(1944-2010)
Másodszor is elhagyott minket Sárfalvi Erzsébet
Sárfalvi Erzsi, másként "Joe" kétszer is elhagyott minket, magyar tájfutó, női ellenfeleket.
Először 1965-ben, mikor elköltözött Németországba, és most, mikor elsietett előre a nagy "verseny-mezőre".
Egy osztályba jártunk a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban, viszonylag hamar barátnők lettünk, hiszen hasonló szegény, polgári, több gyerekes családból jöttünk mindketten. Már akkor is, mint mindig mosolygott, nevetett, jókedvű volt. Együtt mentünk Jávorka Péter hívására a Pedagógus első edzésére a József Attila Gimnázium öltözőjébe, hogy felfuthassunk a Gellért-hegyre, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond nagy nő alakjához. Már
első alkalommal Erzsi volt a leggyorsabb közülünk hosszú távon is. Ez később csak fokozódott. Ezt
Bozán György is megírta Erzsi férjének, Kővári Endrének - vagy, ahogy
legtöbben ismerik: Amigónak - a részvétlevelében:
"Megrendülve olvastam a hírt.
Aztán szemem előtt megelevenedett a sötétben egy fagyos téli edzés. A BEAC pályáról atlétákkal futottunk
fel a hegyre. Joe az emelkedőt megnyomta és Bircsi, Saci előtt Ő ért elsőnek a Farkasréti temetőhöz.
Nevetett, arca derűs, vidám volt. Fogadta az edző gratulációját."
Erzsi/Joe nagyon tudott futni, mint válogatott öttusázó bátyja, Sárfalvi Béla és Béla fia, Sárfalvi Péter, aki szintén válogatott öttusázó volt és most a Hír TV bemondója.
A BEAC pálya résztávos edzésein Béres Ernő edző vezetésével csak Erzsi/Joe mögött volt a helyünk, gyakran egyes fiúknak is. Ekkor, a hatvanas évek elején az "őskorban" párosan futottunk még, például a Budapest tájfutó bajnokságon (2x2 fő) a Pedagógus SE csapataként, ahol Ővele gyűjtöttük a győzelmeket.
Igaz, a tájékozódással nem volt oly nagy barátságban, mint a futással. Talán a versenyen is csak mosolygott a sok őrültön, az eredményért rohangáló ellenfelein. Ritkán volt ideges vagy dühös. Ezért mindig, szinte mindenki szívesen volt - és lenne - Vele egy társaságban.
Sajnos 1965-ben, másodszori próbálkozásra elment Kővári Endrével/Amigóval Németországba családot alapítani, a tájfutást az akkori
Nyugat-Németországban (NSZK) népszerűsíteni. Ő versenyzett és közben két gyereket is felnevelt, míg Amigó a tőle jól ismert békétlenséggel próbálta a németeket arccal a tájfutás felé fordítani. Többször jöttek a svéd 5 napos versenyre autóval, hogy találkozhassunk, akkoriban még nem volt útlevél oly egyszerűen sem nekünk, sem nekik. Emlékszem Joe kedvence volt "Bobos", a kutya-fejű kutya, aki mindig elsőnek ugrott ki az autóból, még a gyerekek előtt. Joe mesélt mindig, hogy dolgozik, hogy sportol, hogy neveli s gyerekeket. Csupa szív volt, ezt bizonyítja, hogy minden találkozáskor kapott mindenki valamit, akkor is, ha neki nem jutott otthon valamire, de másoknak szívből adott, örömmel ajándékozott.
Sokkal később a nagy betegségét - kb. 12 éve - oly hősiesen és megint mosolyogva viselte, hogy alig hittem elbeszélésének a történtekről. Pedig igaz volt, paróka volt rajta...
Tavaly tavaszig dolgozott, kerékpárral járt a munkába tavasztól télig, ha jól emlékszem 10-10 km-t esőben, hőségben. Igazi karmestere volt családjának. Közben tele erővel, vidámsággal aktív társasági életet élt, lakóhelye, Lübbecke környékén: női teketalálkozók,
tájfutó versenyek, nordic walking túrák és ki tuja még mi mindenben vett részt rendszeresen.
Az utóbbi években Győri/Majtényi Edit - első magyar női bajnok 1962-ben, majd 1963-ban is -, Joe, és férje Amigó évente egy-két közös buszos túrán vettek részt az ország határain belül és kívül. Mi alig találkoztunk.
Amikor igen, akkor megint nevetésétől volt hangos az egész lakás.Oly életvidám, életerős, nagymamának nem kinéző, újra barátnő
volt, hogy alig hiszem, hogy megint elhagyott, és előre sietett...
Monspart Sarolta
Tájoló 2010/2
