(1912-1986)
Váratlanul ért a hír mindnyájunkat. Mindenkit aki ismerte, szerette, akik együtt dolgoztak, "éltek" vele. Bár az utóbbi években visszavonult az aktív sportvezetői munkától, a természethez, az erdőhöz az utolsó pillanatig, amíg ereje bírta, hű maradt. Neve, csendes, szerény alakja összeforrt a Postás tájfutók múltjával, jelenével. Hosszú évekig aktív versenyzőként működött; a 60-as évek elején, amikor elkezdődtek a rendszeres edzések a szakosztályban, saját budai lakását ajánlotta fel öltözőnek. Aztán jött a sportág önállósodása és 1970-től az önálló Postás Tájfutó Szakosztály vezetője lett. Vezetése alatt zajlottak le azok a változások, amelynek eredményeképpen a néhány fős szakosztályból Budapest egyik legnagyobb szakosztálya lett, Kimagasló eredmények, országos bajnokságok sorozata jellemezte e korszakot. Fiatalok és idősebbek, újak és régiek "Imre bácsija" intézte a rengeteg tennivalót, Fáradhatatlan és kitartó volt. De talán mégis elfáradt. Vagy valami más bántotta. Mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot, de talán nem mindenki viszonozta azt. Aztán elhatározott valamit: lemond a vezetésről. Hajthatatlan volt. És elment.
Most már örökre.
/S.A./
Tájoló, 1986/8
Nem száguldott bajnokként az erdők-mezők ösvényein fiatalon sem. Nem volt élenjáró pályakitűző, kiváló térképeiről sem zengtek ódákat az él-tájfutók, hiszen - úgy tudom - nem is készített térképet. Válogatott versenyzők nem mondták, hogy "mindent, amit a szakmában megtanultam, Imre bácsitól tanultam".
Miért volt mégis, hogy utolsó tiszteletadásán sportágunk olyan sok képviselője jelent meg, holott már évek óta nem láttuk versenyeken? Nehéz lenne megmagyarázni annak, aki személyesen nem ismerte őt. Talán azért, mert amíg a tájfutásnak élt, mindig köztünk volt, és talán nem volt senki más, aki annyira a tájfutásé lett volna, mint ő.
Apai és anyai ágon egyaránt világhírű tudósok és sportolók rokona, leszármazottja. Belőle nem lett egyik sem - de családi örökségként hozta magával mindkét kultúra - a szellemi és testi kultúra - szeretetét, az erdők-mezők, tájak szeretetét. Egész lényét átitató szerénysége miatt csak hosszas együttlét után éreztem meg, milyen mély műveltség és emberszeretet húzódik meg a szerénység páncélja mögött.
Magányos volt. Évtizedeken át édesanyjával élt, majd annak halála után egyedül. Fiatal korától kezdve kereste kis családja helyett "nagy család"-ját, és a "nagy család" mindig szerencsés lehetett, ha Imre bátyánk megtalálta. A fiatalabb kor, a turistaévek után találta meg "nagy család"-ját a Postás tájfutó szakosztályban.
Nem voltam klubtársa, így csak kívülről ítélhettem meg tevékenységét. Intézmény volt, sokáig szinte azonos a Postás szakosztályával. Gazdasági főnök, csapatkísérő? Imre bátyánk mindig ráért, miért ne ért volna rá, ha "családjáról" volt szó? És ha nem volt elég pénz üdítőre a "szakosztályi zseb"-ből, kinyílt nem egyszer a "saját zseb" is...
Nem száguldott bajnokként az erdők-mezők ösvényein - de amíg lába bírta, rajthoz állt. Nem volt élenjáró pályakitűző, de a Hungária Kupákon a neki adott hatalmas adminisztratív feladatokat rettenetes szívóssággal hajtotta végre. Később válogatottá lett versenyzői nem nála fejlődtek válogatottá, de tőle tanultak műveltséget, tisztességet, ember - és természetszeretetet, ha ez utóbbi már talán anakronizmus is (sajnos) sportágunkban.
Velünk volt - majdnem haláláig.
Csak az utolsó néhány év! Ki tudja ma már pontosan, miért hagyott el minket Imre bátyánk néhány éve? Az idősebb ember érzékenyebb, a fiatalabb türelmetlenebb - könnyen kész a szakítás. Vannak jó szakítások - ez nem volt az. Imre bátyánk boldogtalanabb lett (ha próbált is vigasztalódni a turistáknál), mi szegényebbek.
Felejtsük el az utolsó rossz éveket - de ne felejtsük el Szent-Györgyi Imrét. Csak ilyen sportvezetőkkel lehet elérni, hogy sportot és természetet szerető tájfutók ifjú seregét üdvözölhessük versenyeinken.
dr. Szarka Ernő
Tájfutás, 1986/3