A Hungária Kupák krónikája
Ez a versenysorozat hű tükörképét mutatja a magyar tájfutó sport mindenkori állapotának. Nem csoda, hiszen fennállásunk során a hazai rajthozállások hetedrésze a Hungária Kupákon történt; térképeink több mint tizedét erre a versenyre helyesbítettük és adtuk ki; bejártuk vele valamennyi nagy tájegységünket; számos későbbi élsportolónk első alkalommal éppen egy HK rendezvényen hívta fel magára a figyelmet; a rendezésekben rövidebb-hosszabb ideig közreműködött minősített versenybíróink túlnyomó többsége; az itt bevezetett újdonságok, lebonyolítási eljárások közül számos szolgált mintául a nagy hazai versenyek megrendezéséhez..
A történet természetesen nem 1970-ben kezdődik, hiszen ahhoz, hogy hivatalosan önálló sportággá váljunk, sok minden közt szükség volt egy rendszeresen sorra kerülő olyan versenyre, ahol nemzeti válogatottak csapnak össze 5-6 ország részvételével, és mellékesen 300 körüli versenyző fut az ország minden tájáról. És ez volt a Hungária Kupa 1967-től. De már ennek is volt előzménye, ami még 10 évvel korábbra nyúlik vissza.
1957-ben rendezték az első nemzetközi Balaton Kupa természetjáró tájékozódási versenyt Zamárdiban. Ki más lehetett a versenybíróság elnöke, mint dr. Vizkelety László, aki számos nagyszerű kezdeményezéssel vitte előre a turista mozgalmat, ma pedig a történetírás fáradhatatlan szervezője. A verseny, csakúgy mint a következő nyáron Szigligeten, 3x2 fős csapatverseny formájában zajlott.
1959-ben és 1960-ban egyaránt Balatonfüreden rendezték a versenyt, és az eddigi egyesületek közti erőfelmérést felváltotta a nemzeti válogatott együttesek küzdelme, de maradt viszont a 3 útvonalas, 2 fős csapatverseny formula. A vándorserleget a kiírás értelmében mindig a legjobb külföldi csapat nyerte, az első 5 alkalommal ismétlődően Csehszlovákia. A versenyforma gyakran változott, előbb 2 naposra bővült éjszakai szakasszal, majd 1961-ben Balatonföldváron a korszerűbb egyéni-csapat versenyformára, amely Schönviszky György és a magyar válogatott győzelmét hozta. 1962-ben Rezi községben megtört a cseh hegemónia: egyéniben bolgár, csapatban német győzelem született.
Az 1963-as Balaton Kupához fűződik az első női nemzetközi verseny Magyarországon, s ezzel Monspart győzelmi sorozatának kezdete. És ez a Nagyvázsonyban tartott verseny hozta első ízben hazánkba a svéd válogatottat, amely persze el is nyerte a kupát. Sajnos 1964-ben elmaradt a Balaton Kupa, a következő évben viszont Balatongyörökön minőségi papírra nyomtatott, szép rajzolatú térkép fogadta az erős nemzetközi mezőnyt. Az egyéniben mind a fiúknál, mind a hölgyek közt, továbbá a férfi csapatversenyben a svédek nyertek. Az 1966. évi versenyt több válogatott is beillesztette felkészülési programjába az első tájfutó világbajnokságra. Az első napi egyéni és csapatértékelésben a mieink bizonyultak legjobbnak, de a másnapi váltóversenyben mindkét nemnél a svédek diadalmaskodtak. Mint legjobb külföldi válogatott, harmadik győzelmükkel a svédek végleg elnyerték a Balaton Kupát.
Ez adta az apropót ahhoz, hogy ezt a versenysorozatot lezárják, és az eddigi sikerekre alapozva valami mást, még színvonalasabbat teremtsenek. Ennél fontosabb szempont volt persze az, hogy a népszerű versenyek kinőtték a Balaton-felvidék terepeit, és az idegenforgalom növekedése is egyre nehezebbé tette a zsúfolt főszezonban a szálláslehetőségek biztosítását. A sportág módszeres fejlesztése megkívánta, hogy ez a sikeres rendezvény a helyszínét tekintve országos vándorverseny legyen. Ezért alapította meg a turisták keretében működő Tájékozódási Versenybizottság a Hungária Kupát.
A nyári időpont adott volt, a helyet pedig kissé északabbra tolva, a Balaton-felvidékitől lényegesen eltérő jellegű terepen, a Bakony mélyén találkoztak az első HK résztvevői. Hivatalosan csak a nemzeti válogatottak egyéni-csapat versenye, valamint a másnapi váltóösszecsapása képezte a Hungária Kupa versenyeit, a többiek a Veszprém megyei Természetbarát Szövetség által rendezett Pannónia Kupa keretében futottak ugyanott. A köztudatban azonban csak egy versenyként, HK-ként maradt meg a rendezvény, hiszen az I. osztályú pályák azonosak voltak. A Pannónia Kupa egyébként a legkülönbözőbb versenyformákat tartalmazta. Nevezni lehetett a HK-val párhuzamosan zajló egyéni versenyekre felnőtt I. o. és ifjúsági II. o. kategóriákba, ahol természetesen – mint szinte minden versenyen még 3-4 évig – csapatértékelés is volt. A váltóverseny csak felnőtt elit kategóriákban zajlott. II. osztályban versenyt hirdettek viszont a váltó helyett a nők részére nappali egyéni+csapatverseny formájában, a férfiaknak 2x2 fős éjszakai versenyként, a veteránok részére pedig éjszakai egyéni verseny formájában. A 18 év alattiak részére alsó korhatár megjelölés nélkül az indulás joga ezeken a versenyeken csak orvosi engedélyhez volt kötve. További érdekesség, hogy a győztes csapatok a Pannónia Kupán az előzményekből kifolyólag a Balaton és a Keszthely Kupákat nyerték el. Érthető a helyzet, a sportág most volt kialakulóban, kereste önmagát, a kibontakozás, az önállóság útját. A futóverseny szót a hivatalos kiadványok általában kerülték, de a HK kiírásban már ezzel szerepelt. A valóságban már régóta a természetbarát tájékozódási versenyek igazi futóversenyek voltak.
A korábbiaknál sokkal jobban olvasható, szebb rajzolatú színes térkép állt az indulók rendelkezésére, természetesen még 1:25 000 méretarányban. A színest persze ekkor még csak a sárga és barna szín jelentette, a futhatóság jelölését még nem ismertük. Edzés, illetve terepbemutató céljára külön térkép készült. Mai fülnek igen furcsán hat a megadott versenyidő: 293 perc, nyilván a pályaadatok alapján számították. A 10 km hosszú női pályát Saci 83 perc alatt teljesítette, nem csoda, hogy a második helyezettet több mint fél órával verte. A pálya 8 ellenőrző pontból állt, a fiúk 15 km-es versenyén szintén, tehát átlag 1800 méter megtétele után kellett egyet bélyegezni. Tanulságos felsorolni a pontmegnevezéseket, mert jellemző a hatvanas évek pályáira: 1. horpadás, 2. kerítés-sarok, 3. rétszél, 4. tisztás, 5. kis domb, 6. kis rét, 7. irtás széle, 8. nyiladék. De senki ne feltételezze, hogy érdektelenebb, vagy könnyebb lett volna a versenyzés akkoriban! Aki edzésképpen végigfut ezen az egykori pályán (akár a mai részletesebb térképpel, bár az eredeti máig is használható, nemrégen győződtem meg róla), az rádöbben, hogy többet kell gondolkodnia ezen egy futam során, mint manapság egy évad 40-50 versenyén együttvéve. Emlékszem olyan 4 kilométert meghaladó átmenetekre, ahol a nehezen megtervezett útvonalat menet közben jött újabb ötletek alapján 8-10 alkalommal is megváltoztattam, állandóan keresve az ideálisabb megoldást, hiszen egy-egy sikeres választással perceket lehetett nyerni, egy hibás döntéssel viszont keverés nélkül is akár tíz percet veszíteni. (Bizonyíték a gondosan megőrzött térképek.) A mai tájékozódás viszont az egyértelmű feladat könyörtelenül következetes, pillanatnyi figyelemkihagyást sem tűrő végrehajtását jelenti. Csak a 8 km-nél hosszabb pályákon fordul elő, és ott is csak esetenként, hogy fantáziára, gondolkodásra is szükség van.
A csapatversenyt Magyarország nyerte a következő összeállításban: Monspart Sarolta, Cser Borbála, Hegedüs Ágnes, Balogh Tamás, Schönviszky György, Skerletz Iván. A váltóverseny érdekessége, hogy mindkét női váltónk első tagja pályát tévesztett, így kiestek. A versenybíróság elnöki szerepét Argay Gyusla töltötte be, aki ma is az egyik legagilisabb szervező egyéniség, a veterán sportolók ügyének zászlóvivője. Félig turista mivoltunk bizonyítéka a korai felkelés: az autóbusz reggel 5 órakor indult a válogatott versenyzőkkel a veszprémi szálláshelyről Farkasgyepűre. Az első rajt, illetve a váltón a tömegrajt 7:00-kor volt. A Pannónia Kupa résztvevői lustálkodhattak, ők helyben töltötték az éjszakát, és csak 7:30-kor rajtoltak. A versenyidő így is alkonyatkor, 18:08-kor járt le, és természetesen akadtak, akik ezt ki is használták. De járt még éjszakai vonat, hogy a munkakezdést ne késsék le!
A következő évben már nem csupán a Balatontól szakadtunk el, de óriásit ugrottunk északkeletre. Egy eldugott zempléni község, Kéked várta a mezőnyt szépséges sátoros hegyeivel, mély csendjével és tiszta levegőjével, bár az irtásszélekről egy-egy pillanatra feltűnt a távolból a kassai kohó kéményeinek füstje. Hogy a béke mégse legyen idilli, arról a politika gondoskodott. A versennyel egyidejűleg zajlott le a dicstelen katonai bevonulás a csehszlovákiai fordulat megakadályozására. Az eseményt különlegesen izgalmassá tette a HK résztvevői számára az, hogy Kéked község északi határvonala Trianon óta egyúttal országhatárt képez Szlovákiával. Északi szomszédunk versenyzői hosszú ideig kényszerültek vendégszeretetünket élvezni, mivel a zárlat következtében nem térhettek haza.
A kettős elnevezés megszűnt, minden kategória a HK keretében indult. A nemzeti válogatottak összecsapása egyszerűen külön kategóriát képezett, s ez a formula 1972-ig megmaradt. A kupát ismét a magyar válogatott nyerte el, ezúttal Monspart Sarolta, Balázs Éva, Cser Borbála, Horváth Attila, Schönviszky György, Bozán György összeállításban. Az egyéni-csapatverseny a nagy esőzés következtében rendkívüli körülmények közt zajlott. A mély talajon a hosszú pályákon a versenyzők felkészültségéből eredő különbség óriásivá nőtt. Míg Horváth Attila kevéssel 2 órán belül teljesítette a pályát, s a leggyengébb válogatott teljesítmény 142 perc volt, addig a többiek versenyében azonos pályán 157 perc is elég volt a győzelemhez, és a mai versenyidőt meghaladó 181 perc még első osztályú minősítést adott (9. hely). Saci még ilyen körülmények közt is hozta a tervezett 70 perces győztes időt, és a többi női válogatott is jól futott, de a válogatottakon kívüli mezőnyben a legjobb magyar versenyző csupán a 14. helyet szerezte meg 144 perces idővel.
Érdekesség, hogy a versenybíróság előírta hosszú harisnya vagy nadrág használatát viperaveszély okán, és a programfüzetben részletesen ismertette a teendőket viperamarás esetére.
Harmadik alkalommal a Börzsöny közepén, Kisinócon, ismét szintes terepen rendezték a versenyt. Pontosabban mai szemmel nézve szintes, akkoriban az legfeljebb átlagosnak számított. A 220 percre csökkent versenyidő elegendőnek is bizonyult szinte minden induló számára. A Monspart, Horváth, Hegedüs alkotta női csapat, illetve a Hegedüs, Deseő, Sőtér összetételű férfi együttes mind a csapat-, mind a váltóversenyben diadalmaskodott, igaz ehhez csupán a bolgár és a német csapatot kellett legyőzniük.
A népes nemzetközi versenyen már gyermek kategória is szerepelt (ami megfelel a mai 14-es korosztálynak), de még nagyon kevés indulóval, ezért a korcsoport véglegessé csak 1974-től vált. Jellemző a sportág akkori korösszetételére, hogy az ifi, serdülő, gyermek, továbbá szenior versenyzők együttesen is csak fele annyian voltak, mint a felnőttek.
A Kartográfia kiadású térképen megjelent a zöld szín is: a tarirtásokat L betű alakú jel, a fenyőerdőket egy lucfenyőre emlékeztető jel, a sűrű bozótosokat pedig pöttyözés ábrázolta. A fenyvesek külön jelölése egyébként egészen a 70-es évek legvégéig megmaradt a futhatósági ábrázolással együtt alkalmazva, holott ezek a jelek gyakran zavarták értékesebb információk (pl. domborzati részletek) olvashatóságát a térképen.
A megalakult szövetség elnöksége egyik fontos feladatának tekintette a HK még színvonalasabb megrendezését. A térképkiadást már jelentős terepi helyesbítési munka előzte meg, így nagy számban jelentek meg a térképen olyan objektumok jelei, melyek addig nem, vagy csak elvétve voltak jelölve (kőmezők, sziklák). A térképen a zöld pöttyök különböző sűrűsége egyértelműen utalt a bozótosok futhatóságára, de a pöttyök futás közbeni felfedezéséhez jó szem szükségeltetett. A Szent László-hegy terepéről készült térképen nevet nem találunk, hiszen még mindig titkolni kellett, hogy egy ilyen részletes térkép mit is ábrázol.
A magyar válogatott sikere ezúttal is folytatódott, pedig most a csehszlovákok is erős csapattal képviseltették magukat, hasonlóan a németekhez. A bolgár, és főleg a román együttes inkább csak asszisztált. Győztes csapataink névsora: Monspart Sarolta, Balázs Éva, Horváth Magda, illetve Hegedüs András, Horváth Attila, Bozán György. A kőmezők és a szintek miatt igen nehéz pályákon a 2 órás idő már nagyon előkelőnek számított. Düdü kiemelkedőt teljesített, ugyanakkor az élmezőnyünk bővülésére utal, hogy a válogatottból többen is gyengébb eredményt értek el, mint a tőlük külön mezőnyt képező, de azonos pályát teljesítő többi versenyző közt 123 perccel győztes Bársony András, akit HK szpíkereként ismertünk politikusi pályafutásának kezdetéig. Meglepően magas, több mint 40 %-os külföldi részvételi aránnyal zajlott a küzdelem. Akkor természetes volt, de ma utólag vizsgálva az adatokat feltűnő, hogy a váltóversenyen ugyanannyian indultak, mint az egyénin. Manapság jó, ha kétharmad létszám ottmarad a váltóra egy ilyen kétnapos kombináció esetén. A mai önhajszoló világban nincs türelmünk azzal fecsérelni a drága időt, hogy váltótársunkra várakozzunk, bármennyire is megrövidültek a pályák. A váltó pályák nyomvonala túlságosan hasonlított az egyénire, de legalább mindenki korrigálhatta az előző napon elkövetett hibáit.
