(1939-1996)
Hosszan tartó súlyos betegség után 1996. október 7-én kora hajnalban 58. életévében elhunyt Skerletz Iván, a Magyar Tájékozódási Futó Szövetség főtitkára. Gyermekei, rokonai, ismerősei, a tájfutók sok száz fős tábora október 25-én a Farkasréti temetőben kisérte el utolsó útjára.
IVÁN
1996 Egyéni Országos Bajnokság színhelyében csak nyár elején született döntés.
Nagyon aggódott, hogy sikerül-e mindennek időben összeállni az általa kiemelkedő technikai
adottságúnak tartott bakonyi terepen. Ludvig Ági vasárnap bevitte a kórházba az eredményeket.
Megnyugodott...
Sőtér János
Tájoló 1996/9
Töredék egy barátról
"Az idő, amit rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat...
Te egyszer s
mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért..."
(Antoine de
Saint-Exupéry)
Skerletz Iván az utóbbi negyven évben szinte minden idejét a tájfutásra vesztegette. Örömmel
tette. Általában.
Életének első éveiről keveset tudunk, hiszen ritkán beszélt magáról. Az érzelmeiről meg
sosem. A "melegszívű nagy mackó emberek" szokták titkolni segítő és jóérzésű szívüket
védekezésül, hogy ne használják ki őket túlságosan. Volt, akinek mégis sikerült. És volt, aki
félreismerte.
A Városmajor melletti Maros utcából indult Skerletz Viktor hajóskapitány gyermeke az
átlagosnak és szokványosnak nem nevezhető életútjára. A "nem normális" viselkedés már
külsőleg is látszott, mikor élversenyző korában például a vállravetett stoppos-zsák és az
esernyő voltak ismertetői. Ezekkel tette meg gyakran a többezer méteres utat a
vonatmegállótól a versenyközpontig. A hátizsák akkoriban nagy bűn volt, hiszen a
Természetbarátokhoz, azaz a turistákhoz tartoztunk hivatalosan. A lányok egy része például
bőrönddel gyalogolt. Ivánnak az életfilozófiája is eltért a normális pénzt - és tisztségeket -
gyűjtő szabvány férfi ideáltól.
Válogatott versenyző 1957-67
A hatvanas évek elején kitalálta, hogy ő lesz a legjobb "vasfüggöny mögötti" férfi tájfutó a
világversenyen. Ezért például reggelente a Városmajorban edzett, 50 X 100 m-t, hogy
gyorsuljon. Az ilyen edzés akkoriban még ismeretlen volt a tájfutók edzésein. Olyan edzéseket
talált ki magának, amelyek már hallásra is életveszélyesek voltak. Főleg fizikailag készült,
hiszen elméletben mindent tudott. Schönviszky Gyurival kábítottak minket, hogy minden
domb, hegy, völgy, metsződés és kupac nevét is tudták fejből, a vonatablakból sorolták a
látottakat! Ritkán tévedtek!
Másik bravúros mutatványa Szarka Ernővel volt, mikor úgy beszélgettek, mint két élő lexikon.
Mikor ragadt rájuk ennyi ismeret, ennyi tudás ?!
Látszatra nem bántotta, hogy nem voltak az eredményei olyan jók, mint amilyeneket
szeretett volna, amelyekért edzett. De az alapgyorsasággal volt a baj. Síkon. A meredek
emelkedőn viszont ő volt a király. Így nem véletlen a "Hegyi maraton" és a "24 órás futás"
megszervezése Dobogókő központtal, az atléták kihívásával, Iván sikereivel, legendás
futásaival a Prédikálószék meredélyein.
"Tehetségesnek nevezzük azt, aki többet tud, mint amennyit tanult." (Osváth Ernő).
Abbahagyta a miskolci egyetemen bányamérnöki tanulmányait. Senkire sem hallgatott, hogy
folytassa, pedig könnyedén végezte. És elvégezhette volna.
Szövetségi kapitány 1968-72.
Szervezte a válogatott edzéseit. Olyan technikai elemekkel, kihívásokkal tanított, hogy
még mi lányok is megtanultuk az alapokat. Ezt bizonyítja az első világbajnoki női váltó
ezüstérem 1970-ben és 1972-ben az egyéni női aranyérem, valamint a férfi váltó bronzérme.
Sikereink közelében sohasem tolongott, pedig sok érdeme volt benne. ő általában szerényen hátrahúzódott.
