(1975-1992)
Október 16.
Nehéz dolog olyasmiről írni, amit nem tudok és azt hiszem soha nem is fogok
tudni elhinni. A mai napig is egy szörnyű álomnak tűnik az egész, és még mindig
reménykedem, hogy egyszer csak felébredek ebből az álomból.
Ugyanakkor viszont valahol belül kezd tudatosodni bennem, hogy mégis megtörtént,
és úgy érzem tartozom annyival Nekik, s azoknak, akik szerették és tisztelték
Őket, hogy - amennyire emlékezetemből telik - felidézzem azt a kis időt, amit
Velük töltöttem a végzetes baleset előtt. Lehet, hogy nagyon tényszerű lesz
ez az írás, ezért elnézést kérek, de az érzelmeket nagyon nehéz szavakban kifejezni,
nekem sohasem sikerült igazán. Talán saját magamnak is könnyebb lesz így felfogni
és elraktározni az eseményeket, és tovább lepni az életben.
Már az OCSB-n megbeszéltük, hogy az OB-re Gyuri fogja vinni a Skodájával az
ötfős taszári különítményt. Mivel Pécsen tanulok, ezért abban állapodtunk meg,
hogy vonattal utazom Dombóvárig, ott találkozom a többiekkel, és indulunk Miskolcra.
Mikor beszálltam a kocsiba, csodálkozva fedeztem fel Csotit, mert úgy tudtam,
hogy ő nem jön velünk. Kiderült, hogy csak Székesfehérvárig vittük volna, mert
az egyik versenyzőnk (Miseta Zsolt) karambolozott, és nem tud jönni, így megüresedett
egy hely az autóban.
Furcsa dolog, hogy - bár mindannyian klubtársaim voltak - igazából egyikőjüket
sem ismertem túlságosan. Gyuri augusztusban került hozzánk, régebbről ismertem,
de a köszönésen és néha egy-egy versenyértékelésen kívül nem nagyon beszélgettünk.
Csotit is régebbről ismertem köszönés szinten, ő is augusztusban vonult be Taszárra.
Talán Évát ismertem a legjobban. Tavaly a Hungária Kupán sátoroztunk először
egymás mellett. Tudtam, hogy a Munkácsy Gimnáziumba jár (ahová én is jártam),
és hogy az orvosi pálya szerepel lehetséges tervei között, ezért néha beszélgettünk
a tanárokról, az iskoláról, az orvostudományról és a futásról. Angelikával eddig
kétszer találkoztam; egy megyei versenyen és az OB elődöntőn. A szeme van előttem,
melyben egy 11 éves lány érdeklődése és öröme tükröződött a világ dolgai iránt.
A többiek is elég kevéssé ismerték egymást, ezért nehezen indult a beszélgetés,
főleg a futásról - ki mennyit edzett, hogy érzi magát a nagy verseny előtt -
folyt a szó. A lányoknak a héten Gyuri tartott edzéseket, nagyon lelkesek voltak,
ez lett volna az első OB-jük. Csotit kérdezték a térdéről (4 hete operálták),
azt mondta, lassan már tud vele futni. Gyuritól Vera munkahelye felől érdeklődtem,
Tudtam, hogy azt tervezték, hogy Kaposvárra jönnek végleg és Verának keresnek
állást, de Gyuri még nem tudott biztosat mondani. Szóba került a sportorvosi
igazolás, kiderült, hogy csak Gyurinak és Évának volt a kék sportkönyvében érvényes,
Angelika a diákigazolványba csináltatta, nekem pedig egyáltalán nem volt. Reménykedtünk,
hogy - mivel az OCSB-n nem kérték - itt sem fogják kérni.
Hamarosan Nagykónyi elágazásához értünk, letértünk Iregszemcse felé. Zuhogott
az eső. Tudtam, hogy Gyuri nyugodtan vezet, ezért néztem fel, amikor lassulni
kezdtünk, s észrevettem azt, amit Gyuri már valószínűleg egy pillanattal korábban
észlelt: egy teherautó jött szembe - épp egy enyhe kanyarból - és a hátulja
már a mi sávunkban volt, majd az egész jarmű kezdett átcsúszni a mi oldalunkra.