Szövetségünk első évi tevékenysége óriási eredményeket hozott, bátran nevezhetjük minőségi ugrásnak. A változások leglátványosabbika a térképügy terén történt, létrejött a megállapodás az MN Térképészeti Intézetével, amely két évtizeden keresztül elemi alapját képezte sportágunk létezésének. 1971-ben ez nem kevesebb újat jelentett, mint egységes kiadású térképeket 1:20 000 méretarányban, 4 színnel, egységes tájfutó jelkulccsal, a futhatóság általános jelölésével. Aki ennek a változásnak nem volt részese, az el sem tudja képzelni, mit jelentett ez! A térképkészítés adta új lehetőségek fokozatos felismerése a pályakitűzés lehetőségeit is forradalmasította, ami az egész versenystílus folyamatos átalakulásával járt a következő években.
A Hungária Kupa térképe is a korábban megszokott szabályosan görbülő szintvonalak helyett sokkal finomabban ábrázolta a vértesi terep apró völgyeit, gerinceit, hajlatait, nem is szólva a növényzet ábrázolásának aprólékosságában bekövetkezett fejlődésről. Ez a korábbinál sokkal finomabb pontelhelyezést tett lehetővé, egyidejűleg előtérbe helyezve az útvonalat állandóan követő térképolvasást a korábban fontos több száz méteres helyes iránymenetekkel és jó "szimat" alapján történő pontkiszedésekkel szemben. A pályaadatok önmagukért beszélnek: a versenytáv 13 km-re csökkent, viszont az ellenőrző pontok száma 15-re ugrott.
A HK maga most is válogatottak közti viadalként szerepelt egyéni-csapat és váltó versenyszámokban, azonban a verseny szerves része volt egy olyan nagyszabású sorozatnak, amely sokáig egyedülálló volt a honi tájfutásban. Két igen rangos egyesületi versenyt sikerült a HK-val közös szervezés alatt összefogni, és azonos versenyközponttal megrendezni az EBHOL-t, azaz a 2 napos Eötvös Loránd emlékversenyt, a 3 napos Budapest Kupát, majd egy pihenőnapot követően a 2 napos Hungária Kupát. Az Eötvös-BSE egymást követő 5 napja egyúttal már igazi 5 napos rendezvény volt, göngyölített értékeléssel, az utolsó napon időkiegyenlítéses rajttal.
A 7 verseny öt, jellegében is különböző terepen zajlott, felölelve az egész Vértest. Mai szemmel furcsának tűnik, hogy a tatai versenyközpontból katonai tehergépkocsik szállították a versenyzőket a 15-40 km távoli célokba, de ez is nagy előrelépés volt akkor, hiszen addig többnyire csak ott versenyezhettünk, ahová a vasútállomásról a saját lábunkon el bírtunk jutni, figyelembe véve a szombat délutáni munkabefejezéstől a vasárnap éjfélig rendelkezésre állá időt. Véleményem szerint az Eötvös térképén érezhettük először, hogy milyen minőségi többletet jelent a "profi térképész" tájfutók közreműködése a térképkiadásban. Technikai újdonságnak számított a szúróbélyegző; ebben is a BEAC járt elöl, a másik két versenyen még a hagyományos bélyegző lógott a bója mellett. Programfüzet formájában megjelenő versenytájékoztatóra ezt megelőzőleg csak az akkoriban legnépesebb Vasutas Kupákon emlékszem, de a szép nyomdai kivitelezés mindenképp újdonságnak számított. A mindvégig tartó száraz, napos, kellemesen meleg, de nem kánikulai nyári idő is méltón hozzájárult a versenysorozat sikeréhez. Véleménycserék alapján tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezen 7 versenynap végeztére vált a térképet ügyesen forgató, gyorslábú turistából tájfutóvá, ráérezve arra az egyedi ízre, amit ez a sport tud nyújtani.
Töretlen a lendület, a lelkesedés. Az eredményt az is ismeri, aki csak 10-15 évvel később csatlakozott közénk: a legsikeresebb világbajnoki szereplés. A sportág elismertetéséhez, ahhoz, hogy komolyan kezeljenek minket, szintén Saci járult hozzá a legkézzelfoghatóbb módon: a vb-győzelem után hazánkban az első női versenyzőként végigfutotta a csepeli maratonit, ezzel bizonyítva, hogy a tájfutásban sem lehet kiemelkedő eredményt elérni nagyon komoly fizikai felkészültség nélkül. Később a fiúk is bizonyították, hogy a legjobb tájfutók a sokkal elismertebb atléták közt is az élmezőnyben tudnak lenni. Elég megemlíteni Kiss Zolit (bár fiataljaink aligha nézik ki belőle manapság, hogy maratoni bajnok irodavezetővel társalognak). A Nov. 7. verseny után (fiatalabbaknak Őszi Spartacus Kupa), ahol évről-évre szinte a teljes skandináv élmezőny randevúzott, ezúttal sikertelenül próbálva legyőzni Mosát és Boros Zolit, jelent meg egy hosszú, remek újságcikk, amelynek találó címére máig is jól emlékszem: "Egy nagyszerű sportág nagykorúvá lett".
A sikeres évhez természetesen a HK is hozzájárult. Az egyéni verseny 3 naposra bővült, ugyanakkor megmaradt még – mint később kiderült utoljára – a váltóverseny, válogatottak közti viadalként. Növekvő létszám, több kategória. Még alig szoktuk meg az 1:20 000 méretarányú térképeket, máris kevésnek éreztük a Nagyszénás finom domborzatú, részletgazdag terepének sűrű rajzolatú térképével bolyongva a kúpok és metsződések szövevényében. A következő 2 napon a vadvédelmi területen a muflon csapatok csodálkozó tekintetétől kísérve, tiszta szálerdőben, remek talajon, technikás pályákon igazán kellemes volt versenyezni. A következő években az idénynyitó hosszútávú verseny kedvelt, stabil helyszínévé vált ez a terep. Nem véletlenül, hiszen kiválóan alkalmas komoly útvonal-választási és követési feladatot jelentő hosszú átmenetek kitűzésére, mely egyenletes, akadálymentes, jó iramú, élvezetet nyújtó futási lehetőséget biztosít a fizikailag kellően felkészültek számára. Sajnos 1977 után a kerítések száma és a fokozottan védett részek (Európa diplomás Szénások) aránya olyan mértékben megnőtt, hogy versenyt többé nem sikerült itt rendezni.
A váltóról viszont nem sok jó mondható el. S nem csupán a bozótos terep és az eső rontotta kedvünket, de a meredek biai domboldalakban jellegtelenül (és sokak szerint pontatlanul) elhelyezett bóják kiszedése a szerencsén is múlott. Azóta is kerüljük ezt a könnyen megközelíthető, ráadásul pompás homokkő-alakzatokkal megtűzdelt terepet, igaz ebben szerepet játszottak a déli oldalon fekvő bázis felől betévelygő lövedékek is.
Így jellemezhető röviden az a remek időszak, amely az 5 napos versenysorozatunk bemutatkozását követte. Évről évre rekordot döntött az indulók száma, új és új kategóriák bevezetése vált szükségessé a lebonyolításhoz. Nem tudtuk a növekedés okát, de nem is volt időnk ezzel foglalkozni. A turista időkben nagy tapasztalatra szert tett bíróink és a szakmát újonnan elsajátító szervezők teljes összefogásával tudtunk csak lépést tartani a bővüléssel. Nem zökkenőmentesen, sok erőlködéssel, számos rendezési hibával és hiányossággal, de vitathatatlanul egyre sikeresebben.
A nemzetközi tendenciát időben felismerve a HK átalakult 5 napos egyéni versennyé, az utolsó napon üldözőrajtos lebonyolítással. Ez a versenyforma hamar közkedveltté vált. A versenytárs országokat meg is előztük ezzel a formával, így a nemzetközi versenynaptárban is a nyári versenyek közt hosszú időn át stabil, fontos helyet töltött be a Hungária Kupa.
Zalaegerszeg adott otthont az első ötnaposnak. Az otthon szón nagy hangsúly van, ettől kezdve ugyanis meghatározó jelentőségű a verseny sikere szempontjából, hogy a megrendezésre kiszemelt város hogyan fogad bennünket. Hiszen nem csupán odautazunk valahova egy szombat délutáni és vasárnap délelőtti futamra, mint egy átlagos hétvégén, de ott is tartózkodunk közel egy hetet, melyből a várakozási időkkel együtt is legfeljebb 20 órát vagyunk a terepen. A maradék százegynéhány óra kellemessé tételéhez a fogadó városnak és környékének kell szállást, ellátást, közlekedést, kulturális és szórakozási lehetőségeket, kirándulóhelyeket nyújtania a bizonyos szempontból igényes tájfutó társadalom számára. Tehát rövid időre benne élünk a város mindennapjaiban. Hogy Zalával milyen elégedettek voltunk ilyen szempontból, arra legjobb bizonyíték az, hogy pár év múlva újabb Hungária Kupára tértünk vissza a megye másik nagyvárosába, majd nem kisebb versenyre kértük fel ismételten házigazdaként Zalaegerszeget, mint a világbajnokságra. A programfüzet részletes útmutatója alapján bebarangoltuk a városépítészeti nívódíjjal méltán kitüntetett modern, és mégis hangulatos települést. Szívesen emlékszünk vissza a Zalai Táncegyüttes színvonalas előadására és a rádiházai lovasbemutatóra, melyeket a versenyzők díjtalanul tekinthettek meg.
Végig remek nyári idő fogadott kegyeibe, és a többség számára szokatlan jellegű terepek, hiszen ilyen “távoli” területeken csak igen ritkán került sorra országos verseny, legfeljebb egy-egy bajnokság, amely akkoriban még csak két korcsoportot (felnőttek és ifik) érintett. A bemelegítő első nap a Kemenesháton az elhanyagolt, bozótos erdeivel, a benőtt nyiladékokkal, a csalánosokkal, a vizesárkokkal még olyan terep volt, amilyet szinte bárhol találunk az országban. A következő 2 futam azonban már a sajátos őrségi domborzat és az alpokaljai növényzet minden jellegzetességét bemutatta a futóknak. Az utolsó két napon pedig a sűrűn hullámzó zalai dombokat kóstolhattuk meg, ahol szinte lehetetlen úgy pályát kitűzni, hogy kilométerenként 60-80 m szintkülönbség össze ne jöjjön, holott a terep legalacsonyabb és legmagasabb pontja közt alig találunk 100 m eltérést szintben. És csodálhattuk az északi oldalak gyönyörű bükköseit, melyről eddig azt hittük, hogy csak a magas, hűvös hegyvidéki területeken alkotnak szép erdőket.
Sajnos a rendezés nem sikerült hibamentesen, az utolsó napon a fele mezőny hiába küzdött, egy hibás etető pont miatt számos pályát érvényteleníteni kellett. A térkép is bőven hagyott további helyesbíteni valót, amely meg is történt 3 évvel később egy OCSB-ra, majd végül a tökéletesítés is a világbajnokság alkalmából, edzőtérkép céljára.
Örvendetesen sok hazai résztvevője volt az első ötnaposnak, akik még örvendetesebben tekintélyes nemzetközi mezőnnyel mérhették össze erejüket. A célokban 16 ország zászlaja lengedezett az enyhe nyári szellőben akkor, amikor az IOF alig több mint 20 országot tömörített. Az eredményesség tekintetében ekkor még nyomasztó volt a fővárosi egyesületek fölénye, de a mostohább lehetőségek ellenére a tehetséges utánpótlás már nyilván cseperedőben volt sok vidéki városunkban, amire a hetvenes évek végén bekövetkezett hirtelen vidék-főváros fordulatból lehet visszakövetkeztetni.
Az első alföldi 5 napos sokak számára marad örökre emlékezetes, egyeseknek kellemes, másoknak kellemetlen élményként. A rangos Alföld Kupákról már ismertük az Erdőspuszták csalánrengetegét, ahol gyakran 200-300 méteres iránymenetet kell megtenni embernél magasabb csalánban, melynek csípése a bozótruha ellenére is napokig égető. A pályakitűzők hírmondásai csak fokozták az előzetes várakozást, így mindenki lázasan készült a legkülönbözőbb javallatok alapján kikevert csodakenőcsökkel, vagy speciális jégeralsókkal stb. Ezek után más bólintott be. A csalán augusztus közepére már sokat vesztett erejéből, sűrűségéből; nem így a forróság, amely a hűvös, esős nyár végén köszöntött ránk elemi erővel. A csenevész alföldi fák (főleg az első két napon) a késő délelőtti órákban semmi árnyékot nem nyújtottak, a forró homok valósággal égette talpunkat a vékony stopliscipőn át, a mozdulatlan levegő percek alatt kiszárította torkunkat. A 60 percnél hosszabb pályákon küzdők közül sokan lettek rosszul, és kényszerültek a verseny feladására.
Éjszaka is szenvedtünk a fülledt hőségtől a szálláshelyeken, egyedül a nagyerdei strand nyújtott délutánonként némi felfrissülést, ahová a HK programfüzet felmutatásával ingyen léphettünk be. Csakúgy, mint a vidámparkba, az állatkertbe, és ingyen utazhattunk a városi villamosjáraton is. Szintén belépőjegyül szolgált a programfüzet a Debreceni Népi Táncegyüttes különelőadására a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon, és a hortobágyi hídi vásárhoz kapcsolódó nagyszabású lovasbemutatóra a mátai lovaspályán. Nem csoda, hogy a kisvárosnak éppen nem nevezhető Debrecen úgy festett ezekben a napokban, mintha csupa tájfutó lakná. Mindez arról tanúskodik, hogy jó kapcsolatot sikerült a várossal kialakítani, amelyben nyilván nagy szerepe lehetett a szervezésbe bekapcsolódó helyi sporttársaknak. Az ő érdemük egyébként az igen jónak mondható eredményszámítás, sokszorosítás, kiosztás is. S hogy a nemzeti ünnep alkalmából tartott országos virágkarnevál egész napos látványos programjáról se maradjunk le, arról a rendezőség szokatlan korai, 7 órai nullidővel gondoskodott. Valamennyiünk örömére, hiszen így legalább az utolsó futamra kaptunk egy kis árnyékot a Nagyerdőben; a kollégiumokból úgyis pár perc sétával kijutottunk a célba.