A technikai edzésein a tájékozódás "bűvészmutatványain" kívül "emberül" is tanított.
1970. januárjára kiharcolta, hogy legyen a tájfutóknak önálló
szövetsége. Elvállalta a főtitkárságot havi 800 Ft-ért. Ez
akkoriban is nevetséges összeg volt - kezdő pedagógus kapott
1.100 Ft-ot - s a következő 26 évben sem kapta meg sosem az
őt és munkáját megillető bért. Pedig sokan tudtuk, láttuk,
hogy mit hozott létre, hogy mennyit dolgozott, hogy milyen
értékeket létesített nemcsak a tájfutás területén....
Nem hiánytalan a felsorolás, hogy mi minden pattant ki a
fejéből az évek során: különböző technikai edzésfajták, 24
órás futás, hegyi maraton, levelezőlap térképek állandó
pontokkal, beküldési játékkal, parktérképek, kistáj térképek
a nem-tájfutóknak, vizitúra térképek, TÁJ-TÉR-KÉP sorozat
a televízióban, honismereti tájfutó verseny iskolásoknak
(úttörőknek), kerekes székes tájékozódási verseny a
mozgássérülteknek, éjszakai, nemzetközi tájfutó versenyek a
későbbi IOF világbajnokság reményében, oktató térképek,
puzzle kirakók, elméleti edzésekhez, Futó-Kocogó verseny a
Magyar Rádióval közösen 1973-tól. (A másodikon a Hármas-határ-hegyi repülőtéren ellopták a táskáját minden iratával,
kulcsaival, pénzével - ezt biztosan nem felejtette el), felkért
szakértőként dolgozott 1994-ben új "Az erdőről és
vadgazdálkodásról" törvény előkészítésében.
1974-84 az IOF Térkép Bizottságának tagja.
1982 az ő sportdiplomáciai - megvalósult - ötlete, hogy
legyen magyar az IOF Elnökségében.
1983 világbajnokságot rendez Magyarország vezetésével és
segítőivel.
1986 első - nyílt - Junior Tájfutó VB Pécsett (Kiss Endrével
merészen).
Sokak által emlegetett szakdolgozata 1983-ban készült a TF
sportvezetői szakán, amelyből rövid idézet következik:
"A természeti környezet, mint sportlétesítmény.
A fenti alcím evidencia. Hiszen oly sokan, oly sokszor
sportolnak a "környezetben", ezt hangsúlyozni szinte
felesleges. Az lenne, ha a fent röviden leírtak, a nap mint
nap tapasztaltak nem az ellenkezőjét bizonyítanák. Mert a
fedett lovarda létesítmény, de egy lovagló ösvény nem: a
Millenáris betonteknője szintén, de az országút szürke,
hosszú csíkja nem: a sísánc megint az, de az erdőben egy
hosszanti irtás megint nem, vagy például kitűnő
sportlétesítmény egy ugrótorony az ejtőernyősöknek, de egy
sárkányrepülésre engedélyezett, megfelelő
információrendszerrel ellátott hely (pl. Budapesten az Újlaki-hegy) az már nem az, mert hiányzik az "építés" megszokott
megjelenési formája. És a sort lehetne folytatni kevésbé
szélsőséges esetekkel..."
1991. Magyar Térképbarátok Társulata: megalakítja,
szervezi, főtitkára. A felsorolás hely hiányában sem lehet
teljes, ki-ki egészítse ki saját ismereteivel, élményeivel.
1995. a nagy tájfutó év, a jubileum. Az első verseny 75
éve volt és az önálló szövetség 25 éves. Mindvégig egy
főtitkárral. Fantasztikus szervező munkája jól sikerült évet
ígért. Közben az év során veszti energiáját és súlyát. Nem
akar tudomást venni róla. Nagyon örül nyáron Oláh Kati
újabb aranyérmének. Csak decemberben megy orvoshoz, túl
későn. De ő is, mi is reménykedünk a műtét után. Vannak
csodák! Heti három kezelésre jár, ahova lányai kísérik
váltva. Pillanatra sem hagyják egyedül és emberfeletti
akaraterővel mosolyognak. Iván betegségének egyetlen
pozitív adománya, hogy "lányai megszelídítik". Az ismert
laposos szempillantásával mesél minden látogatáskor
büszkén a lányairól. És a vár oldalán megtett lépcsőfokokról.
Erőnlétét próbálja javítani. Hinni akarunk vele együtt!