Gyuri a padkára húzódott, de ekkor a látóteret már csak egy hatalmas teherautó
motorhaza töltötte be...
Mikor magamhoz tértem - valószínűleg pár pillanattal az ütközés után - csak
a síri csöndet hallottam, egy csattanás és sötétség visszhangzott a fejemben.
Az ezutáni percekből csak a szörnyű látványra, a saját kiabálásomra és sírásomra
és a segíteni próbáló emberekre emlékszem ködösen.
Éva, Gyuri és Csaba nem mozdultak többé. Angelika kómában van, életéért most
is küzdenek a szekszárdi kórházban. Én szerencsésen, kisebb sérülésekkel éltem
túl a tragédiát, a Skoda bal hátsó részét - ahol ültem - roncsolta szét legkevésbé
az ütközés.
Szeretném, ha ezentúl minden év október 16-án 15.30 órakor minden magyar tájfutó
megállna egy percre ott, ahol éppen van, és emlékezetébe idézné Őket, akik ma
nem lehetnek velünk.
Kaposvár, 1992. október 26.
Pavlovics György
Tájfutás, 1992/5
Éva Dombóvárott született, most december 18-án lett volna a 17. születésnapja.
Itt, Taszáron nevelkedett, itt élt bölcsődés korától mostanáig. A nagyhírű kaposvári
Munkácsy Mihály Gimnázium kémia-biológia tagozatára járt, készült az orvosi pályára.
Egyik álma az volt, hogy orvos lehessen. A másik, hogy jó tájfutó. Két évet versenyzett
csak, de akarata, sportágszeretete szép jövőt jósolt neki. Tájékozódásban kitűnő
volt, érezte a térképet, a tájolót és nagyon készült, hogy fizikailag is ugyan-olyan
legyen. Kitartása és akaratereje alapán mindezt elérhette volna, ha nem jön velük
szembe az az autó. Szüleinek egyetlen gyermeke volt.
Domán Gábor
Tájfutás, 1992/5
Elvesztettük Őket
Az egyéni OB előtti napon súlyos közlekedési baleset történt Iregszemcse és Nagykónyi között, amelynek során életét vesztette Schönviszky György, Illés Csaba és Köpfler Éva, súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett Tarcsa Angelika, míg Pavlovics György kéztöréssel került kórházba, ahonnan ellátása után hazaengedték. Az öt versenyző személygépkocsival Miskolcra igyekezett az országos egyéni bajnokságra, amikor egy velük szemben közlekedő teherautó áttért az út túloldalára és összeütközött a szabályosan haladó, Schönviszky György által vezetett gépkocsival. Tarcsa Angelikát koponyasérüléssel öntudatlan állapotban jelenleg is a szekszárdi kórházban ápolják.
Illés Csaba a Videotonban 1985-ben kezdte a tájfutást, 1987-ben 15 éves korában már aranyjelvényes versenyző volt és 1990-ben 18 évesen az I. osztályú minősítést is megszerezte. Páhy Tibor tanítványa sikert sikerre halmozott. Számtalan rangsoroló versenyen állt a dobogó legfelső fokán. Tagja volt 1988-ban az OB-t nyert Videoton váltónak, kétszer is tagja volt az OB-n győztes csapatnak. Sokoldalúságát bizonyítja, bogy országos egyéni bajnokságon 2.(1990), HOEB 3.(1991,1992), Éjszakai OB-n 2.(1991) és 5.(1992) helyen végzett. 1988-ban az utánpótlás válogatott, majd 1991-ben a felnőtt kerettagja lett. Az elmúlt évben és az idén is sérülésekkel bajlódott, térdét megműtötték, amely sikeres volt és örömmel újságolta, hogy már ismét elkezdte az edzéseket. Augusztusban Taszárra vonult be katonának és átigazolt a Taszári Honvédba. A végzetes napon az egyéni OB-n induló barátait akarta elkísérni.
Tájoló, 1992/9