A síkvidéki verseny fontos felkészülési állomás volt a válogatottak számára a dániai világbajnokságra. Aztán kiderült, hogy a tengerszint feletti magasságon és a félig nyílt terepfedettségen kívül nincs hasonlóság a két terület közt. Dániában a sok szint, a nehéz talaj és a hűvös levegő leküzdése során mégis ugyanaz az erősorrend alakult ki legjobbjaink között, mint a Tiszántúlon.
A tájfutás hazai történetében először üdvözölhettünk ezernél több indulót egy versenyen, s ehhez a színpompás megnyitó ünnepség az egyetem főépülete előtti szökőkút mellett, a város vezetőinek megjelenésével, méltó keretet adott. Ez a tekintélyes létszám annak dacára jött össze, hogy maguk a fő versenyszervezők a propagandát nem kielégítőnek minősítették értékelésükben. Az ezres létszámot a későbbi években több kupaversenyünk is elérte, de mára sajnos ez a szám újra ritkán előforduló bűvös határ lett. A színvonalas rendezést hosszú, alapos, időtervre épülő előkészítő munka alapozta meg. A fennmaradt írásos anyag máig is érdekes, sőt hasznos, akár ötletadó olvasmány lehet minden versenybírónak, mivel minden változás ellenére a problémák többsége visszatérő!
A teljesen sík HK után következett a leghegyesebb. Salgótarjánt tipikus középhegység övezi meredek oldalakkal, mély horhosokkal. Mindjárt az első napon megkaptuk a legnagyobb hegyet, a Karancsot. Aki edzés nélkül töltötte a nyarat, másnap izomlázzal és jó fél óra hátránnyal vághatott neki a pécskői bányavidéknek. A Mátra északi lábánál, lankásabb lejtőkön, patakokban gazdag vidéken, szép szálerdőben zajló újabb 2 futam már csak finomított a kialakult erősorrenden. Délutánonként a Karancs és a Medves hegységek formás csúcsainak karéjában fekvő strand hideg vizében úszkálva csodálatos panorámát élvezhettünk, balról szemlélve az első nap leküzdött oldalakat, jobbról pedig a Salgóvár vulkáni kúpja tornyosodott fölénk, az utolsó napon várható szenvedéseinkhez adva találgatási alapot. A verseny nem mindennapi módon fejeződött be: az erdőből minden átmenet nélkül, hirtelen egy stadionba érkeztünk. Igazán méltó környezet a dobogósok köszöntéséhez, zúgott is a taps az eredményhirdetéshez szokatlanul kényelmesen, tribünön elhelyezkedő versenyzők, kísérők, védnökök, és az ünnepnapon arra sétálók tenyeréből.
A rekord létszám óriási kihívást jelentett a rendezőknek. Megdöbbenéssel kellett viszont tapasztalni, hogy a lebonyolításhoz a rendezők számát nem a versenyzői létszámmal arányosan kell növelni, hanem annál sokkal nagyobb mértékben (aki sohasem próbálta, éppen ellenkezőleg gondolná). Egy-egy apró hiba, elcsúszás, amit egy átlag versenyen szinte észrevétlenül van módunk rövid idő alatt korrigálni, azalatt a pár perc alatt itt odaér 50-100 versenyző, és máris felborult a gondosan kidolgozott lebonyolítási terv. Vonatkozik ez a szállítástól a kódellenőrzésig, a lapozó órától az időmérésig, az eredménykirakástól a térképelvételig szinte mindenre. Az egymás után következő versenynapok pedig sokszorosan nehezebb feladatot jelentenek az egynapos versenyekhez képest, hiszen az újabb verseny előkészítése csak akkor indulhat, ha az előző teljesen befejeződött, beleértve a rajt, cél, pályák, útvonaltáblák stb. bontását, az eredményjegyzék elkészítését az összesített időkkel. Nem is beszélve az utolsó napi időkiegyenlítés megszervezésének bonyolultságáról. Az áttelepüléstől mindig rettegtünk, vajon ki-mi akad el útközben, mégis volt erőnk évről-évre ahhoz, hogy a jó terepválasztás elsődleges szempontjából ne engedjünk a könnyebb versenyrendezés érdekében. Néha 60 km távolságot is vállalva, de 4-5 alkalommal is új célt telepítettünk, ezzel biztosítva, hogy egymástól eltérő versenyzési stílust, merőben más jellegű tájékozódási képességet igénylő terepeken és pályákon csaphassunk össze egy versenysorozaton belül. Mint ezúttal is, a 3 hegység nagy változatosságot nyújtott. Ez adja az ízét-borsát a többnapos versengésnek.
Salgótarjánban végülis mindent jól megoldottak az áldozatkész rendezők, de az erőfeszítés nyomai időnként kisebb fennakadások, torlódások formájában tapasztalhatók voltak, például a szállásfoglalásnál. A sok külföldi versenyző egyedi kívánalmainak kezelésére nyelvet beszélő hazai versenyzőkből és rendezőkből önkéntes kísérő gárda alakult, az egyes csapatokhoz beosztva. Az előző évi tapasztalatok alapján itt alakult ki a verseny általános és naponkénti információinak azon elrendezése a programfüzetben, amely könnyű kezelhetősége révén jól bevált és hagyományossá lett (pályaadatok, vázlatok az útvonalakhoz, célhoz, rajthoz stb.). Jól sikerült a szállítások megszervezése, pedig a mátrai napokon nem csak a versenyközpontból a célhoz utaztunk, de a célból a rajtokig újabb fordulóra kellett felszállnunk. Hathatós rendőrségi útvonalbiztosítást kaptak a gépkocsioszlopok. Erről saját közlekedési eszközömön, a biciklin is meggyőződhettem, amikor a bátonyi elágazáshoz közeledvén a kerékpározni tilos táblák sűrűjében, egyszemélyes konvojomnak a szerv a nagyívű balra kanyarodás elősegítésére leállította a főúton szemből egyenesen érkező forgalmat, és tisztelgett rajtszámomnak.
A szabadidő tartalmas eltöltéséhez ezúttal is gazdag kínálatot kaptunk. Tucatnyi autóbusz szállította a jelentkezőket Hollókő nevezetességeinek megtekintésére. A festői várromok alatti réten a csoportos dinnyezabálás majális hangulatot teremtett. A Palóc-szőttes címmel népi ének- és táncegyüttesek által adott előadásra megtelt a tarjáni művelődési ház előtti hatalmas tér. Sajnálhatja, aki kihagyta a földalatti bányászati múzeum megtekintését a József akna felhagyott lejtős vágataiban.
A tizedik HK-ra visszatértünk az első rendezvény helyszíne közelébe, a Bakonyba. Ezúttal komoly helyi közreműködésre számíthattunk a rendezésben, és nem is csalódtunk, az aktív veszprémi sporttársak jól előkészítették a versenyt.
A 2 évvel korábbi egyéni OB-ról ismert Csalányos-völgy szép erdőségeit ezúttal az ellenkező oldalról, Szentgál felől közelítettük meg, s indítottuk a versenysorozatot egy élvezetes futással tiszta szálerdőben. A másnapi Péti-hegy terepe csemegéül szolgált, akkoriban még igen ritkán versenyeztünk kopár dombokon; sokan el is szálltunk bizony. A festői cseszneki várrommal átellenben szálltunk le a buszokról a harmadik napon, hogy Károlyháza környékén változatos terepen, technikás pályákon küzdjünk, majd ugyaninnét másnap a Zörög-tető oldalában körös-körül. A városhoz közeli Menyekei-erdő a tankutakkal, a ligetes-bozótos cserjésekkel utolsó napi futamnak megfelelt.
Sokan voltunk, hazaiak és külföldiek, élversenyzők és amatőrök, felnőttek és gyerekek egyaránt. Ez idő tájt még kevesen rendelkeztek saját járművel, ebből következően még kevesen kempingeztek (ma csak mosolygunk: a hálózsák, szigetelő matrac, fémvázas hátizsák ritkaság számba ment Magyarországon a hetvenes évek legvégéig). Tehát szállást és különautóbuszt kellett biztosítani nagy mennyiségben. Sikerült, Hornák Zoltán mindent és mindenkit meg tudott mozgatni Veszprémben. Még a médiát is! (Bár ez a kifejezés még nem volt használatos.) A TV felvétel összehasonlíthatatlanul többet jelentett, mint manapság. Nem az x-edik csatorna lehetetlen időpontban, néhány tucat érdeklődő által nézett adását, hanem „a televízió” műsorát jelentette sok tízezer nézővel.
Már Salgótarjánban is érződött, hogy még a tömegek elhelyezésénél és mozgatásánál is nehezebb feladat az eredményértékelés és közlés biztosítása. Az nyilvánvaló volt, hogy a hagyományos, az egyéb versenyeken alkalmazott módon ennyi versenyző számára nem megy, de hogy hogyan lehet, azt senki nem tudta. Számítógép még csak a nagyvállalatok géptermeiben létezett több méteres kivitelben. Röpködtek az ötletek, de a megvalósíthatóság rostáján sorra megbuktak. Ebben a helyzetben kerültem a HK rendezőségébe első ízben. Főtitkárunk - látván, hogy csapat- és váltóbajnokságokon az átlagosnál gyorsabban, látványosabban oldottam meg az eredményközlést - beszervezett. Nos, lelkesen készítettem elő az anyagot (végzős diák lévén szerencsére ráértem), a versenyen azonban, bár sokan segítettek, a problémát csak kezelni tudtam, kordában tartani, de megoldani nem. Ehhez még egy év kitartó munkájára volt szükség. A látványos táblákat ugyanis szétkente a szemerkélő eső; de az értékelés is számos hibával zajlott, reklamációk özönének nyitva utat. Annak érdekében, hogy a sokszorosított eredményeket este kioszthassuk az egyesületeknek, a rajtlistát használtuk fel, a nevek mellé begépelve az aktuális időadatot. Így ugyan nem igazi, eredmény szerinti sorrendet adó jegyzék készült, de legalább időben és jól olvashatóan eljutott az érdekeltekhez.
A programfüzet felmutatása ismét biztosította a díjmentes utazást a helyi autóbusz-járatokon, továbbá a belépést a múzeumokba, beleértve a Vármúzeumon és a Bakony Múzeumon kívül a Herendi Porcelánmúzeumot, valamint a Veszprémi Állatkertet is. Délutánonként különbuszok indultak a balatonalmádi strandra, az ünnepnapon pedig zenés sétahajón szórakozhattak az erre vágyó versenyzők. Ez utóbbi persze már borsos díj (20 Ft) ellenében. Veszprémben jött divatba a sárga trikó, de ekkor még csak az E és A kategóriák napi győztesei kapták.
Éppen fellégeztem a veszprémi utolsó napi célban, túljutva az eredményhirdetésen, amikor eképp fordult hozzám a főtitkár: ideje elkezdened a nagykanizsai HK szervezését. Hogy mennyire nem lehet elég idejében elkezdeni, azt a verseny előtti hajrában értettem meg igazán: a programfüzet nyomdába adásának legvégső határideje már csak úgy volt tartható, hogy este beültem a szövetségi irodába a sokadik módosításként előállt pályaadatokat tisztázni, gépelni, tördelni, s reggel 7-kor innét egyenesen a munkahelyemre távoztam, de nyomdakész anyagot hagyva magam mögött.
Nagykanizsa nem tartozott a tájfutás fellegvárai közé, tehát a versenyt alapvetően a fővárosból kellett előkészíteni, s csak a versenyen számíthattunk néhány helyi sporttárs közreműködésére. Ennek hátránya a sok leutazás, apróbb intéznivalók miatt is, ugyanakkor előny, hogy tiszta a sor, nem várunk egymásra, nincs félreértés. Ezen a rendezvényen sikerült néhány újdonsággal előrukkolni. A csapatvezetők egy HK emblémával ellátott igazi tarisznyában (nem nylon zacskó) kapták meg az egyesületük versenyanyagát. A sárga trikót ezúttal már valamennyi kategória napi győztese kiérdemelte, s kiosztása az esténkénti disco keretében emelkedett hangulatban zajlott. A disco ekkor jött divatba, zsúfolásig megtelt a versenyközpontnak helyet adó kollégium nagyterme a táncolókkal minden este. Alkalmi postabélyegzés tette hitelessé az innét küldött üdvözlő lapokat, vagy maradt meg emlékként a résztvevőknek.
Ezen apróságok mellett egy nagy jelentőségű újítást is bevezettünk: az eredményközlést szolgáló műanyag zsákokat. Az ötlet Iváné, a megvalósítás sokak kitartó munkája. Az eredménye pedig nagyszerű: minden versenyző a befutása után azonnal megtudta saját hiteles időeredményét, továbbá az 5 nap során bármikor bárki könnyen, jól olvashatóan hozzáfért bármely eredményhez, amire kíváncsi volt. Az időadat önkiszolgáló módszerrel történő kirakása bevált; még a gyengén versenyzők is kötelességüknek érezték a többiek tájékoztatását ily módon. Az időjárás viszontagságait jól bíró hegesztett zsákok 80 méter hosszú sora az egész célterületnek impozáns megjelenést adott. A nagyméretű szabvány betűkkel megírt nevek, a táblák hosszan elnyújtott elhelyezése biztosította a zsúfoltságmentes szemlélődés, a táblák előtti kellemes beszélgetés, élménycsere lehetőségét.
Még a versenyidőn belül, a célban megkezdtük az eredményjegyzékek megírását szabad kézzel annak érdekében, hogy a hosszas nyomdatechnikai eljárásokat követően estére minden egyesületnek kiadhassuk. Utána pedig éjszakába nyúlóan folyt az ellenőrzés, göngyölítés, felkészülés a másnapra. Ezt a munkát egy néhány fős kis lelkes csapat végezte (barátaim, évfolyamtársaim), akik közül többen azóta is szinte minden szövetségi nemzetközi rendezvényen közreműködnek (Brúnó, az az Herter László, Tama, azaz Szádeczky-Kardoss Tamás). Ebben a társaságban ismerkedett a tájfutással, és mindjárt a versenyrendezés rejtelmeivel Korábnyik (Ludvig) Ágnes, és annyira megtetszett neki, hogy pár év gyakorlás után átvette a HK szervezőtitkári szerepét, majd az MTFSz közkedvelt irodavezetőjévé, végül főtitkárává vált.