Váratlanul eltörik a csont...
Itt kezdődhetett a hazudozás: ő is nekünk, mi is neki. Eleinte
lassabban, majd rohamosan romlik állapota...
Ez a nagyon beteg ember már nem a "lázadó" Iván, aki
szokatlan megoldásokat produkál. Hiszen akkor meg kellett
volna gyógyulnia!
U.i. részletek 10 éves együtt dolgozásunk ötleteiből.
Minden alkalommal
Sorolhatnám az újság utolsó oldaláig kimeríthetetlen
fantáziáját, jó humorát... és öniróniáját is.
Mosa
Tájfutás 1996/6
Búcsúzunk
Tisztelt tájfutó társadalom, kedves barátaim!
Amikor arra a megtisztelő feladatra felkértek, hogy volt versenyzőtársak és az egész tájfutó társadalom tiszteletét lerójam főtitkárunk ravatalánál, elkezdtem gondolataimat rendezgetni. Akinek porrá vált teteme a ravatalon nyugszik, nem tűrte a meghatódást, a dicséretet. Hogyan tudnék beszélni arról, akivel életem nagy részében közös ügyért dolgoztunk hogy ne hatódjak meg és ne hassak meg másokat. Megkísérlem - bocsássák meg nekem, ha nem sikerül - túl régiek és túl szerteágazóak a gyökereink.
Amikor az 1957. évi egyéni bajnokság egyik esélyeseként rajthoz álltam, az esélyesek mérlegelésénél szóba sem került az a 18 éves nagy testű, óriás csontú gyerek, akinek a nevét is alig ismertük, csak annyit tudtunk róla, hogy már 13 évesen aktív tagja volt a Pesti Lokomotív felnőtt csoportjának. Ez a gyerek hatalmas fölénnyel nyerte ezt az egyéni bajnokságot, majd később nyert még hozzá jó néhányat.
1957-ben még nem ismertük szívós elkötelezettségét,
csillogó szellemét. Ezek később váltak nyilvánvalóvá és ezek
tették őt élharcosává a lázadó tájfutó ifjúságnak. Óriási
érdemei vannak abban, hogy a természetbarát szövetség
konzervatív szárnyának nyomása ellenére (vagy talán éppen
ezért?) a tájfutás fennmaradt, fokozatosan önállósult., majd
jogilag is önállóvá vált. Ki lehetett volna a szövetség új
főtitkára, mint Skerletz Iván? Harmincegy éves volt ekkor,
fiatal felnőtt - és öregedő, de nem öreg felnőttként kellett
abbahagynia munkáját 27 év után, mert elragadta tőlünk a
halál.
Barátságunk a 60-as évek elején kezdődött - kitartott mindvégig. Barátság? Nem úgy voltunk barátok, hogy elvártuk volna a sűrű összejárást, a protokolláris üdvözléseket. Amikor azonban összehoztak közös szerelmeink, a térkép és a tájfutás, éreztem, hogy kevés szóval is tudunk sokat mondani egymásnak. Mennyi megírandó közös emlék, amelyet már sohasem fogunk megírni... Októberi hótaposás az összeroppanó fák között, közös evés-ivások a versenyek után, a História egy-egy számának közös csemegézése - soha lazább, de soha mélyebb barátságom nem volt.
Történelem, földrajz és mindezek összes párosítása álltak érdeklődése középpontjában, elsősorban minden olyan tudomány, amelynek köze van a érképhez. Lehetett volna író, újságíró, történész, térképész - büszkék lehetünk, hogy mind-ezek helyett minket, tájfutókat választott. A versenyzőévek elrepültek, de Iván barátunk köztünk maradt edzőként, sport-vezetőként és tette mindig a legtöbbet, amit lehetett tenni.
A temetési beszéd nem statisztikai kimutatás Nem fontos itt, hány magyar bajnoki címet őrzött otthonában, edzőként hány világbajnoki éremben segítette a magyar tájfutókat, hány világversenyt rendezett Magyarországon, hány négyzetkilométer térképet helyesbített. A fontos csak az, hogy élete a tájfutás volt, ezért szinte csak ezért élt, és ha ő már nem is él, a tájfutás él tovább.
A sors nem volt kegyes hozzá, nem adta meg a "mors bona",
a jó halál kegyelmét. Annyi sok küszködés után a
versenypályán, a havasok között, a sportvezetés infernális
mélyeiben, sokáig kellett küzdenie a szörnyű kór ellen is.
