(1940-2005)
Örökre itt hagyott a kritikusom.
Ma már mindannyian tudjuk az újsághírt, 2005. június 12-én az Alba-Regia kupa befejező napi versenyén az eredményhirdetés ideje alatt Kész István, a Tatai Tömegsport és Tájfutó Honvéd Egyesület sportolója életének 65. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.
A második napi rajt előtt úgy hozta a sors, hogy Nyögéri Imre (Nyögi), Schell Tóni, Kész Pista és én néhány perces eltéréssel egy idôben vágtunk neki a versenypályáknak. Naná, hogy gyorsan felelevenítettük az elsô napi futást, miközben persze egymással tréfálkoztunk.
Aztán egy röpke óra és véget ért a futás, de végül nekem sem volt zökkenőmentes a célbaérésem, miközben hál' Isten Szepesi Imre és a versenyorvos a fájdalomcsillapító mellett rendbe tették a gyűjtőpont elôtt beszerzett fejsérülésemet. Kaptam is egy kis turbánt a bóbita tetejére, miközben kissé átvedlettem, indultam vissza a célkordon mentén a büfésátorhoz.
Akkor jött velem szemben a túloldalon Kész Pista, kedves tájfutótársam, állandó térképkritikusom. Tény, néhány évi ismeretségünk óta soha nem mentünk el egymás mellett egy jó szó, tréfálkozás és egyéb zrikálás nélkül. Most megtörtént. Pista egy pillanatra rámpillantva, kissé lehajtott vöröslő fejével szó nélkül hagyva jelenlétemet igyekezett az alig néhány méterre lévő Radics Ancsa kocsijához. Fejszédülésem mellett kicsit rosszallóan is vettem, hogy most nem szólt hozzám, de mentem az eredményhirdetésre, amikor azt rövid idő után megszakították - orvost és további orvosokat keresve -, segítséget kérve egy akkor még úgymond "sérült" ellátására. Ott még nem tudtam, kihez rohannak olyan gyorsan a segítők. Amikor visszatérve a Trabantom előtt megpillantottam Horváth Jani, Törjék Gyuri és Tóth Lajos kétségbeesett arcát, tudtam, valami komoly baleset történt. Kész István nevének hallatán nagyon megdöbbentem. Már csak annyit láttam, hogy Reszter Pista mobiltelefonon idegesen sürgette a székesfehérvári rohammentősöket. Mészáros Karcsi feleségével kocsiba pattantva gyorsan kihajtott a főútra a majdan megérkező mentőt navigálni. Láttam, mennyi ember, miként harcol egy ember életéért. Mindhiába. Pista szíve, mint azt késôbb a mentős orvostól megtudtuk már az első roham bekövetkeztekor végérvényesen megpihent.
Engem soha nem fog hagyni az a gondolat, hogy vajon találkozásunkkor már tudta, hová kell mennie? Pedig, hej, de sok mindent forgattunk a fejünkben. Éppen az első napi célbafutás után mondta: Popeykám lerendeztem a katonáknál a terepet, jöhetsz javítani.
Ô már egy tatai szervezésű Hungária kupában gondolkodott.
Meg aztán most hová lesznek a szűnni nem akaró sztorik, az éjszakai horkolások, az állandó jóindulatú velem szembeni térképkritizálások, az anekdoták, az éremgyűjtés, az ejtőernyős legendák, és ő, ahogy mondandóját előadta, mind-mind örök és felejthetetlen emlék marad számomra, számunkra.
Csakúgy a színpompás temetése, ahol családi hozzátartozói mellett klubtársai, Komárom-Esztergom megye tájfutói, a rendező szerv az ARAK, az F65 kategória fővárosi és vidéki versenyzőtársai, valamint az ország minden tájékáról megjelent sportbarátai, akik a Himnusz, a Szózat és az őt megillető katonai díszsortűz kísérete mellett búcsúztatták a tatai temetőben.
Kedves Pista! Egyesületed a közelgő Simon Lajos emlékverseny F65 kategóriáját a te tiszteletedre rendezi meg. Figyelj ránk onnan fentről, hogy jól sikerüljön a verseny!
De kérünk is téged úgy, mint korábban a földi életedben sokszor tetted, készítsd elő a tervezett versenypályákat, hogy majdan téged követve ott a túlvilágon mi is tudjuk űzni szeretett sportágunkat a tájfutást. Addig is, Isten veled barátom, nyugodj békében! Soha nem felejtünk el!
Zentai József
Tájoló 2005/6