A környék tájfutó szempontból csak közepes terepeket nyújtott, de azzal a nem csekély pozitívummal, hogy mindenki számára garantáltan az ismeretlenség izgalmával szolgált. Kivéve az utolsó napi terepet, ahol 3 évvel korábban egy váltó OB zajlott. A térképfelelősök a helyesbítést egy közös bejárással kezdték a hasonló szemlélet kialakítása érdekében. Egy majdnem sík, csalános, sűrű aljnövényzetes gyengécske terepen indult a küzdelem. A lapozó óra jelentésének értelmezése körül némi zavar támadt a rajtoltatóknál, ami ugyan még nem lett volna különös, hiszen ez idő tájt még ez nem alakult ki egységesen (a térképelvétel szempontjából sajnos még ma is versenyről versenyre kell alkalmazkodnunk a helyzethez), azonban utólagosan nagy hangsúlyt kapott, mert elit első helyezés múlott rajta. Több zökkenő szerencsére aztán nem is akadt ezen a versenyen. Két napra birtokba vehettük a vadászok féltett paradicsomát, a világhírű vadállománnyal bíró Ágneslak környékét. Mi nem elsősorban az agancsosokat űztük, hanem az apró metsződésvégeket és elágazásokat, ahová a bóják zöme került. Teljesen aljnövényzet nélküli bükkösökben és tölgyesekben, apró részleteket nélkülöző terepen akadálytalanul futhattak a versenyzők a negyedik napon, de a szint bekapása vagy kikerülése közti választás komoly fejtörést okozott, s még élversenyzőknél is előfordult a hibás, behozhatatlan hátrányt okozó döntés. A HK történetében az egyik legszebb természet alkotta befutó szakaszt élvezhettük egy szelíden lejtő széles katlanban, ahol az őshonos óriás tölgyekkel festői képet nyújtó legelőn messzire látott a tekintet. Másnap az erdő és a csónakázó tó közti füves mezön telepített cél szintén impozáns és méltó hely volt a nagy verseny befejezéséhez. A végső összecsapás egy minden szempontból átlagos dombvidéki terepen zajlott. Az edzett ifjúságért akció keretében meghirdetett nyílt verseny sajnos nem hozta a várt részvételt.
Ezúttal sem maradhat ki a felsorolásból a sikeres kultúrprogram. Telt házat vonzott a Hevesi Sándor Művelődési Központ modern, elegáns épületében a Zalai Táncegyüttes kiváló folklórműsora. Autóbuszos túrát szerveztünk Rádiházára lovasbemutatóra, és 3 alkalommal Zalakarosra a fürdőbe.
A HK fénykorához érkezett. Legalábbis ami a rendezvény súlyát, az érdeklődés erősségét illeti, egyértelműen az 1978 és 1979 évek jelentették a csúcspontot. Már a helyválasztás ténye is kifejezte ezt: vonzó, nagy idegenforgalommal bíró városokban rendeztük be a versenyközpontot, holott ez többlet nehézséget jelent a lebonyolításban. A terepek megválasztása még inkább kifejezi a maximumra törekvést: a közlekedési, telepítési bonyodalmakkal mit sem törődve távoli, jó terepekre utaztunk, minden egyes versenynapra külön térkép készült friss helyesbítéssel. Csakis ezen két esztendőben telepítettünk mind az 5 versenynapra más és más helyen célt. A későbbiekben mindig engedtünk a színvonalból a könnyebb rendezés érdekében: több nap ugyanazon terepen, ugyanazon célhellyel, gyengébb terepek csak közel legyen a versenyközponthoz, látnivalókban szerényebb város, ahol szívesebben befogadnak minket....
Ezt a versenyt bakaruhában készítettem elő, de akkori elnökünk megfelelő vezénylési parancsa révén tartalékos tiszti gyakorlatom idejének java részében figyelmemet nem a katonai feladatokra, hanem a HK minél jobb megszervezésére irányíthattam. Ezen apropóból ismét egy olyan tényezőről szeretnék ezen összeállításban említést tenni, amely nem csak egyetlen versenyhez kötődik, hanem valamennyi Hungária Kupán fontos szerepe volt. Az első alkalomtól fogva, de különösképpen abban az időszakban, amikor a résztvevők száma kétezer körülire emelkedett, és egyéni közlekedési eszközzel csak kis hányaduk rendelkezett, a verseny előkészítésének rendkívül fontos mozzanata volt, amikor Slezák elnök úr aláírásával elment az Altábornagy elvtárs jelentem! kezdetű hivatalos levél. Ebben meghatároztuk, hogy hova álljon ki a verseny lebonyolításához szükséges személyi állomány és technika a mínusz 1. nap (az első versenynap előtt 2 nappal) déli 12 órakor. Íme egy rövidített kivonat a szokásos igénylistánkból: 6 db pados tehergépkocsi, 1 stúdió gk., 1 mentő gk., 1 db 4000 literes vizeskocsi, 3 db terepjáró személygépkocsi, 12 db parancsnoki sátor asztalokkal, székekkel, 4 db kis hatósugarú rádió, gépkocsivezetők, rádiókezelők, eü. tiszthelyettes, 25 fő honvéd a parancsnokukkal.
A felsorolásból nyilvánvaló, hogy alapvető feltétel volt a rendezéshez ez a katonai támasz, más forrásból ennyi eszközt nem tudtunk volna biztosítani. Visszajelzés ugyan nem mindig jött, így izgulhattunk, hogy ott lesz-e minden időben. Bonyodalmak ugyan gyakran adódtak, de alapvetően mindig megkaptuk ezt a nélkülözhetetlen segítséget. S nem volt ez másképp az országos bajnokságokon és a nemzetközi viadalokon sem. Egyik legfőbb bizonyíték ez arra, hogy jól választottunk tábornok elnökeink személyében. Persze a katonákat hozzáértően mozgatni kell, s erre a feladatra csak kevesen alkalmasak. Szerencsére Balogh Tamás, Óhegyi Albin, s a 70-es években Déri István személye biztosította, hogy a támogatás nagy hatékonysággal legyen kihasználva a sikeres verseny érdekében.
Nem kevés gondot okozott Egerben a versenyközpont és a sok versenyző elhelyezése. Összesen 11 diák-, turista- és munkásszállót vettünk igénybe. A kemping is szűkös volt. Versenyközpontnak megfelelőt nem is találtunk a városban, Felsőtárkányba költöztünk ki. A KISZ központ ugyan ideális hely volt a rendezők számára, ugyanakkor a sportolók körleteitől nagyon távol esett. Ezért egy külön információs irodát is nyitni kellett a város közepén. A két iroda közt ingázott a rendezőség, nem csoda, hogy mindig kerestünk valakit vagy valamit. Rendkívül bonyolult volt a szállítás megszervezése, különösen a Bükk-fennsíkon, ahol az utolsó 15 perces szakaszt csak a legszigorúbb egyirányúsítás mellett lehetett megtenni a keskeny erdészeti úton. Mindezen bonyodalmakért cserébe viszont egyedülállóan sokat nyújthattunk a résztvevőknek: a látnivalókban gazdag várost, a remek strandfürdőt ingyenes belépéssel, szépséges tájakat a versenyekre vezető útvonalakon, és a hazai átlagot magasan meghaladó adottságú versenyterepeket a Bükki Nemzeti Park és a Mátrai Tájvédelmi Körzet területén.
Az első nap pályái a magas aljnövényzet okozta iramcsökkenés miatt hosszúnak bizonyultak.. Tájfutó érdekességet azonban bőven kínáltak a felhagyott, elvadult szőlőkben megbúvó tufaképződmények, pincék, barlangok, kaptárkövek. A cél egy természet alkotta szabadtéri színházban települt, ugyanis a füves domboldal kétoldalt szabályos nézőteret alkotott. Másnap a célból 230 m szintkülönbséget másztunk meg a rajtba menet a Galyatető irányába, közben végig csodás panorámát élvezve az erdőszélen vezető útról. Így a pályák szinte végig ereszkedve vezettek a vizekben gazdag, szép szálerdővel borított, alig köves terepen. Következett a fennsík, ahová ugyan gyakorlatilag minden évben ellátogatunk egy, vagy két országos bajnoki versenyre, de az alacsonyabb szinten versenyzők ezzel nem büszkélkedhetnek, számukra a megismerés, felfedezés örömét nyújthatta a HK 3. és 4. napja. A pályák, ahogyan az a legtechnikásabb hazai terepek egyikén elvárható, színvonalasak voltak. Még a befutónál is 3 közeli töbörben elhelyezett pont közül kellett kiválasztani a pályának megfelelőt, a fejvesztett ide-oda szaladgáláson jót derülő közönség szeme láttára. A Nagymezőn kiadós zápor, a Bálványon a vizesen különösen csípő magas csalán nehezítette a versenyt. Másnap az Istállós-kő és a Tar-kő ördögszántásos talaján viszont kellemes napsütésben futottunk. Az utolsó napra jellegzetes hazai középhegységi táj maradt, a cél pedig egy agyaggalamb-lövő pályán rendezkedett be. Kapitány, az évtized kimagasló magyar férfi tájfutója, a hazai pályán még egyszer nagyon felszívta magát, de óriási küzdelemben alulmaradt morvaországi vetélytársával szemben. A többiek futottak még...
Akit megragadott a sziklás töbrök varázslatos világa, az bizonyára érdeklődéssel olvasta a szokatlan, nyújtott formátumú, szépen kivitelezett programfüzetben a Bükk-fennsík formakincseiről szóló összeállítást, melyből megismerhette a látott víznyelők fajtáit, a töbörsorok, uvalák, lápák fogalmát, valamint az ellenőrző pontként sűrűn használt mészégetők és szénégetők mibenlétét. A verseny hivatalos nyelve a német mellett immár kiegészült az angollal. A kultúrműsorokat már nem ingyenesen, de még kedvezményes árú belépőkkel látogathattuk. Ella István fellépésével orgonahangversenyt hallgattak az érdeklődők a székesegyházban, és láthattuk a Hegyalja Táncegyüttes műsorát a Várszínpadon.
A rekordok Hungária Kupájaként tarthatjuk számon ezt a versenyt. A legnagyobb távolságokra itt utaztunk a terepekre, az oda-vissza utak során összesen 290 kilométert tettünk meg. Még különvonat is indult a 3. napon Zalalövőre; a méltóságteljesen döcögő gőzössel, az ósdi vagonokkal csemegét kínálva a nosztalgiát kedvelőknek. A legsúlyosabb következményekkel járó esőzés itt zúdult ránk. S a legfontosabb rekord: itt állt rajthoz a Hungária Kupák és egyúttal az egész hazai tájfutás történetében a legtöbb versenyző. És ezen belül kimagaslóan a legtöbb külföldi sportoló, bár e tekintetben a HK-t felülmúlta egy speciális nemzetközi rendezvény, az öregek hivatalos dzsemborija, az 1990-ben Körmenden megrendezett Veterán Világ Kupa. Az egy futamban indult versenyzők számát tekintve is alighanem magyarországi csúcs a szombathelyi F 21 C kategória 192 futója.
Ideális versenyközpont kínálkozott. Nem a városban ugyan, hanem attól 9 km-re, Vép községben. Az egykori Erdődy-kastély műemlék épületegyüttesében és a hozzá tartozó jókora területen működik egy híres mezőgazdasági szakmunkásképző intézet. Ez a komplexum alkalmas volt a versenyzők, kísérők, rendezők több mint kétezres táborának kiszolgálására elegendő kollégiumi szálláshellyel, nagy étkezdével, mely esténként a táncos szórakozóhely szerepét is betöltötte, díszteremmel a külföldi csapatvezetőknek adott fogadáshoz, hangulatos kastélyudvarral a megnyitó ünnepséghez. A kastélypark, amely védett arborétum, kellemes sétákhoz, beszélgetéshez, ismerkedéshez nyújtott szép környezetet, de sportpálya is rendelkezésre állt azoknak, akiknek a délelőtti verseny nem volt elegendő. A parkban található egy kis tó, e körül verhettek sátrat a kempingezni óhajtók. Ez ellen ugyan a KÖJÁL egy hónappal a verseny előtt vétót emelt, de végülis Fekete Jenő szállásmesterünk győztesen került ki a csatából. Aki a versenyeken kívül ki sem mozdult a versenyközpontból, az is ragyogóan el tudta tölteni a szabad időt. Persze azért Szombathely látnivalói legalább egy délutáni beutazást megértek. Akik a gyógyfürdőket, vagy a növénygyűjteményeket kedvelik, válogathattak a közeli vidék gazdag kínálatából (Bük, Sárvár, Mesteri, Borgáta, illetve Kámon, Szeleste, Jeli, Sárvár).
De az Alpokalja terepei is ritka élményt nyújtottak. Dombvidéken kezdtünk, de a többi hazai dombvidék nyári állapotával szöges ellentétben, tiszta erdőben. Másnap a Kőszegi-hegységben rajtba menet felkapaszkodtunk majdnem a főgerincig, a műszaki zár közelébe, és a meredek oldalban lefutó patakokat keresztezve ereszkedtünk le a gyönyörű elegyes erdőkben, puha talajon a szelídgesztenyések közti mezön telepített célba. Következett a technikás nap, a már 73-ból ismert agyagos őrségi terepen a sok-sok vízmosással. Majd egy szinte alföldi jellegű igen gyors futam minimális számú tereptárggyal vagy kis objektummal. Végül egy szántóföldekkel váltakozó bozótozás, parkerdei útvesztővel befejezve.
Logikai összefüggés nélkül nélkül papírra vetek még az emlékezetemben felvillanó néhány jellemző képet.
Indulás hajnali 4-kor térképet helyesbíteni, kezdés a terepen fél kilenckor. Illetve csak kezdenék, de a nagy készülődésben éppen az alaptérképet felejtettem otthon. Aznap sokat végeztem, nem zavart a gyaloglásban, mérésben a papiros. Otthon aztán vizsga a memóriának! A térkép persze olyan is lett, bár nem ez a részlet kapta a legtöbb kifogást.
Tőkés Józsi odakúszik a szögesdróthoz és szemrevételez egy darabot a zár mögötti területből. Rajzolóként töröm a fejem, hogyan ábrázoljam IOF jelkulcs keretein belül a műszaki zárat. Nem reméltük akkor, hogy ez a darabka senki földjét ábrázoló térkép 10 évvel később elveszti kuriózum jellegét.
