Egy, csak egy legény van...
WMOC 2000, Új-Zéland
Valószínűleg még sohasem rendeztek WMOC-t januárban, mint az ideit Új-Zélandon. A 28 nemzetet képviselő mintegy 1500 résztvevő arra is lehetőséget kapott, hogy indulhasson a világ legelső, a 2000. évben rendezett tájfutó versenyén.
A kétfordulós, éjszakai-nappali Millenium Event első futama január 1-jén, 0 óra 10 perckor rajtolt. A versenyközpont Feilding városka főterén. A félórás, az utcákon és a lóversenypályán kitűzött pontbegyűjtő verseny jutalmaként minden befutó míves, egyedülálló eszmei értékű érmet kapott.
A 2. futam a Sunrise Event pontban napkeltekor, 5 óra 51 perckor kezdődött - szintén tömegrajttal a lóversenypályán. Az ott és a szomszédos autóversenypályán vezető sprintverseny díja hasonló eszmei értékű oklevél és egy doboz sör volt. Egyetlen sporttársunk nem vehette át az indulók közül: egy 55-ös észt tájfutó a cél előtt kb. 80 méterrel fejezte be a versenyt - és az életét...
Aznap január 1-jén harmadszor is futottam, mert délután kistoppoltam (ez volt kint a leggyakoribb közlekedési eszközöm) még az edzőterepre. A Tasmán-tenger menti homokdűnés, ültetett, idős és rendkívül jól futható, tiszta fenyvesben tájoló nélkül navigáltam, először az augusztus 21-én a Hungária Kupán történt Achilles-ín leválásom óta. Másnapra már kaptam egy, a déli féltekén használatos tájolót (ha valaki arrafelé készül, szóljon, kölcsönadom).
Az ünnepélyes megnyitón egymagam vonultam a Hungary tábla mögött. A lelátón ülők és a más nemzetbeli sporttársak tapssal jutalmazták merészségemet. A fő verseny szokás szerint két selejtezőből és a döntőből állt. Az alföldi, talán a Duna-Tisza közére emlékeztető domborzatú erdőben a selejtezőn kiváló, de a döntőn már skandinávos volt a futhatóság. A tájékozódás nehézsége legfőképp a sok részletgazdag pont és az aprólékos domborzat kiolvasásában és azonosításában rejlett. Mint az idén utolsó éves F45-ös, 110 induló közül biztosan jutottam be a 80 fős A döntőbe, ahol végül 42. lettem. (Legfiatalabb 45-ös koromban, Spanyolországban 30. voltam.) Egyébként mindhárom pályánk egyformán 8,5 kilométeres volt. Újdonságot és különös technikai nehézséget számomra a pár száz méter széles, közvetlen tengerparti, nyílt, dűnés terepen vezető pályaszakaszok okoztak - borzasztó erős napsütéssel tetőzve. Nemcsak leégtem, de nagyon csúnyán fel is dagadt tőle a homlokom.
A két utóverseny terepe már a Déli-szigeten igazi kuriózumnak számított: csupa szikla erdő nélkül, de milyenek! Az elsőhöz fogható nemigen lehet több a világon, a másodikat meg azzal nehezítették, hogy a villanypásztorokat tudatosan lehagyták a térképről.
A sérült bal lábam végig gond nélkül működött, simán kibírta a két hét alatti 7 versenyt és 4 edzést. A hosszú és keserves kényszerpihenő után így nem kellett több mint fél évet kihagynom, hanem már négy hónap után ismét tájfutónak érezhettem magam! S kell ennél több?
Kovács Attila
Zöld Sportok Clubja
Vissza a Tájfutás 2000/1-2. tartalomjegyzékéhez!
Vissza a magyar nyelvű tájfutó információkhoz!