(1925-1992)
A sportág első szövetségi kapitánya távozott el örökre április 14-én. Nyírcsaholyon született, de végső nyugalmat Nagybörzsönyben lelt, ott, ahol vadászott, ott ahol régen versenyzett. Az UVATERV versenyzője az ötvenes években, majd versenybíró, az akkori versenybírói tanács titkára. 1963-tól az edzőbizottság vezetője és szövetségi kapitány. Első feljegyzett bírói tevékenysége, a Vörös Meteor egyéni bajnoksága 1954-ben. Az éjjel-nappali verseny elnökhelyettese volt Az útvonal pedig, vagyis a pálya; Kisinóc - Nagvhideg-hegy - Nagybörzsöny! Mérnöki tevékenysége külföldre szólította hosszabb időre. A tájfutáshoz a hetvenes évek közepén tért vissza. Elnökségi tag volt és nagy igyekezettel próbált hidat verni a tájfutók és a vadászok között. Mert nagy szenvedélye, életformája a vadászat lett. De a híd nem épült fel. Erről azonban nem ő tehetett. Emlékeit, élményeit több kötet őrzi. A tájfutás hőskorát és Soltész Béla emlékét idézzük fel verseivel, melyek a Börzsönyi bércek bűvöletében című kötetéből valók.
A TÁJFUTÁS
A tájékozódás: ösztön; s mint savóid áramlanak - bizton tudván, hogy hol járnak -, úgy parancsolj önmagadnak.
Ösztönöd egy tőről fakadt a vándorló kis haléval, fecskéével, az őzével, és a pöttyös rovaréval...
Ha teheted, tájfutással tartsd ösztönöd mindig ébren, különben kiszorít minket, tán, akár egy új veréb-nem.
Tájfutásban ki tényleg jó - eskü alatt is kimondom -, az életben is beválik akármilyen komoly poszton.
LEVÉL A TÁJFUTÁSRÓL
Érdeklődő gyerek vagyok,
rég gyűjtöm a tudást,
nagyapámtól eltanultam
a modem tájfutást.
Először a Nagy Kevélyre
nevezett be engem,
Joó Marcival párban nyertünk,
és megjött a kedvem.
S mert Marciban elsőrendű
társamra találtam:
már olyan sok érmet nyertünk,
tele egy kis tálam!
Éjszakai futásokra
nagyapám jön vélünk,
és ha ott van mint rendező,
éjfélkor se félünk.
Mégis olyan példát fogok
gyorsan elmesélni,
hogy azért még, éjjelente,
lehet mitől félni.
A Vértesbe vittek minket
nagy nyári versenyre;
az lehetett azévben
az évadzáró szemle.
Vonattal indultunk Pestről,
Bicskén szálltunk buszra
(a rajthelyig azon mentünk),
rajt: Kőhányás puszta.
Amíg oda leérkeztünk,
vihar tombolt arra,
nem is birtunk behajtani
erdei utakra.
A bokor is meg a fű is
annyira megázott:'
felvetődött, hogy letiltják
az éjjeli távot.
Csak győzött a versenyző-"párt"
mégis nekivágtunk,
nem bánva, hogy szinte
rögtön átázik kabátunk.
Négy percenként, vadászlaktól,
indítottak minket,
ingünk alatt védtük végig
a térképeinket.
Jól kiléptünk, mert ilyenkor
minden járőr siet,
hát egyszer csak jönnek szembe
mind az előbbiek!
Kiderült, hogy a sok lámpa
ott azért imbolygott,
mert senki sem találta meg
a második pontot!
Mi is kezdtük újra mérni
a hiányzó bóját,
s lerázni a többieket,
míg útjukat róják.
Gyanús lett a méréseknél
egy kis kerek pagony:
sokkal sűrűbb bozóttal,
mint a környező vadon.
Terveztük, hogy behatolunk
épp a közepébe:
blokkolunk, és titkon
máris futunk a fenébe.
Nem tudhattuk: szarvasbika
aludt akkor pont ott,
de azonnal észrevettük,
hogy Marcinak rontott.
Ö bokorba bevetődve
elugrott előle,
mert az, mint egy mozdony,
éppen helyén tört előre.
Lámpát Marci messze dobva,
sötétségben maradt,
csak én láttam húsz méterről,
a vad merre haladt.
Marci felkelt, nem sérült meg,
s büszke arcot vágott,
mert mint kapus megtanulta
a robinzonádot.
A nagyapám szerint azt a
bikát félsz gyötörte,
hogy álmában, észrevétlen,
tízen fogták körbe.
Hozzátette, hogy annyira
kivételes eset:
azt képzeli, öreg bika,
sőt, süket lehetett!
S mindjárt magas prémiumot
ajánlott a párnak,
amelynek a tagjai még
futva bikát látnak.
Ezzel ezt is befejezem,
húgommal sem bírni,
de amint csak megtehetem,
újra fogok írni.
Tájfutás, 1993/1-2