Időnként magamra maradok a felelősséggel az előkészítés során. A mindenkori versenybíróság koordinátor Szarka Ernő tartósan Amerikában van, a mindenkori szervező koordinátor Skerletz Iván is elmerészkedik nyaralni (HK előtt úgy tudom először és utoljára), pontosabban telelni a Spitzbergákra.
Az egyes kategóriákba nevezők száma évek óta olyan egyértelmű tendenciát mutat, hogy nem kell a tényleges nevezésekre várni, sorsolást, rajtbeosztást, az ellenőrzőpontok egyenletes elosztását, térképberajzolást nyugodtan előre el lehet készíteni feltételezett kategóriánkénti létszámra. Ez nem csekély könnyebbség, és a számítás egy-két kislétszámú kategória kivételével valóban jól bevált, függetlenül a mintegy 300 helyszíni nevezés-változtatástól.
Amilyen elegáns, jól sikerült a programfüzet, olyan csapnivaló, elírásoktól hemzsegő, stencillel sokszorosított, alig olvasható az eredményértesítő, ami ráadásul hosszú hetek múlva készül el.
Ez utóbbinak oka az is, hogy az utolsó napi sárdagasztásban az összepakoláskor elkallódik mintegy 400 versenykarton, és többé meg sem kerül. Még szerencse, hogy a kódellenőrzés a verseny alatt megtörtént, az időeredmény pedig ott lapul az elázásmentes eredményközlő műanyagzsákokban. És az utolsó napi üldözőrajtos verseny egyébként sem rangsoroló.
Az esőről jut eszembe. Az utolsó éjszaka kellős közepén a kempingezők sűrű sorokban menekülnek cókmókjukkal a tornaterem és az étkezde irányába, mert a tó körüli tisztás a tartósan zuhogó esőben mocsárrá változik.
Elmúltak a daliás idők, megtorpant a létszámgyarapodás. Utólag tisztán látható, hogy az a társadalmi légkör (a szabadság, a kimozdulás vágya, és egyúttal a fokozatos lehetősége a kisember számára is), amely a hetvenes években spontán vonzóvá tette sportunkat, átmeneti tünet volt. Felzárkóztak a tájfutásban lassabban induló országok is, s az egyre szaporodó nyári nemzetközi kínálatban a HK fokozatosan veszített jelentőségéből a vonzóbb terepeket nyújtó más közép-európai versenyekkel szemben.
A létszám stagnálása ugyanakkor lehetőséget adott az elért rendezési színvonal stabilizálására. Kitűzési, felvezetési hiba, kódcsere réme egyre kevésbé fenyegetett. A résztvevőket nem érhette igazi meglepetés, előre tudhatták, mire számíthatnak. S a kategóriák többsége néhány váratlan távolmaradás ellenére erős, nemzetközi mezőnnyel bírt.
A 79-es programfüzet tartalmazta a szíves invitálást Nyíregyházára, a következő évi HK helyszínére, homokfutásra, egy tokaji szőlőtőke-kerülgető futammal fűszerezve. A részletes kiírást azonban hiába várták az egyesületek. Nem haladt a térképhelyesbítés, márpedig térkép nélkül tájfutó verseny egyelőre nem létezik. Amikor nyár elejére egyértelművé vált, hogy Nyíregyháza meghiúsul, menteni igyekeztünk a versenyt. A Pilisben mindig van néhány frissnek mondható térkép a nagy fővárosi egyesületek tavaszi rangsoroló versenyeinek révén. Így került a versenyközpont jobb híján Budapestre, az MTFSz és a természetbarátok Bajcsy Zsilinszky úti helyiségeibe. A budapesti rendezés sok dolgot leegyszerűsített. Például szálláshely foglalását csak a külföldi nevezők részére ajánlottunk fel. A szállítás tekintetében pedig teljes egészében a tömegközlekedési járatokra hagyatkoztunk. Fájó pont a HK történetében, hogy az eredeti terv meghiúsult, sőt a Nyírség, amely pedig sok kiváló versenyzőt, edzőt, jó versenyt, több tucatnyi térképet adott sportágunknak, máig sem szolgált helyszínül Hungária Kupának.
Mire a meghívókat külföldre kiküldtük, addigra már a többség döntött, és inkább Jičin felé vette útját tájfutó-nyaralásra. Sőt közülünk sokan, akik nem vállalták mindkét 5 napost, érthető módon inkább a cseh paradicsomot részesítették előnyben az agyonversenyzett Hosszú-hegy és Köves-bérc helyett. Örvendetes viszont, hogy a svédek a legerősebb ifi és serdülő versenyzőikkel jöttek el, alaposan megnehezítve Lantos Zoli dolgát. Ettől kezdve a Hungária Kupákra általánosan érvényes, hogy az elit mezőnyöket csak hazai legjobbjaink alkotják, és ők is hiányosan, ugyanakkor viszont az ifiknél rendkívül erős nemzetközi mezőnyök jönnek össze, ezzel lehetőséget adva a komoly erőpróbára azon fiataljainknak is, akik nem válogatottak, így nincs alkalmuk rendszeresen külföldön versenyezni.
A színvonalas pályakitűzés kihasználta az átlagos középhegységi terepek nyújtotta lehetőséget. 1972 után ismét kóstolót kaptunk a Nagy-Szénás természeti szépségeiből; a duplájára növekedett méretarányú térképpel már nem tűnt olyan nehéznek a tájékozódási feladat. Annál inkább a fizikai a kiadós szintekkel! Sajnos előfordult technikai hiba, az utolsó napon 2 pályát érvényteleníteni kellett. Hungária Kupákon ilyesmi ritkán fordult elő. Az első napon pedig eltűnt bóják borzolták a kedélyeket, bár a versenytájékoztató értelmében ez nem adott alapot a futam megsemmisítésére.
A tájfutásban a sportszerű magatartás általánosan jellemző. Akadnak ugyan rendszeres hőbörgők, rajtuk azonban inkább mosolygunk, mint bosszankodunk. A HK nagy létszámában, a felhígult mezőnyben azonban óhatatlanul akadtak olyanok, akik sportszerűtlen eszközökkel próbáltak eredményt elérni. A közénk nem illő ilyen magatartásnak elejét kell venni, ezért került sor itt is 2 tetten ért csaló versenyző kizárására.
Ami nagyon hiányzott, az a versenyen kívüli szervezett közös programok, amelyek évről-évre sajátos jelleget adnak ennek a rendezvénynek. A főváros persze elegendő programot kínált a szabadidő kellemes eltöltéséhez egyénileg, vagy egyesületi társaságban.
Az első és a tizedik után a 15. HK meghívó is a Bakonyba szólt. Ezúttal a hegység északi lábánál fekvő híres diákvárosba. Ezzel sem merítettük még ki e terjedelmes, és a tájfutáshoz igen kellemes hegyvidéket, hiszen további városok (Ajka, Devecser, Várpalota, Zirc) várják a rendezvényeket olyan fehér foltokkal, mint a Magas-Bakony, vagy a Kab-hegy. Azt reméltük. hogy a közelgő magyarországi VB sok kíváncsi tájfutót vonz ide. A nevezési listát böngészve ennek valóban tapasztaltuk bizonyos jeleit, de korántsem olyan mértékben, amint vártuk.
A versenyekről semmi különös nem jut eszembe, egyszerűen nagyon jól éreztem magam a zárt állományú, hűs erdőrengetegben. Sajnálom, hogy dacára a 2 futamnak, a Durrogós-tető névre keresztelt, völgyekkel sűrűn tagolt, tájfutáshoz igen élvezetes, hatalmas területű terepből csupán egy parányi kóstolót kaptunk az északi felében. Egy bajnokságot leszámítva a későbbiekben is számomra érthetetlenül kerültük ezt a jó terepet, holott a közeli városok kiváló tájfutói évente legalább 4 rangsoroló versenyt rendeznek. Következett 2 napra az Öreg-hálás terepe, ahol a legelső HK küzdelem zajlott 1967-ben. Hogy mégse legyen azonos, a cél most Németbánya szélére került. A különbözőségről persze a megváltozott pályakitűzési szokások is gondoskodtak, a pályák alaposan megrövidültek. A mostani futamok a szokásos HK versenyekhez képest is igen könnyűre, rövidre sikerültek, de ezzel együtt, vagy éppen ezért sokaknak tetszett. Talán a befejező verseny hasonlított nehézségi fokra leginkább az átlagoshoz. Amíg az ünnepélyes eredményhirdetésre várakoztunk, megtekinthettük a cél fölött magasodó döbröntei várromot.
A programfüzet olyan bőséges anyagot tartalmazott a város és a környék történetéről és nevezetességeiről, hogy aki azt végigolvasta, annak szinte nem is maradt ideje a látnivalók tényleges felkeresésére. A helyi idegenforgalmi hivatal kívánságunkra rendkívül tartalmas programot állított össze, mind a 4 délutánra szakképzett idegenvezető kalauzolásában invitált autóbuszos kirándulásra. Helyi városnézés, Ganna, Pannonhalma, Zirc, Gerence-völgyi szalonnasütés szerepelt a kínálatban megfizethető árakon. A pápai kulturális ajánlat is nagyon gazdag volt, mert jó együttműködéssel sikerült elérni, hogy a helyi szervek az augusztusra tervezett műsoraik legjavát erre az időszakra ütemezzék. A komolyabb programot nem igénylő, egyszerűen szórakozni vágyó tájfutók részére pedig délutánonként az ingyen látogatható strand, esténként pedig disco műsor nyújtott örömet. Immár hagyománnyá vált, hogy a napi eredményhirdetés a sárga trikók átadásával disco keretében zajlott. A versenyközpontnak a Pápai Textiles sportpálya adott központi fekvésű, jó otthont, és befogadta a sátorozók táborát is. A térképek kedvelőinek igazi csemegét kínált egy szép kiállítás a barokk Eszterházy-kastélyban, amely helytörténeti térképeket és történelmi tájfutó lapokat egyaránt tartalmazott.
Ezt követően a szövetségnek és aktíváinak minden energiáját a VB előkészületek kötötték le, ezért a HK nem került megrendezésre.
Sikeresen megrendeztük a világbajnokságot, de az ettől várt fellendülés, publicitás növekedés, közismertségben gyarapodás nem következett be. Sőt, mivel a VB előkészületek jelentős erőket kötöttek le, így az egyéb rendezvények színvonala legfeljebb stagnált, de inkább csökkent ebben az időszakban. Az állami támogatások fokozatos apadásával minden évben néhány tájfutó szakosztály megszűnt. Szerencsére a tájfutók tábora nem csökkent, mert a megmaradt szakosztályok – igaz egyre inkább önköltséges alapon – befogadták a megszűntek sportolóit. A világbajnokságot követően a kimerült szervezőknek pihenőre volt szükségük, hogy erőt gyűjtsenek a folytatáshoz, ezért a HK még a következő évben is kimaradt.
A 3 évi szünetet követően viszont döntött az elnökség a folytatás mellett, igaz a realitásokat figyelembe véve, csak kétévenkénti megrendezéssel. A Kiskunhalasra kitűzött HK szervezéséhez – eddig egyedülálló módon – főállású munkakör részeként látott hozzá Peiker Gyuri. Rendkívüli alapossággal hozta létre a szervező bizottságot, szervezte meg a bizottsági összejöveteleket, mindannyiszor jegyzőkönyvet készített a feladatok, felelősök, és a határidők megjelölésével stb. Olyan részletes, mindenre kiterjedő, szabatos tájékoztatót készített a verseny tudnivalóiról, ami már úgy érzem túlzás; aki netán végigolvasta, az alighanem a végére mindent elfelejtett, vagy összekuszálódott benne az információhalmaz. A sors iróniája, hogy az első nevezések beérkezésekor Gyuri megbetegedett, műtétre szorult, és a több száz munkaórával előkészített versenyt nem vezényelhette le személyesen. Így csöppentem én váratlanul kisgyermekeim mellől vissza a munka dandárjába. Méghozzá nem is kis versenyre, mert a hosszú kihagyás kiéheztette versenyzőinket: ennyi magyar nevezőt még sohasem regisztráltunk, és külhonból is szép számmal szállingóztak az érdeklődők. Az időközben megizmosodott legfiatalabb korosztályok révén akár csúcslétszám is összejöhetett volna, ha a 21B mezőnye nem olyan kirívóan alacsony mindkét nem esetében.
Iszonyú kánikulában fogadtuk az érkezőket, és megismétlődni látszott a debreceni izzó pokol. A könnyebbséget az jelentette, hogy a nyolcvanas években hozzászoktunk a hosszú, száraz, igen meleg nyarakhoz. Két hőségnap után azonban enyhülés érkezett, befelhősödött, és kellemes időben fejeztük be a viadalt. Alföldi viszonylatban jónak mondható terepeken versenyeztünk, sőt a jánoshalmai terep jelentős részei igényes pályakitűzésre adtak lehetőséget az összefüggő erdei fenyvessel borított, sok kis homokbuckát tartalmazó területeken, illetve a nyílt, de szabálytalanul elhelyezkedő borókafoltokkal tagolt részeken. Ezért lehetett néhány évvel korábban sikeres Nemzetek Versenyét is lebonyolítani itt.
A szabadidő eltöltéséhez a korábbiakhoz képest kevesebb szervezett programot kínáltunk, de az igények változása ezt indokolta is. Kirándulások szervezése feleslegessé vált, mert időközben Magyarország is autós ország lett (ilyen értelemben a rozzant tragacsokat is ide számítjuk, amíg mozog), a tájfutó társadalom is gépkocsin közlekedik a versenyekre, s mindenki elmegy megnézni azt, ami öt érdekli. S általában csökkent a kereslet a közösségi programok, az együttlét iránt az egyéni választási lehetőségek bővülésével. A délelőtti forró, száraz homok után a strandolás esett a legjobban, s ezt Kiskunhalason még záróra okán sem kellett késő délután abbahagyni, mert az esti disco is a nyitva tartó strandon folyt a fiatalok nagy örömére. A híres halasi csipke városában a múzeum mellett népművészeti vásárban is megfordulhattak az érdeklődök.
Kovács Ferenc, a Balassi Gimnázium igazgatója, a Hungária Kupák eddig névtelen hőse a verseny házigazdájává lépett elő. Azért illetem ilyen jelzővel öt, mert az évek hosszú során egy látványosnak, izgalmasnak nem nevezhető, de rendkívül fontos feladatot vállalt és végzett el hibátlanul: a befutó versenyzők fogadását a célkordonban. Gyarmaton biztosította az ideális versenyközpontot a gimnázium épületében, intézkedett az ideiglenes kemping létesítéséről a sportpályán, előkészítette a szerződéseket a kollégiumokkal, védnököket kért fel, gondoskodott a plakátok kihelyezéséről a városban, a megnyitóról, a kulturális programokról, megszervezte a büfé szolgáltatást a célokban és a sátortáborban.