Nemesen küzdött és bátran bukott el abban a harcban, ahol
semmi esélye sem volt a győzelemre. Reménytelen
küzdelmében segítettek barátai, orvosai, de főleg két
őrangyala, akik erejükön felül tettek meg mindent az utolsó
hónapok megszépítéséért.
Élete teljes volt. Bábáskodott abban, hogy a természetbarát szövetség inkubátorában nevelt embrióból életképes gyermek szülessék - a magyar tájfutás - ezt a gyermeket felnevelte és élvezhette még felnőtt korának örömeit, és bánatait is.
Szokás ilyenkor azt mondani, hogy pótolhatatlan űrt hagyott
maga után. Így is van, ami egy-két generáció szívét illeti, ő
nekünk örökké a tájfutás maga marad, és így őrződik meg
előbb fájdalmas, majd szelíd-szomorú emlékként. A tájfutás
számára azonban nem szabad pótolhatatlannak lennie.
Pótolnunk kell őt, mert így kívánta ő maga is. Tudjuk, hogy
utódja nem második Skerletz Iván lesz, nem is lehet, de
olyan legyen, aki bár másképpen dolgozik, méltó lesz az ő
örökségéhez.
Nem biztos, hogy kedve és akarata szerint cselekszünk, a mikor érdemeit méltatjuk. Dicséretet nem tűrt, gratulációt nem értékelt, de szerette, ha szerették. Sokkal fontosabb volt a mű maga, mint önmaga, a mű alkotója.
Emlékét elsősorban ne gyászbeszédek, emlékversenyek,
emléktáblák őrizzék. A tájfutás létében és virágzásában éljen
tovább akkor is, ha neve már nem él.
Barátaim, tisztelt
tájfutó társadalom! Skerletz Ivánért sírjuk el könnyeinket,
helyezzük el koszorúinkat, szívünkben őrizzük emlékét, de
aztán gyorsan lássunk munkához, szaladgáljunk
támogatásért, készítsük térképeinket, tűzzük ki pályáinkat,
futtassunk, és fussunk, erdőn-mezőn át. Emlékét így
szolgáljuk legjobban. Ha nem tesszük, szeretett halottunk
életműve elsüllyed, mi gyászolók szegényebbek leszünk, de
szegényebb lesz a jövő magyar ifjúsága is.
Búcsúzzunk, tisztelt tájfutó társadalom, Skerletz Ivántól.
Szívünk egy darabja megy el vele. őrizzük emlékét
fájdalommal, szeretettel és munkával.
Dr. Szarka Ernő búcsúztató beszéde
Tájfutás 1996/6
Búcsúzom
Tőled Iván, a Térképbarátok Társulatának nevében is,
amelynek létrehozásában és fenntartásában döntő érdemeid
voltak.
Először a hetvenes évek közepén, amikor ügyvezető
titkárként , a TIT-tel együttműködve, az első, rövid lélegzetű
próbálkozás történt, majd annak tapasztalatain okulván az
1981-es újjáalakulástól mindvégig ott voltál és sokszor
egyszemélyes küzdelmet folytattál kritikus helyzeteink
átvészelésében, mikor a létünk alapja is megingott.
Abban, hogy létezünk, ugyanazok a személyes tulajdonságaid segítettek, amik akár a többezres tájfutó társadalom mozgatását is lehetővé tették: tudtad, hogy bármilyen magas és nemes célok eléréséhez meg kell találni a megfelelő formákat, embereket, szervezni kell a legapróbb részleteket is, és mindehhez teljesen oda kell tenni saját magadat is.
