(1912-2003)
Október 1-jén meghalt Imre bácsi, az OSC tájfutó-szakosztályának
elnöke. Az utóbbi években már nem hagyta el lakását,
de három-négy éve még el-eljött versenyekre:
kopott melegítőben vagy fekete dzsekiben üldögélt
kempingszékében a befutókordon mellett. Szemüvege
ellenére nemigen látta a futókat már, de a szakosztály,
a versenyek, a tájfutás volt az élete.
Imre bácsi az 1920-as évek végén, mint cserkész
kapcsolódott be a természetjárásba: a cserkészeknél
divat volt az úgynevezett járőrverseny, ami bizonyos szempontból
a tájfutás őse. Majd 1959-ben a Vörösmarty Gimnáziumban,
ahol történelmet tanított és 25 éven át
igazgatóhelyettes volt, szervezett tájfutó szakosztályt.
Ez az iskolai csapat lett az OSC bázisa: 1966-ban anyagi okokból
a Vörösmarty átigazolt az OSC-be. Ahogy Imre bácsi fogalmazott:
tulajdonképpen az OSC olvadt bele a Vörösmartyba, mivel az
akkori OSC-nek csak négy versenyzője volt. A szakosztályvezető
Imre bácsi volt, egészen a 90-es évek elejéig. A
Semmelweis Kupa elődje pedig az először 1960-ban megrendezett
Vörösmarty Kupa volt. E versenyek elnöke hosszú éveken
át Imre bácsi volt. Ő alapította az Édes
Hazánk Emlékversenyt is. Imre bácsi valójában
a szakosztály mindenese volt, s 1972-es nyugdíjba vonulása
után minden idejét a tájfutásra áldozta.
Amíg tehette, minden versenyen ott volt. A tájfutó szövetségben
tíz évig volt a minősítő bizottság
vezetője. Név szerint ismert inden minősített versenyzőt,
pontosan tudta, ki hogy áll a minősítéssel. Zsigmond
Tiborral és Valkony Ferenccel vezette a rangsor-nyilvántartást
is, egészen addig, amíg áttértek a számítógépes
rendszerre. Imre bácsi a Vörösmartys időktől
kezdve egészen az 1990-es évek közepéig volt a szakosztály
krónikása: eleinte évi több füzetben, majd egy
terjedelmes, 90-100 oldalt kitevő értesítőben számolt
be az elmúlt versenyévad főbb történéseiről.
Ezek a mai szemmel nézve igénytelen kivitelű, megsárgult,
stencilezett tájékoztatók nem csupán a szakosztály,
de az elmúlt évtizedek tájfutó-életének,
versenyeinek, bajnokságainak élvezetes leírását
nyújtják, pótolhatatlan kortörténeti dokumentumok.
Imre bácsi statisztikát készített arról,
ki, hányszor, és milyen versenyen állt rajthoz, milyen
helyezéseket értek el a szakosztály tagjai, gólarányt
vezetett az azonos kategóriákban indulók között
és természetesen külön beszámolt a szakosztály
minden tagjának elmúlt évéről is.
Imre bácsi nagyszerű ember volt, páratlan lelkesedéssel,
kitartással szervezte a szakosztály életét. Nem
lehet megfelelőképpen méltatni azt, amit évtizedeken
át tett. Álljanak itt azok a sorok, amelyekkel az 1977-es szakosztályi
beszámolót kezdte, s amelyek ma is megfontolásra érdemesek
lehetnek:
"Szakosztályunk minden tagjának sikerekben gazdag, boldog
új évet kívánok! Megköszönöm mindenkinek
az 1977. évben végzett munkáját, gratulálok
sikereitekhez. Külön köszönöm azoknak a munkáját,
akik a versenyzésen és az edzéseken kívül a
versenyek rendezésében, az edzések előkészítésében,
térképjavításban, adminisztrációban
segítettek és ezzel is előmozdították szakosztályunk
sikereit.
Kérek mindenkit, hogy az új esztendőben is odaadó
munkával, lelkesedéssel, szorgalommal, és kitartással
dolgozzanak, törekedjenek minél jobb eredmények elérésére.
Szerezzenek minél több dicsőséget szakosztályunknak,
egyesületünknek és örömet önmagunknak. Sohase
felejtsétek azonban, hogy a sport testedzés, szórakozás,
nemes játék. Győzni akarunk, vagy minél jobb eredményt
elérni, de ennek csak akkor van értéke, ha ezeket sportszerű
eszközökkel érjük el. Vetélytársaink ellenfelek,
de nem ellenségeink, sporttársaink, barátaink. Munkátokon,
viselkedéseteken, sportszerűségeteken keresztül ítélik
meg a szakosztályt, klubunkat. Nem ejthetünk foltot egyesületünk,
szakosztályunk becsületén. Örüljetek a sikernek,
de jó szívvel kell elviselni a kudarcokat is. Sokan vagyunk a
szakosztályon belül is. Sokan, sokfélék. Kik ezekkel,
kik azokkal kerülnek szorosabb barátságba, de valamennyien
egy közösség tagjai vagyunk. Ápoljátok a közösségi
szellemet, tartsatok össze, segítsétek egymást, nemcsak
a sportban, hanem azon kívül is.
Mindenki mérje fel erejét, lehetőségeit. Amit vállal,
amit elbír, azt szívvel-lélekkel csinálja. Egyenletesen
dolgozzék, ne időszakosan, ne hátráljon meg a nehézségek
előtt, hanem győzze le azokat."
Ilyen ember volt Imre bácsi is. S hogy még milyen?
