megett. Csak reméljük: ezt a „csúcsot” senki sem tudja már megdönteni. Milyen jó, hogy voltál közben 75 éves, és a Tájoló (1997/5.) interjú cikke ismertté tette élettörténetedet. De mennyi minden hiányzik abból és ebből a mementóból is.
Csak egyet még: Mitfahrered, Schőnviszky Gyurka hosszú í-je lassan kikopik nyelvünkből, nem fogja visszhangozni a Tapolcai-medence, Rezi vár, a Honti-szakadék, a Kőkút-pusztai horhos a Garaiiii-t, s még én is kipróbálhattam az 1960-s OCSB – én, amikor a pályavezetés szeszélye révén csak a párok bontása révén lehetett labdába rúgni, s mi ketten kerültünk egymás mellé. S mennyire melengető, de már szomorú emlék is egyben, idén ősszel még Makkosmária felett egyszer megpillantva téged, elrikkanthattam – hosszú í-s Garait, mert ha lábam nem is volt jó azon versenyen, a torkommal még nem volt panaszom. Folytatásokat írhatnék, mi, akik még élünk, emlékezünk. Talán a „legendáriumban” ismét feltűnsz, Laci bátyám. S Tőled itt – a hasábokon is búcsúzva a tisztelt olvasónak is hadd jegyezek meg valamit, ami hozzád is kapcsolható, és Sinkovics „szájából veszem” a Retúrból:
„Az antik népek tisztelték az öregeket. Tudták: fiatal mindenki lehet. De túlélni háborúkat, szenvedést, az kunszt, sőt művészet.”
A tájékozódás művésze voltál, letetted a vonót, nincs több „recitatív”, csak valami visszhangzik még. …í…í…í…

–gyík, Bajusz
(Szeredai László)

Vissza a Tájfutás 2000/7-8. tartalomjegyzékéhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!