Így tetted ezt a mi közösségünkben is, mert a térképeknek
igazi barátja voltál. Mindenki tudja ezt, akinek abban a
szerencsében volt része, hogy közelről ismert, és tudja,
minden, a térképekkel kapcsolatos dolog érdekelt, sokszor
olyan apró részletek is, amik akár a szűkebb térképész
szakma érdeklődéséből is kimaradtak; mindannyiunk
szemében tudora voltál a földváraknak, határköveknek,
bárhonnan fejből soroltad a nyelv sivatagosodásának már
áldozatul esett, gyakran a történelem fontos eseményeiről
árulkodó, feledésre ítélt földrajzi neveket, akkurátusan
eltetted és osztályoztad az összes olyan nyomtatványt, ami a
kezed ügyébe került és térképet tartalmazott; nyilvánvaló
volt, hogy nem tudományos céllal rögzítetted a temérdek
adatot a fejedben és vetted körül magadat a nekünk is
kedves, irigylésre méltó tárgyaiddal, hanem mert tudtad, a
gyűjtő magáról és a világról egyaránt ki akar fejezni szóban
nehezen megfogalmazható gondolatokat. Egyfelől az élet
mulandó s ismét porrá leszünk, de tárgyainkon keresztül
sikerül egy kicsit továbbélnünk, másfelől a tárgyak sorsa is
nagyon véges: pusztulásuk megállíthatatlan és eltűnésük
nyomtalan. És csak akkor formálhatunk némi jogot arra,
hogy bármilyen kis mértékben, de megmaradjon valamilyen
lenyomatunk az idő egymásra rakodó, mindent beborító
rétegeiben, ha a múltból származó lenyomatok ritkán
megmaradó példányait megbecsüljük és magunk is
megőrizzük.
Ülünk barátaink és fáink közt, nevetünk... kedves tárgyainkkal vesszük magunkat körbe, s ezzel a gesztussal egyben megfogalmazzuk ítéletünket a világ teljesen más irányba elindult, amúgy befolyásolhatatlan értékrendjével.
És ami személyedben számomra a vonzó példa volt, hogy e kis körben is megtaláltad a célok, elvek eléréséhez szükséges gyakorlati utat, amire sokunk alkalmatlan.
Össze tudtad fogni a szakma számos idős tagját, aktív és kezdő művelőit, akik a szakmájuk művelésén túlmenően - hozzád hasonlóan - a térképek barátai is egyben. Gyakran meghívott előadóinkat is sikerült a társulatunk tagjává tenni. És nyitottan fogadtuk sorainkba mindazokat is, akiket egyszerűen a térképek szeretete sodort hozzánk.
Végigtekintve társaságunk eseménynaptárát, világosan kitűnik belőle a kezed munkája; maga is mintha a gyűjteményed megjelenése volna. Felölel mindent: a nevek etimológiáját, többnyelvű térképeket, térképtörténetet, tematikus térképcsoportokat, térképkészítési technológiákat, történelmi vonatkozásokat, a Kárpát-medence és benne Magyarország történelmét. És többet mond ez el a témaválasztások finom szövedékét vizsgálva a hazaszeretet igaz megfogalmazásáról, mint bármely nyíltan deklarált, harsány állásfoglalás.
Kiválasztani a témát, ami telitalálat, megkeresni a leginkább megfelelő előadót, a társasági élethez méltó helyet; sokszor egyszemélyes intézményként tartani fenn a működés körülményeit; ez gyakran mind rád nehezedett. Köszönet érte mindannyiunk nevében.
Még az elhatalmasodó betegség ideje alatt is volt lelkierőd társaságunk ügyeivel törődni, álmokat szövögetni.
És hadd mondjak köszönetet társaságunk nevében szeretett
lányaidnak, Imolának és Noéminak, akik a viszontszeretet
gyönyörű példáját adva végigkísértek a szenvedés és
visszavonhatatlan bizonyosság határköveivel szegélyezett
végzetes úton.
Mikor méltatjuk inkább e térképbaráti körben szerepedet:
ha eltávoztoddal a társaság ismét, most már másodszor is
lassan elmúlik, igazolva nélkülözhetetlenségedet, vagy az
alapelveket nem feladva tovább folytatja működését, mutatva,
hogy életképes társulatot sikerült létrehozni. Kívánjuk, hogy
ez utóbbi következzen be, mert ha nem is az
örökkévalóságnak dolgozunk, de tovább fennmaradva egy
kicsit Te is tovább élsz bennünk.
Tegyük dolgainkat.... és ha majd egyszer újra találkozunk egy késő délutánon a Roham utcában a gyorsan ránkboruló félhomályban, - legalább gondolatban -, lesz majd miről beszélgetnünk egymással.
Síkhegyi Ferenc búcsúszavai
Tájfutás 1996/6
Barátot búcsúztatni
Iszonytatóan nehéz , különösen akkor, ha ennek a barátnak az egész élete azt bizonyította, hogy nem csak élni szeretett, hanem szerette az életet.