A szépen sikerült embléma kapcsán idézzük fel a HK jelképeit is! Ezt nem tudom ki tervezte, de számos verseny alkalmából grafikusművész készítette a HK emblémáját, amely aztán a versenykiírástól kezdve, a plakátokon, programfüzeteken keresztül az emlékérmékig, sok helyen megjelent. Lehetett volna egy állandó emblémát alkalmazni, mint sok nagy verseny esetében; ez sok szempontból praktikus megoldás, de talán még érdekesebb így, hogy minden alkalomra eltérő készült.
A hatvanas évek végén sokat versenyeztünk a Cserhát medencékkel tagolt hegyvidékén. Most újra fel kellett fedezni, mert vagy 15 éven keresztül alig látogattuk. A választott terepekről nehezen tudnék különlegeset elmondani, azok közepesen alkalmasak a tájfutásra. Van domborzat, de csak mérsékelten tagolt, a növényzet is átlagos, az úthálózat viszont kellően kusza. A pályakitűzés szerintem jól kihasználta a lehetőségeket. Főleg az utolsó napot emelném ki ilyen szempontból, amely a céltól nem túl távoli körzetben (tehát a pályák zöménél) bizony kifejezetten rondán bozótos, nyáron csúnyán csalános vidéken zajlott. A pályakitűző ezt kellően figyelembe vette, nem akart különlegeset alkotni, ritkán vitt be az erdőnek csak gúnyolódva nevezhető dzsuvába, így épp bőrrel és futóélménnyel fejezhettük be a versenyt. Érdekes egyébként, hogy ezen a gyenge adottságú terepen azóta sikeres időpontválasztással (kora tavasz), és ügyes, higgadt pályakitűzéssel tucatnyi jól sikerült rangsoroló versenyt, sőt nívós országos bajnokságokat rendeztek.
Itt kívánok megemlékezni a Hungária Kupák gyermekversenyeiről, amely ugyan már Pápán útjára indult, de csak ez évben teljesedett ki. Ez egy nagyszerű kezdeményezés, sokirányú hasznosságáról senkit nem kell meggyőznöm. A megvalósítása sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. Állítom, hogy egy 100 fős kis minősítő versenyt kevesebb ember és kevesebb erőfeszítéssel lebonyolít jól, mint egy 100 fős gyermekversenyt. Ehhez ugyanis pedagógiai érzék, szervezőkészség és szakmai felkészültség egyaránt szükségeltetik. Dicséret és elismerés illet mindenkit, aki gyermekversenyek lebonyolítását vállalta, vagy azokban segédkezett. De azt is meg kell mondani, hogy a nagy igyekezet ellenére sok volt a baki, amellyel bizony nem a tájfutás megismertetése és a sportolás megkedveltetése irányába hatottunk, hanem éppen ellenkezőleg. Szakmailag csak azt az ellentmondást említem, hogy azonos útvonalra küldtünk ki még járni is alig képes 3 éveseket és kitűnő fizikumú 10 éveseket! A pedagógiai és szervezési baklövések a nevezéstől a díjazásig külön tanulmányt érdemelnek. Ehelyett azonban inkább a kiváló példát: említem meg, amikor speciális rajzos térképpel, életkorhoz szabott, de tényleges tájékozódási feladattal mutatjuk be a tájfutást a piciknek, mint pl. Kaszaki József a tázlári HK alkalmával. Hogy ez sem lehet tökéletes, arról azok a szülők tehetnek, akik a verseny célkitűzését helytelenül értelmezve maguk versenyeznek a gyermekük helyett.
Elszakadtunk a kezdettől fogva hagyományos időponttól, az augusztus 20-ától. Nem tudom jobb-e így, a mezőnyök nagysága és erőssége nem mozdult el érdemlegesen egyik irányban sem. Nekem jobban tetszett a nyár végi időpont, túl az éves nyaraláson. Valószínűleg több résztvevőre számíthatnánk külföldről a nagy nyári versenyek utolsó eseményeként, másokkal időpontban nem vetekedve, mint így július végén, a soknapos versenyek csúcsidején.
Az előző HK 5 napja a Cserhátban zajlott, mégis a Cserháttal folytattuk, teljesen ismeretlen terepen. Domborzatban, növényzetben, apró objektumokban egyaránt viszonylag változatos területen futottunk a 2 versenynapon. A középső napon fenn a Mátra magaslatain a rengeteg kő sajnos megtette hatását, sokan kisebb-nagyobb bokasérülést szenvedtek. 75-ben a HK-n az Ágasvár északi lejtőin, ezúttal a nyugati irányba lefutó vonulatokon kalandoztunk. Az előbbi kellemesebb volt, emitt gyakran akadtunk fenn szederindákon. A pályakitűzés figyelembe vette ezt, így normális győztes időkkel, különös esemény nélkül zajlott le a verseny. De tanulságul a jövőre meg kellett állapítani, hogy nehéz terepen ilyen távoli rajtokból a legfiatalabb korcsoport indulói még a legrövidebb útvonalon is egyszerűen képtelenek 100 percen belül visszajönni a célba.
Az eddigi leggyengébb elit mezőny jött össze, de az utánpótlás kategóriákban szinte teljes volt a hazai mezőny, kiegészülve igen jó külföldi versenyzőkkel. Örvendetes, hogy a romló életfeltételek, a rohamosan növekvő költségek ellenére nem csökkent a hazai résztvevők száma. Pásztó városa őszinte megtiszteltetéssel fogadta a számukra ritkán tapasztalható nagyságú vendégsereget, és igyekeztek segítségünkre lenni, ahol csak lehetett. Szálláslehetőséget nem tudott ugyan a kisváros nyújtani, de sok egyebet igen. Rendelkezésünkre bocsátotta a termálvizes, szép fekvésű strandot a sátorozáshoz és a mindennapi felüdüléshez. Jó versenyközpontot rendezhettünk be, ahol a napi eredményhirdetések látványos ceremónia közepette, népes közönség előtt zajlottak. Ebben szerepet játszott az is, hogy a HK első 4 napja egyúttal az az évi Balassi, Pásztó, Petőfi és Mátra kupák versenyeit is képezte, és a rendező szervezetek, élén a szívét-lelkét mindig beleadó Zentai Jóskával, sajátjuknak tekintették a versenyt.
Ha már itt tartunk, hadd szenteljek egy bekezdést ennek a rendezőgárdának. Mind a szakmai részt képviselő csapat, mind a szervezési-technikai feladatokat ellátó rendezők nagyobbik hányada 1985-töl 1993-ig azonos volt. Sőtér Janó brigádja esetenként egy-egy idősebb versenybíróval, vagy helyi sporttárssal kiegészülve végezte az összes pályakitűzést, bemérést, felvezetést, bontást. Közülük egy valaki volt mindig a versenynapért felelős pályakitűző, egy következő napra valaki más vette át ezt a szerepet. Az évek során rendkívül jól összeszokott a csapat, hosszú egyeztetések nélkül is mindenki tudta a dolgát, és rossz időjárási körülmények, vagy közlekedési nehézségek közepette is zökkenőmentesen ment minden. Ennek köszönhető például, hogy felvezetési, vagy kódhiba, sőt rajtcsúszás sem fordult elő évekig. Ellenőrző-bírónak rendszerint egy a terephez közeli illetőségű, nagy rutinnal rendelkező sporttársat kért fel a szövetség, mivel e felelősségteljes munkához az idő mindig rendkívül szűkre szabott. A vendéglátás megszervezése Almás Karcsi testhezálló szerepköre volt, Galló Sanyit pedig a pénzügyek rendíthetetlen keverőjeként láthattuk viszont minden alkalommal. Még régebben hárult a cél-építés kemény munkája Óhegyi Albinra.
A célokban történő összetett, sok személyt igénylő munkára, valamint délutánonként az eredményjegyzékek előállítására 1985-ben Hunyadi Jóska felvonultatott egy csapatot, amely aztán 6 versenysorozatot töretlen lelkesedéssel kiszolgált. Ez a társulat látszólag heterogén, néhány versenybíró népes családja, ismerősök, barátok alkotják, de valójában már körzeti versenyeken jól összeforrt, stabil, mindig segítőkész, problémamegoldó team. Nem csoda, hogy a feladat precíz elvégzésén túlmenően versenyről versenyre előbbre tudtak lépni. 1987-ben még utoljára teljesen kézi módszerrel folyt az értékelés teljes folyamata, de már úgy, hogy ezzel párhuzamosan, egy másik tanteremben tesztelési céllal elvégezték ugyanazt számítógéppel is. A főpróbát követő kiigazításokat követően 1989-ben bátran áttérhettek a gépi feldolgozásra, és teljes sikerrel: minden délután 5 óra tájban a 40 oldalas hiánytalan, göngyölített eredményjegyzék ki volt ragasztva a versenyközpontot adó iskola széles üvegtáblás bejárati részén. A célokban a műanyagzsákok még mindig tartották magukat fizikailag is. Ezzel a versennyel azonban nyugdíjba vonulhattak, mert a csapat kidolgozott, és a Veterán Világ Kupán megvalósított egy fejlettebb helyszíni eredményközlő rendszert. Így 1991-ben átalakult a HK céljának jól megszokott látványa, a műanyagzsákokat felváltották a fakeretben csúsztatható farost lapocskák, melyekre az időeredmény már géppel nyomtatott cetlin került felragasztásra, és a csúsztatással lehetővé vált az eredménysorrendben történő kihelyezés.
Az 1990 nyarán ragyogóan sikerült körmendi Veterán Világ Kupa révén egy több mint 6000 hektáros összefüggő, tájfutásra kiválóan alkalmas területről állt rendelkezésre frissen helyesbített tájfutó térkép, melyet csak a veterán versenyzők használtak. Ezt vétek lett volna parlagon hagyni, automatikusan adta magát, hogy a következő évben itt célszerű megrendezni az ötnapost. Versenyközpontként nem Körmendet ismételtük, hanem a terepekhez még közelebb fekvő szomszédos várost, Szentgotthárdot választottuk.
Már egy hónappal a verseny előtt a helyszínre települtem. No nem elsősorban a versenyelőkészítés céljából, hanem munkahely-változtatás következtében; a GM Opel gyárába mentem dolgozni. A magyar-osztrák-szlovén hármas határ mentén fekvő, a hazai átlagos viszonyokhoz képest civilizált, de évtizedeken át kényszerű elszigeteltségben élő kisváros vezetése a tájfutókat éppoly visszafogott lelkesedéssel, fenntartásokkal fogadta, mint a fejlődést és hímevet hozó mammut céget. Szálláshely csak nagyon kevés állt rendelkezésre, de most már egyértelműen a kempingezést választja az ötnapos mezőnyének túlnyomó többsége, s az olcsó, mégis kulturált sátorozási lehetőséget itt is sikerült biztosítani a strand és a sportpálya területén. A stabilizálódott létszámú magyar mezőnyhöz 300 külföldi csatlakozott, ami HK mércével mérve nem egy jelentős szám, de megoszlásuk rendkívül kedvező volt. A korábbiakkal ellentétben sok országból jöttek viszonylag tekintélyes számban, és egyenletesen oszlottak meg a korcsoportok közt is. Így szinte minden kategóriában igazi, sok országot képviselő nemzetközi mezőnyben versenyezhettünk.
Érdekesség, hogy csak egyetlen cél települt (pompás környezetben), mégis 3 különböző terepen versenyezhettünk. A sok kis vízmosás révén domborzatilag is tagolt ez a dombvidék, még inkább változatos azonban a növényzetet tekintve: nyáron is aljnövényzet nélküli bükkösök, fenyőfákkal elegyes, enyhén aljnövényzetes tölgyesek, továbbá a mindenféle korú lucfenyvesek a sűrű, fiatal karácsonyfa-telepítésektől a méltóságteljes fenyőóriásokig szabálytalanul váltakoznak. Nyilván nem tudom elfogódottság nélkül megítélni a vidéket, hiszen nem véletlenül választottam ideiglenes lakóhelyül, de nekem nagyon tetszik, dacára annak, hogy a nagy hegyeket sokkal jobban kedvelem (még futásra is!). Hogy nem csak nekem tetszik, arra bizonyíték, hogy itt rendezték a VB váltóversenyét, valamint a Veterán Világ Kupa 2 selejtezőjét és döntőjét.
Az Alpokalja és a Rába-völgy párás, kiegyenlített klímája számomra is jótékony hatásúnak bizonyult: a rövid, fantáziátlan szenior pályákról visszatérhettem a sokkal nehezebb, élvezetesebb A kategóriába, mert habár öreges lassúsággal és a rossz szemem miatt sok keveréssel, de erőlködés nélkül, örömmel tudom végigfutni azokat. Ez a megjegyzés a nagyvárostól távoli, egészséges vidék előnyét sugallja, ezért szorosan ide kívánkozik az ellentétes előjelű megállapítás is: most már nem csak elképzelni tudom, de pontosan ismerem, milyen nehézséget jelent az ország földrajzi közepétől távol élő tájfutóknak a versenyeken való részvétel. Az időtöbbleten túlmenően 3 év alatt félmillióba került a rangsoroló versenyekre utazás/szállás. Ez jó szervezéssel ugyan 4 személyre osztható, de még így is túl nagy összeg mondjuk egy tehetséges palánta nem tájfutó szüleinek. Egyúttal magyarázat is arra, mennyivel nagyobb elszántsággal lépnek rajthoz és küzdenek végig harciasabban azok, akik évente csak 15 versenyre jutnak el, szemben azokkal, akik az első kellemetlenség után nyugodtan feldobják, hiszen a következő hétvégén (vagy akár már szerdán) úgyis javíthatnak.
Visszatérve a HK-hoz, a csapadékos délnyugat, szemben az előző évi nagy versennyel, most igazolta a statisztikát. Az első napi jó időt követően este elkezdett esni, s másnap délben már alig bírtak szabadulni a gépjárművek a kaszálón kialakított parkolóból a felázott, csúszós talaj miatt. A következő 2 nap ugyan időnként elállt az eső, de a befutók talpa alatt a felázott talaj 2 m széles, sötét, mély ingovánnyá változott, s a befutást nehezebbé tette, mintha meredek kaptatón kéne felfutni. Szerencsére a fakihordó-telep ott volt helyben, a katonák sok száz farönkből és fenyőkéregből valóságos járdát építettek a befutó szakaszon. Igen ám, de néhány száz futó után a rönkök is elsüllyedtek, és ismét a lábszárközépig érő agyagos, ragadós mocsár került felülre! Az utolsó nap ismét megállás nélkül esett, tönkretéve az eredményhirdetési ceremóniát is. Mondanom sem kell, őszig többet nem esett. S milyen erős a természet, 3 hét múltán nyomát sem lehetett látni annak, hogy valaha is valaki járt volna azon a kaszálón. A fenyők ugyan lassan, de biztosan pusztulnak, de erről nem közvetlenül mi tehetünk.