Mets Miklós (OSC szakosztályvezető): Imre bácsi 1973-ban jött toborozni az iskolánkba. Máig se tudom, miért is mentem kipróbálni a tájfutást, talán Imre bácsi meggyőző ereje miatt? A Normafánál Imre bácsi tartotta a technikai edzéseket, útvonalkövetést, iránymeneteket, de már akkor is rosszul látott. Rengeteget dolgozott, mindent megcsinált időben. Akkoriban havi fix bevétele volt a szakosztálynak, a szervezés volt a kérdés. Tulajdonképpen, bármelyik szakosztály, ha ilyen vezetője lenne, négy-öt év kitartó szervezésével akár a pontversenyt is megnyerhetné.
Frenkl Róbert (OSC elnöke): Kiveszőben lévő embertípus volt, teljesen önzetlenül dolgozott egy ügyért, természetességgel, szeretettel, sugárzóan intelligens volt. Az a pedagógus, aki megtöbbszörözte magát az egyénisége révén.
Krasznai István (OSC): Végtelenül becsületes
volt, és hallatlanul precíz a munkájában. A sportág
szeretete, a gyerekek szeretete vezérelte. Vezetőként mindenkit
egyformán fontosnak tartott, mindenkit egyformán kezelt, legyen
az akár más egyesület tagja, egy ellenfél.
Györgyi László (OSC): Az állandó feltűnés
nélküli jelenlét jellemezte. Mindig, mindenhol tette a dolgát.
Az éves beszámolóit mindig nagyon vártuk már
jóval az év vége előtt is.
Sódor István (OSC): Számomra ő ismertette meg ezt a sportot, az ő neve összeforrott ezzel a sporttal, amely hozzásegített ahhoz, hogy eddig is, most is bírja az ember az élet terheléseit az ő személyes (tanári) példaadásának köszönhetően is.
Szála Erika (OSC iroda): a technikai vezetők csúcsa, kedves, precíz az elszámolásokban, és nagyon becsületes mindenkivel, mindig számítani lehetett rá.
Ambró Judit (OSC): Hihetetlen adattár volt, az összes tájfutó eredményét, minősítését, a szabályzatokat mind tudta. Ő fedezte fel - az MTFSz számára - Oláh Katit is, jelezte, hogy egy nyíregyházi kislánynak egészen kiemelkedő eredményei vannak: nemcsak tárolta, értékelte is az adatokat. Neki köszönhető, hogy csapat lettünk, együtt voltunk. Imre bácsi mellett "ügy" volt a tájfutás, az ügyért tette, tettük.
Gerely Ferenc (Vörösmartys diák, SMAFC): Mindenki tisztelte,
azok a diákok is, akiket nem tanított, szerettük őt.
Tóth Péter (volt OSC-s): Igazi pedagógus, igazi ember. A szakosztályával is úgy bánt, mint a családjával, és a családjával jól bánt.
Sódor Anna (OSC): Szeretet, okosság, megértés jellemezte. Összetartotta a csapatot, és most is összehozott bennünket, éreztük a jelenlétét.
Hegedűs Zoltán (OSC): Nagyon sokat köszönhetünk
neki. A Vörösmarty Gimnázium tanáraként diákokból
hozott létre egy tájfutó szakosztályt, mely a legeredményesebbek
közé került.
Olyan közösséget teremtett, ahol nagyon sokan jól éreztük
magunkat, és örömmel vettünk részt a szakosztály
életében.
Elsős gimnazistaként csöppentem bele ebbe a csapatba, és
ez egész további életemet meghatározta.
Imre bácsi egyszerre vezetett egy sikeres versenyzőgárdát,
akik számos kiváló eredményt értek el az
évek során, és ugyanakkor azoknak a sorsát is szívén
viselte, akik csak a szórakozás kedvéért művelték
sportágunkat. A versenysport és a szabadidősport ilyen
sikeres összefonódására, ma sem igen találunk
példát. Nagyszámú csapatunk minden tagját
számon tartotta, törődött velünk, biztatott. Mindenkinek
küldte a leveleket az elkövetkező programokról, nógatta
azokat, akik néhány hétre elmaradtak, és akik több
éve nem jelentkeztek, azok is rendszeresen értesítést
és invitálást kaptak tőle. Számos régi
sporttársunk ma is meghatottan emlékezik a törődésére.
Imre bácsi lelkesedését a fiatalok is megirigyelhették.
Mindig bízott bennünk és olyan jó csapatot nevelt,
ahol mindannyian abban éltünk, hogy jó eredményekre
vagyunk képesek, és valóban számtalan országos
egyéni- és csapatbajnokság győzelmi dobogóján
állhattunk. Nem ő volt az edzőnk, de ő adta azt
a hajtóerőt, ami a további fejlődésre sarkallt
minket. "Benne volt a levegőben", hogy képesek vagyunk
rá.
Jól ismerte és fejből tudta - évekre visszamenőleg
- nemcsak a mi, hanem a többi szakosztály tagjainak eredményeit.
Legendássá váltak az év végi részletes
szakosztályi Beszámolói, melyeket hihetetlen erőfeszítéssel
készített el, hiszen végül már csak nagyítóval
látott egy keveset. Személy szerint, egyenként, mindenkihez
volt néhány szava, az újakat bemutatta, a legjobbakat méltatta,
mindenkit buzdított. Igazi pedagógus volt, nemcsak az iskola falai
között. Amíg tehette, minden versenyen ott volt, de sajnos
már évek óta nem tudott eljönni.
Mindig szerettem volna megköszönni neki, amit tőle kaptam,
de ezt most már sohasem tehetem meg.
Salánki Zsuzsa
Tájoló, 1997/1 és 2003/9