Amikor angyalbőrbe bújtatták, elvittem neki a rétsági kaszárnyába - ő kérte, nekem jutott eszembe? - a középkori világvándor diákok, vagabundok, iszákos kispapok verseinek, dalainak gyűjteményes kiadását, a "Carmina Buráná"-t. Ez a kötet segítette át az ugyancsak nem rá szabott katonaéveken. Ettől kezdve ahányszor csak találkoztunk, mindig fújtuk - ő fejből, én a kötetből - "In taberna quando sumus", azaz míg kocsmában jól időzünk...":
"Iszik emez, iszik amaz, iszik derék, iszik pimasz, iszik szőke, iszik barna, iszik tudós, iszik balga. Bizony hatszáz pénz is kevés mikor jól megy a vedelés..."
De ennek a középkori kocsmanótának van egy sora:
"Minket rágnak minden népek,
mért maradtunk mi szegények..."
S ez más dimenziót ad a tivornyadalnak, mert arról szól,
amiről a búcsúbeszédekben nem esett szó: Iván és Erdély,
Iván és a Kárpát-medence...
Már nagybeteg volt, amikor elvittem neki ajándékba a"Carmina Burana" új, bővített kiadását. Forgatta, lapozgatta,
olvasta s néhány nappal a halála előtt is tudott örülni az
európai irodalom talán legéletvidámabb fejezetének.
"Hívságok hívsága s mindennek hívsága csupán az ember-állat, lakója e világnak: minden a nap alatt malom módján halad, mert minden forgandó itt, valami szétzúzódik valami élni támad, s hullani kell valahánynak, de ki lelkével gondol, Isten házában trónol..."
(In huius mundi patria - Honában e világnak)
Ha ez igaz, s én hiszem, hogy igaz, akkor azt is hiszem, hogy
Skeci majd valahol az Úristen közelében, talán egy flaskával
a kezében, mosolyogva, természetesen fogja mondani, mint a
Roham utcában, mikor hajnalban, délben, éjszaka
örömünkkel, gondjainkkal, néha nem is mindig teljesen
józanul beugrottunk Hozzá, felvertük álmából: Szia,
sziasztok!
Engelmayer Ákos emlékezése
Tájfutás 1996/6
Emlékszem...
Amikor hétfőn délután értesültem, még nem tudtam mihez kezdjek. Felocsúdva, hazafelé menet emlékek kavarogtak bennem, elhatároztam, hogy írok.
Miért ne, hiszen a nagybátyám volt, egyben a legkedvesebb unokatestvéreim édesapja, a főtitkár és "szomszéd".
25 évig lakott a házunkban. Emlékszem gyerekkoromra, amikor rászedett minket, húgomat és engem, sok apró csínytevésre, "szivatásokra".
Emlékszem, mikor a nagy hegyek megmászására indult, vagy talán Grönlandra? Felhúzta a sátrát a lakásban, és a parkettára állított sátorban aludhattunk.
Emlékszem, amikor hazatért egy-egy hosszú túráról, a magas hegyekből, arca le volt égve. Igazi megszállott hegymászó volt.
Aztán emlékszem arra is, mikor már javában versenyzett az összes unokatestvér, és próbáltuk belőle kiszedni, hogy hol lesz egy-egy OB, csapat OB, diákolimpia. Annyira tudott titkot tartani, hogy már mindenki tudta legalább a város nevét, amerre a verseny lesz, de mi még semmit.
Velem állandóan szeretett tréfálkozni. Néha a nevemmel ellátott kulcscsomót helyezett el a házunk előtti járdára, amit persze egy agilis néni megtalálva, kioktatva adott nekem"vissza", miközben ő a konyhaablakból lesett és nevetett.
Aztán mostanra már mi is felnőttünk. Egy éve már nem volt a szomszédom, elköltöztem. Igaz sokat jártam vissza, és olyankor mindig beugrottam Hozzá is.
Általában kérte, hogy fordítsak a Tájfutásba a finn újságból, vagy bíztatott, hogy csináljam a sítájfutást és a sportág népszerűsítését.
Az idei szombati OB után barátaimmal összejöttünk és elhatároztuk, hogy idén komolyabban fogjuk propagálni a sítájfutást. Vasárnap este éppen arra gondoltam, hogy bemegyek Hozzá a kórházba és elmondom neki a terveinket. De erre már nem volt idő, mert a telefon hamarabb szólalt meg .
Most megígérem neked Iván, hogy csinálni fogjuk, amire
Te tanítottál és bíztattál minket és amit Te adtál nekünk, és
nem adjuk fel egykönnyen.
Marosfalvi Mónika
Tájfutás 1996/6