A Sopron Kupa mintegy 300 fős törzsközönsége a sok-sok Károly-magaslaton lefutott verseny után 1991-ben első ízben átléphetett az egykori vasfüggöny vonalán túlra tájfutni. Most a hagyományos Jurisics - Sopron rangsoroló versenypáros beépült a Hungária Kupa versenynapjai közé, s ezzel további ezer versenyző számára tette lehetővé, hogy megismerhesse a Soproni-hegység eddig elzárt területeit. Ez a szelíd hegyvidék növényállománya, talaja révén jobban hasonlít a Közép-Európa más országaiban leggyakrabban előforduló terepekre, mint a magyarországi szokványosra. Élvezetes, sem túl nehéz, sem túl könnyű pályákat futottunk 4 napon keresztül.
Az utolsó nap rövidtávú (ma középtávú lenne) versenyéről külön érdemes szólni, mert ilyesmi Hungária Kupán még nem fordult elő. A Lövérek sok célra használt területe számunkra egy különleges futamhoz nyújtott terepet. Alig fél óra leforgása alatt futottunk bozótos, meredek domboldalban, hobbikertek között, nagy üdülő kertjében, forgalmas városi utcán, lépcsőn, játszótéren át, tömbházak között pattogva, parkerdei ösvényen sétálókat ijesztgetve, csalánosban gödröket keresve, végül egy bokorfoltokkal tűzdelt göröngyös mezőn. A komoly versenyek után felüdülésként, nem minősítésért, de a végső helyezés miatt mégsem tét nélkül; én igazán helyénvalónak találtam ezt a befejezést. Külön élmény volt megcsípni a szemétláda-ellenőrzőpontot az üdülőben, ahol nemrég a családommal nyaraltam. Még érdekesebb volt látni jó barátomat a televízióban, amint éppen ennél a kukánál bélyegzett. A Zöld Pont ugyanis itt is jelen volt, s jó riportokkal népszerűsítette a tájfutást.
Bármennyire is vonzó Sopron, bizonyára számosan nem tehették meg, hogy eljöjjenek. Itt az üdülőhelyi díj egymaga annyit tett ki, mint a korábbi, strandokon kialakított ideiglenes kempingekben a teljes sátrazási költség. Nemtetszéssel kell említést tegyek az első két napi kötelező autóbuszos szállításról. Nem amiatt természetesen, hogy a jó pályavezetés és célelhelyezés szempontját előnyben részesítették az autózás kényelmével szemben, hanem azért, mert nem ment a szállítás menetrend szerint. Hiába, elszoktunk már attól, hogy ennyi ember mozgatását kelljen megoldani. Szerencsére a másik 3 nap annál egyszerűbb volt, hiszen csak kisétáltunk a versenyközponttól a közeli célokig. Szabadidős programokra nem volt gondja a rendezőségnek; javában zajlott a Soproni Ünnepi Hetek rendezvénysorozata igen gazdag kulturális kínálattal. Persze az sem járt rosszul, aki Sopron nevezetességei közül a Gyógygödröt részesítette előnyben.
Páros évre meghívót kaptunk HK-ra, hű de rég volt ilyen! És mi az hogy Halaspack Hungária Kupa? Itt valami különös kellett történjen! Valóban. Megvalósult főtitkárunk régi álma, hogy egyszer majd nálunk sem a nemzeti szövetség dolga lesz a nagy versenysorozat megrendezése, hanem egy vagy több egyesület vállalja magára a teljeskörű szervezést és lebonyolítást.
A fordulat, amelyet akár a rendszerváltás tájfutó következményeinek egyik megnyilvánulásaként is tekinthetünk, véglegessé vált. Azóta is szépen működik az a rendszer, hogy a rendezési jogot pályázat útján nyeri el az éppen legalkalmasabb vállalkozó. Hasonló tendencia kezdődött el és teljesedett ki rövid idő alatt az országos bajnokságok rendezését illetően is.
A rendezvényről minden alkalommal igen alapos, hosszú, szakértő elemzések jelentek meg a szaksajtóban. Ráadásul olyan kiváló szerzők tollából, akik a nívós tartalom mellett nyelvileg is igényessé, gazdaggá, élvezetessé tudták tenni beszámolóikat. A honlap(ok) létrejöttének köszönhetően pedig bármikor néhány kattintással elérhetjük ezeket. Ezért Kiss Endre, Sindely Pál (több alkalommal), Török István, Hegedüs András, Dosek Ágoston, Kiácz Bence, Hegedűs Zoltán, Zentai László, Hornák Zoltán, Zentai József írásait ajánlom figyelmébe minden érdeklődőnek. Én pedig a következőkben kiegészítésül csupán néhány olyan momentumra szeretném felhívni a figyelmet, amely a történések idején lényegtelennek tűntek, inkább a későbbi események tették utólagosan fontossá.
Fantasztikus dolog, hogy egy szakosztály, a Szegedi Vasutas SE egymaga vállalta a hagyományos ötnapos megrendezését. S ráadásul a tájfutó szempontból legkedvezőtlenebb adottságú magyarországi nagyváros sportolói mutatnak követendő példát. Őszinte csodálatom és tiszteletem ennek a városnak, ennek a megyének, ahol edzésre, versenyre alkalmas terep gyakorlatilag nincs is, mégis a kezdetektől fogva szívós munkával évente tucatszám toborozzák és nevelik a tájfutó palántákat, akikből aztán rendre kiválasztódnak az élversenyzők.
Csak azért nem okozott még nagyobb meglepetést a szegediek meghívója, mert immár 1990 óta sorozatban rendezgetik 3 napos versenyeiket különböző elnevezésekkel Kiskunhalas közelében, nem is szólva a lebonyolított 3 országos bajnoki versenyről. Így pontosan tudtuk, mire számíthatunk. A terméketlen félsivatag kellős közepén létrehozzák és üzemeltetik a versenyközpontot a versenyhez és az egyhetes tartózkodáshoz szükséges összes tábori létesítménnyel: tisztálkodó-helyek, élelmiszerboltok, étkezdék, sörözők, színpad, játszóház, hangosítás, térvilágítás, rendőrség stb. Csak az orvost hiányolták sokan. Sajátos környezetben sajátos hangulat, igazi fesztivál!
A terepről a neve egyetlen szóval is mindent elárul: Ládahomok. Nagy előnye a száraz, nyílt területnek, hogy nyáron sem fedi sűrű növényzet. Az egyetlen terep, azonos céllal, rendkívül praktikus ugyan, de kevés változatosságot tud nyújtani. Még akkor is, ha a rendezők a versenyforma váltogatásával (váltó, sprint) igyekeznek megtörni az egyhangúságot.
A tájfutó berkekben szokatlan pénzdíj erős elit mezőnyt csábított csatára. Nem csupán ők, de a többi kategória nyertesei is nívós díjazásban részesültek. A fesztiváltól ugyan számosan távol maradtak, ugyanakkor szép számmal akadnak olyanok is, főként az akkori huszonévesek közül, akik életük nagy élményeként emlékeznek vissza a valóban utánozhatatlan hangulatra.
Tudatos tendencia, de talán ilyen mértékben a véletlen műve volt, hogy ebben az aszályos évszakban a HK 5 napján kívül 5 OB futam (rövidtávú, váltó, veterán hosszútávú, csapat, nappali egyéni) és még számos verseny, köztük Szilicén a HK-t közvetlenül megelőző 3 napos Szlovák Nagydíj olyan terepen zajlott, ahol a sajátunkon kívül más árnyékot nem láthattunk.
A különleges versenyek, események sorával és világbajnoki győzelmekkel bearanyozott jubileumi esztendő méltó eseménye lehetett volna a HK is. Ehhez minden adottnak látszott: a sportágunkban kezdettől fogva jelentős szerepet betöltő egri rendezők tapasztalata, a szűk hazában páratlan szépségű hely, nívós terepek, térképek. Hogy miért lett mégsem az, azt a H(ungária) K(álvária) című cikk részletesen elemezte a szaksajtóban, érdemes leemelni a polcról. Nem vitatva, hogy minden egyes rosszalló megállítás helytálló volt, most személyes példámon keresztül hadd érzékeltessem, hogy némi szerencsével akár egész más kicsengésű tapasztalatokat, élményeket is szerezhetett a résztvevő.
Csak sötétedéskor érkeztem a kempingbe, felkészülve a legrosszabbakra, jól ismervén annak befogadóképességét. Nagy örömömre keresgélés nélkül leltünk egy 5x5 m-es lyukat a sátorrengetegben, sima gyepen, közvetlenül az 5 napra leállított kocsi mellett. Ugyan nem a klubtársak közt, hanem történetesen egy északi házaspár szomszédságában, de ez egy nemzetközi versenyen nem feltétlenül hátrány (ismerkedés). Egy közeli lámpaoszlop nem csupán a településhez és a későbbi vacsorákhoz biztosított szolid fényt, de a 3 bringa kikötéséhez is ideális támasztékul szolgált. Reggel pedig a zsákból kibújva az Istállós-kő pazar panorámája tárult közvetlenül a szemem elé.
Bevált szokás szerint nem a saját, hanem a fiatalabb veteránok korcsoportjába neveztem, s így a joggal együgyűnek titulált pálya helyett egy – éppen a szerény képességeimnek – megfelelőt fogtam ki. Igaz, így meg kódcsere miatt érvénytelenített kategória által lettem érintve. Ez a kisebbik rossz. 12-es és 14-es pályákat abszolváló gyermekeim vajmi keveset fejlődhettek technikailag az itt kapott feladatok által, viszont fizikai hátrányukról pontos képet adott a csak futást igénylő pályákon kialakult eredmény.
A fennsíki napokon úgy öltöztem, hogy amennyiben a buszoknál várakozni, vagy tolongani kell, akkor inkább felbandukolok a célba. Nos mindkétszer szerencsém volt. Visszafelé pedig mindenképpen a 70 perces sétát választottam, a futam által nem érintett mesés töbrökön keresztül, barlangokat, az agykori sikló nyomvonalát, és a Szalajka egyéb nevezetességeit érintve. Hogy a buszokkal nem minden volt rendben, azt abból érzékelhettem, hogy gyalogosan is a mezőny előtt érkeztünk az étkező sátorhoz, ahol épp a célnak megfelelő egyszerű, de komplett ebédet fogyaszthattunk el az étterminél olcsóbb áron, lazán, fürdőgatyában. Meleg vízre, vagy akár csupán zuhanyhoz férkőzésre nem is gondolhattunk a kemping parányi mosdójában, viszont Bálapátfalvára átkerekezve üdítő tavi szabadstrandon lubickoltunk délutánonként.
Kevésbé kellemes fürdőzés várt a HK történetében első ízben kiírt bringás futam vállalkozóira, hiszen szakadó nyári esőben, felázott dózerutakon tolhattak. De hát ez a tájkerékpározás sava-borsa! Másnap délután a versenyek által gondosan elkerült, ismeretlen Upponyi-hegység töredezett aszfaltútjain zötyögve, hullámvasutazva szabadultunk meg a bringákra rakódott sártömegtől.
Végre! 30 év elmúlt úgy, hogy a tájfutás egyik hazai fellegvárában egyszer sem járt a Hungária Kupa. Dr. Kiss Endre Tázláron irigyelte a szegedieket, hogy ennyi erejük van a szervezéshez. De valamennyiünk szerencséjére nem hagyta annyiban, s nekiállt, hogy mozgósítsa a pécsi szakember-gárdát. Hogy milyen sikerrel? Nos a verseny szövetségi ellenőre, a mindig kritikus versenybizottság-vezető Zsigmond Tibor emígy összegezte: “… az eddigi Hungária Kupák legeredményesebb versenye zajlott le”. Nincs okunk kételkedni, mintaszerű volt, nagyszerűen éreztük magunkat! A részletes szakvélemény kiegészítéseként most csak egy olyan momentumot ragadok ki, amely akkor a dicséretek özönében nem kapott kellő hangsúlyt.
A verseny közvetlen részvételi költségét, tehát a nevezési díjat vonzóan alacsony összegben határozták meg a szervezők. Ebben az évben a bajnokságok és a legnagyobb kupaversenyek jellemző díja 400 Ft-ra, a kisebb rangsorolóké 250-350 Ft-ra nőtt, így a HK napi 300 Ft-ja az elvárható mértéket meg sem közelítette. A HK ugyanis ilyen vonatkozásban rendre az éves plafont jelentette, és tegyük hozzá, okkal, hiszen a versenyhez kapcsolódóan számos olyan közösségi programot nyújt, amit egy szokvány hétvégi forduló nem tud. És elég megemlíteni néhányat a pécsiek nem szokványos szolgáltatásaiból: befutáskor nem lötty, hanem dobozos üdítő, tiszta térképsorozat a verseny után, kiváló parkolóhely, ingyenes belépő a cél melletti strandra, illetve féláron a szórakoztató paradicsomként működő nagy strandra. Ki is használtuk családos nyaralásra az ideális alkalmat! Bizonyság erről a nyílt versenyek 129, de még inkább a gyerek-futások 245 résztvevője! A 3 terepről készült 12 térképkivágat egy folyamat felgyorsulását jelzi: az egy-egy terepről sokezer példányban megjelenő, készletezett térképlepedők helyét átvette a csak az adott versenyre kinyomtatott, a pályák méretéhez, a célszerű méretarányhoz igazodó kivágatok tobzódása.
Utólag kissé szomorúan azt is megállapíthatjuk, hogy ezzel a viszonylag olcsó versenyek kora lejárt. A következő 6 esztendő átlagosan 1,7-szeres inflációs mértékéhez a mi nevezési díjaink mintegy 4-6-szoros szorzóval alaposan hozzájárultak. A HK esetében konkrétan 300-ról 1500 Ft-ra rugaszkodtunk. Ha még az átlagos versenyidő lényeges rövidülését is számításba vesszük, az egy órai tájfutó élvezkedésre fordítandó összeg még nagyobb mértékben emelkedett. És a tendencia rohamosan folytatódik. Persze ennek számos okát (környezetvédelmi előírások szigorodása, saját magunk által támasztott magasabb mérce, állami segítség elmaradása, támogatók hiánya, stb.) jól ismerjük, és ezek ellen nincs orvosság. Itt csupán a tényadatokat kívántam rögzíteni a történet számára.
