Elhunyt tájfutók

Kertész Krisztina
(1955-1974)


Meghalt egy lány

Tizenkilenc évesen. S kerülgetem a szavakat, az igaz közhelyeket a halál oktalanságáró, a sors kiszámíthatatlanságáról, a fiatal élet teljességéről. De minek, maradjunk a tényeknél!
Tájékozódási futó volt. Közülünk. Aranyjelvényes, válogatott ifjúsági kerettag, korábban.
A Budapest SE versenyzője. Mar egy éve nem versenyzett. Még bizakodott! Kertész Krisztinának hívták.
Kopognak a szavak. Semmit sem mondanak. Holott tények. Tavaly volt, ősz volt, magyar bajnokság, s mint aranyjelvényes jogosult volt indulni. Orvosa nem engedte, már nyáron sem. Sejtették, tudták és ő mosolygott, ő futott, ment ki a Bükk-fennsík erdeibe, töbreibe s lefutotta a pályát úgy, hogy utoljára látta azokat a pontokat.
Mi is utoljára látjuk a legtöbb pontot, de megvan a tudat, hogy visszajöhetünk, ha akarjuk. Ő is akart, de nem tudott már. Pedig hozzá hasonlót nem ismertem: aki több akaraterővel, s ami oly ritka, kedéllyel rendelkezett volna mint ő. Sokak élete példázat. Az övé az volt. Példázat arra, hogy nem kor, nem tehetség teszi széppé, jóvá pályafutásunkat, hanem a belső harmónia. Mert csak így lehet, csak így érdemes másokat is gazdagítva élni, még akkor is, ha tudjuk: a cél mar közel van. E görcsberándult mondatok az őt nem ismerőnek mit sem mondanak. Meghalt egy lány.

Skerletz Iván