Sőtér Janó régi elképzelése volt, hogy a 83-as világbajnoki terepeket, a kivételes időráfordítással elkészített térképeket ki kéne már használni a teljes mezőny számára. Hiszen egy-egy Postás Kupa, valamint helyi versenyek által éppen csak betekintést nyertünk eddig a többre érdemes, részletgazdag terepekbe. Kiváló társakat is talált az ötlet megvalósításához, egy-egy szakterület igazi specialistáit, akik kevesen ugyan, de önfeláldozó munkával ismét igen magas színvonalon rendezték meg a sorozatversenyt.
. Ezt a Hungária Kupát bátran nevezhetjük az újítások, újdonságok kupájának is. Méghozzá a jól sikerült kísérletek okán! Itthon először próbáltuk ki a 2x3 napos változatot, közte pihenőnappal. Az összetett értékelés az összegzett időeredmények helyett napi szerzett pontértékek alapján, egy kieső eredménnyel, szintén meglepetést okozott azok számára, akik nem bejáratosak a nyári tájfutó versenysorozatok színes világába. Hungária Kupán csak most debütált a 21BR jelzetű “rokkant” kategória, de mindjárt közel százas létszámmal. Pihenőnapi rendezvényként a tájtriatlon, méghozzá a gyógytóban. A tájbringa teljes versenysorozattá nőtte ki magát, éjszakai futammal is fűszerezve. És ne feledkezzünk meg a lovas tájékozódási versenyről sem, mint igazi különlegességről!
A legjelentősebb újdonságot azonban az elektronikus időmérő rendszer bemutatkozása jelentette, átütő sikerrel. A minden eddiginél szebb, színesebb kivitelű programfüzetből előre megtanulhattuk, hogyan kell “dugni”, így ez a valóságban már nem okozott meglepetést. De micsoda izgatott összehasonlításokra, hosszan tartó elemzésekre, a keverési idők hiteles megjelenítésére szolgáltatott lehetőséget ez a technikai vívmány! Az időben történt kezdeményezést ritka gyors tett követte: a Lux Iván szervezte Szponzori Tanács alig néhány hónap leforgása alatt megteremtette a rendszer általános hazai elterjedésének és mindennapossá válásának kemény anyagi feltételeit. Így a következő évi HK-ra már olyan természetességgel indultunk a saját tulajdonú dugókánkkal, mintha a pontérintés ellenőrzése mindig is ilyen egyszerűen történt volna.
A 25. Hungária Kupa alkalmával jubiláltak mindazok, akik régóta aktiv szereplői a versenysorozatnak. Mind a 25 részvétellel ugyan csak Hegedüs Zoli büszkélkedhetett, de kerek számot szinte mindenki találhatott saját kis tájfutó életéből. Én például az ezredik versenyemet teljesítettem éppen azon a 2. napon, amelynek pályái a legszélsőségesebb véleményeket váltották ki. Ha csak az aktiv versenybírók megnyilvánulásaira szorítkozom, akkor is akadt olyan, aki az év legrosszabb pályájának minősítette, de olyan is, aki igen nagyra értékelte, bár képtelen volt végigmenni. Én a kisebbséghez tartozom, nekem ez a nap tetszett a leginkább, mert ez jórészt árnyékban vezetett, és csupán domborzatolvasással is hibátlanul teljesíthetőnek bizonyult.
És ezzel hálás témánál, az időjárásnál vagyunk. Ismét a szövetségi ellenőr találó megfogalmazását idézem: “… ha nem lett volna olyan mindent eltikkasztó kánikula, akkor az idei HK-t is az utóbbi évek nagy sikerei sorában emlegetnénk”. A HK-ról szólö beszámolókban különböző szerzőktől számos alkalommal találkozunk a 40 fok árnyékban kifejezéssel. Ennek valóságtartalmán ugyan mosolyognunk kell, de a részletes táblázatomból kitűnik, hogy számos alkalommal küzdöttünk a Hungária Kupák során kánikulában, egy-egy naptűzötte, bozőtos, vagy meredek hegyes terepet pedig sokszor viszonylag alacsony hőmérséklet mellett is túl melegnek éreztünk. De ez most tényleg rendkívüli volt, a verseny teljes időtartama alatt! Bár a Vértes lankáin nyilván meg sem közelítette a forróság a Békéscsabán ekkor mért 41,7 oC-os abszolút országos rekordot, azonban a közeli városok meteorológiai adatai alapján biztonsággal mondhatjuk, hogy a terepen a legtöbb versenyzőt érintő időszakban a jellemző hőmérséklet szabvány szerinti méréssel 34 oC körül lehetett napról napra. Ha ehhez hozzávesszük a közel merőlegesen beeső nap (évszaktól független) jól ismert hatását, akkor megállapíthatjuk, hogy többnyire közel 50 oC-ban tartózkodtunk. Hiszen árnyékot nem csak a célterület, de a pályák java része sem nyújtott! Ilyen körülmények közt nagyon hiányzott egy közeli tó, strand hűsítő habokkal.
Még két apróság, ami valamit visszafogott az egyébként kifogástalan verseny népszerűségéből. A Vértes remek terep a tájfutáshoz, meg is becsüljük, de 18 rangsoroló verseny egy évben ugyanitt, az mégis egy kicsit sok. És Csákvár elérhetőségben túl közel volt sokak számára ahhoz, hogy a végig ott tartózkodást válasszák. Pedig ehhez Schneider Béla szervezése jóvoltából nagyszerű helyet kínált a sporttelep. Így a versenyen kívüli közös programokon a lehetségesnél és vártnál kevesebben vettek részt.
A Diósgyőri TC junior világbajnokság rendezésére szerzett jogot. Ilyenkor szokásos, hogy a kísérők számára is külön versenyeket rendezzenek, erre az Egri Spartacus-t kérték fel. Mertük remélni, hogy a különleges alkalmat megragadva, sok-sok hazai tájfutó szívesen kíséri majd figyelemmel a helyszínen is a VB küzdelmeit, és persze emellett saját maga is szeretne versenyezni. Kézenfekvőnek tűnt, hogy kikerekedhet egy olyan nemzetközi rendezvény, amely méltó a Hungária Kupa névre.
Ha csak 4 rövidített futamra szorítkozva is, de jó terepeken, jó térképekkel, jó pályákon. A fiatalok nyugodtan bulizhattak éjszakánként, hiszen a juniorokhoz igazodva általában csak délután álltunk rajtvonalhoz. Akkor viszont megízlelhették, milyen is komoly nemzetközi mezőnyben küzdeni! Dacára a hazai pályának, csak a legjobb magyar fiatalok tudták beverekedni magukat a hatba, a skandináv, baltikumi, orosz, cseh, szlovák tehetségek közé. A járművet nyugodtan félre lehetett rakni, a rajtokat, célokat könnyű sétával elérhettük. Ezt ugyan kevesen szívlelték meg, ugyanakkor viszont a junior VB kedvéért már sokan sajnálták a kocsit használni. A VB cél gyalogos útvonalon (alig 5 km) történő megközelítését viszont a rendezők igyekeztek tiltani, nehogy a beavatkozás gyanúja merülhessen fel.
Az egyértelmű kiírás ellenére sokan úgy érkeztek a HK-ra, hogy nem voltak tisztában ennek “csak” kísérőverseny mivoltával. Nekik csalódniuk kellett. A többség viszont szurkolóként és versenyzőként gazdag program részese lehetett, láthatta a pompás megnyitó ünnepséget, és közvetlen közelről a világ tájfutó utánpótlásának színe-javát. S nem utolsó szempont, hogy míg a civilek odalenn a júliusi melegben főttek, mi Hollóstető hatalmas, idős bükk- és fenyőfáinak árnyékában, magaslati levegőn hűsöltünk. A zuhanyozóban talán túlságosan is hűvösön!
4 alapos, hosszú értékelés is olvasható a szaksajtóban, más és más szemszögből láttatva a versenysorozatot. Így végképp csak ismétlésekbe tudnék bocsátkozni. A végkicsengése a beszámolóknak, hogy még egy nagyon alaposan előkészített, és igen lelkes rendezőgárdával lebonyolított rendezvényen is be-becsúsznak ugyan hiányosságok, de nem ezek fürkészésére utazunk a HK-ra! Nagyon örültünk az alig, vagy egyáltalán nem ismert terepeknek, különösen a bócsai borókásnak a Kiskunsági Nemzeti Park szélén. Ez ugyanakkor alföldi terepadottságaink korlátait is jól jelezte: hiába Dénes Zoli rendkívüli aprólékossággal elkészített, szinte olvashatatlanul szövevényes bozótfolt-rajzolata és precíz homokvonulat-ábrázolása, a versenyzés jellege nem változik meg, legfeljebb az ilyen részeken a gyakorlatlanabbak nagyokat kavarnak.
Az SZVSE igen korán indítva, minden eddiginél nagyobb propagandát fejtett ki a verseny beharangozására úgy idehaza, mint külföldön. Az utóbbi vonatkozásában a hatás nem maradt el, a 600-nál is több, 27 nemzetet képviselő versenyző színes forgataga szinte a hetvenes évek végi érdeklődést idézte. Nem véletlen, hogy a vendégek zöme azok közül került ki, akiknek személyesen adták át a szíves meghívót egy évvel korábban a nagy nyári versenysorozatok alkalmával. De hol maradt a hazai mezőny legalább fele? Feltételezem, nyaraltak, talán éppen valami távoli ország izgalmas terepein bukdácsoltak ez idő tájt, hiszen rendkívül gazdag a nyári tájfutó kínálat. Vagy éppen valamely más szabadtéri sportágba tettek kalandos kitérőt, ami divat lett manapság.
A térbeli elhelyezést tekintve szinte teljes egészében lemásoltuk a 4 esztendővel korábbi HK-t. Összeállításomban a terepek elhelyezkedésének súlypontja alapján szándékosan megkülönböztetve írtam az egyik helyre Sümeget, a másikra Tapolcát, hogy ezáltal mindkettő szerepeljen a történelmi listán. Valójában a küzdelmeknek, a kapcsolódó rendezvényeknek, továbbá a kiszolgáló infrastruktúrának ténylegesen 2 régió 4 kisvárosa, Hévíz, Keszthely, Sümeg és Tapolca adott otthont, a versenyközpont, Újdörögd pedig újabb településrész-nevet hoz a képbe. A helyi kapcsolatok biztosítása mindkétszer a Tapolcai Honvéd érdeme, Moór Sándor vezérletével.. A tájegységi besorolás sem lenne egyszerű, hiszen a Keszthelyi-hegység, a Déli-Bakony, a Tapolcai-medence, a Zalai-dombvidék egyaránt érintett volt, az viszont bizonyos, hogy végig a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén, csodás környezetben, a látványos tanúhegyek és a Balaton ölelésében üdültünk, kiadós zivatarokkal tarkított (főleg 99-ben) meleg nyári időben.
Egy ismétlés, legyen bármily sikeres, sosem lehet akkora élmény, mint az első. Bár nívós pályákon, de megritkult mezőnyökben, s jól ismert terepeken futhattunk. Bár a világranglista-futamra a Hegyesd formás kúpja melletti lankákkal némi újat is nyújtott. (Milyen jól hangzana, ha a térkép címeként a városrész neve helyett mondjuk a Tücsöknyerítő-hegy elnevezést választották volna térképészeink a terepen található földrajzi helymegjelölések közül .)
A nem túl népes rendezőgárda óriási rutinja gyakorlatilag hibátlan lebonyolítást eredményezett mind a terepeken, mind az egyéb eseményeken. Könnyít a dolgokon, hogy a szállítás, s lassanként a szállás szolgáltatás ügye is lekerül a feladatlistáról, a résztvevők egyre nagyobb arányban maguk gondoskodnak ezekről. Aki erre nem képes, jobb, ha kimarad a sportágból, akkora hátránnyal indul a többiekkel szemben. Viszont a marketingre, médiára nem jutott annyi erő, amit egy modern sportverseny maradéktalan sikere igényelne.
Évek óta tépelődtünk azon (például a VB pályázat okán is), hogy ha egy jeles nemzetközi versenynek a főváros adna otthont, akkor az manapság vonzaná-e a külföldi tájfutókat, vagy ellenkezőleg. Nos a HK most egyértelmű választ adott: csak mutatóban jöttek a Budapest iránt érdeklődők. Nincs igény a tájfutás és a kultúra összekapcsolására, főként az ismeretlen, különleges, élvezetes terepekért, másodsorban pedig a kellemes nyaralás igényével utazik ma messzire a tájfutó. A nagyvárosokat pedig inkább más alkalom kapcsán igyekszik meglátogatni.
Mivel anyagi okokból a jelentős hazai versenyek az ideálisnál nagyobb arányban koncentrálódnak az ország középső tájaira, a magyar versenyzők idei HK részvételének kérdése is a visszájára fordult. A szokásostól eltérően ezúttal nem azt kellett saját magunknak megindokolni, miért hagyjuk ki ezt a versenyt, hanem azt, hogy miért is szánjuk rá ezeket a napokat. Hát bizony keveseknek akadt kellő indokuk! (Nekem például ebben az állandóan borult, sötét, esős versenynapokat hozó 2004-es versenyévadban csakis itt, az unalomig ismert terepeken volt esélyem, hogy érdemi térképsilabizálás nélkül, csak a piros körök egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének alapján valahogy teljesítsem a pályákat.)
Kiegészítő közösségi programok és kedvezményes belépők hiányában természetesen nem vonzotta a mezőnyt a bajnoki árszintű nevezési díj sem. A szomorú ebben az, hogy az alacsony létszám miatt a magas díj sem hozhatott bevételt a rendezőség zömét adó MOM szakosztályának, pedig az megérdemelt helyre kerülhetett volna, a szorgalmas, fiatal sportolók versenyeztetését szolgálván.
A jövőt természetesen még ezen összeállítás szerzője sem ismeri, azt viszont ígérheti, hogy a krónika nem szakad itt meg. A mindenkori frissített változat bármikor elérhető lesz a szövetség honlapjáról.
Bár ez a rövid mese sok-sok összegyűjtött véleményen alapszik, szubjektiv volta nem kétséges. Ha felkeltette az érdeklődésed, javaslom, kattints rá a www.skulo.hu honlapra, ahol további részleteket, s főként tényeket, precíz adatokat, eredményeket, jegyzőkönyvek alapján készült összehasonlító számsorokat, térképeket, emblémákat, fényképeket találsz! Véleményedet, javaslataid szívesen fogadom helyesbítés, kiegészítés céljából.
Kellemes és hasznos böngészést kíván a krónikás:
Scultéty Gábor