Horváth Loránd
(1933-2012)

Dr. Horváth Loránd (1933-2012) hétszeres magyar bajnok, a hazai tájékozódási versenyzés IOF korszak előtti legnagyobb alakja, országos versenybíró, a MAFC aranykorának meghatározó személyisége, akit már harmincéves kora előtt az "Öreg" névvel tiszteltek, hosszú betegség után június 28-án eltávozott. Életéről és sportpályafutásáról a Tájoló 2008/9 számában jelent meg részletes beszámoló.

HORVÁTH LORÁND 75 ÉVES

Az 1950-60-as évek fordulójának kiemelkedő tájékozódási versenyzője, érdemes sportoló, a MAFC fénykorában félve tisztelt „Öreg”, a hétszeres magyar bajnok, a kiváló versenybíró most ünnepli 75. születésnapját. Eredményekben gazdag sport pályafutása és a szakmai életben elért sikerei után ez úton kívánunk neki sok örömet az életben és jó egészséget. Életútjáról az alábbiakban számol be.
1933. november 14-én születtem, Budapesten. Szüleim 1934-ben a Budafoki útról a XII. kerületi Kissváb-hegyre költöztek, ami akkoriban a világ végének számított: földes, járda nélküli mellékutcák, szőlők, vincellérház… szóval minden, ami egy vadember felnövekedéséhez szükséges. Kissrác koromban télen, amikor hó volt (mert akkoriban az is volt!) sílécen a kerítésen keresztül közlekedtem. Nyáron a Kissváb-hegy bozótosában játszottunk a haverokkal. Itt éltem át – rövid idő kivételével – Budapest ostromát is, ami egy 11 éves srácnak közel sem volt olyan ijesztő, mint amit valójában jelentett. A katonaság elvonulása után a hegy ugyanis valóságos kincsesbányának bizonyult: egyik alkalommal, amikor is igen jókat játszottunk a talált kézigránátokkal, hazaérve édesanyám kétségbeesve fogadott: „Hol voltatok fiam? Itt vannak az oroszok, most lövöldöztek.” Azt gondolom nem kell részleteznem, mit kaptam, amikor sugárzó arccal közöltem, hogy nem az oroszok robbantgattak, hanem mi. Akkor azonban már nem kaptam ki, amikor hasonló „játék” után a Szent János kórházban csipesszel szedték ki a szemem körül a szilánkokat!
A háború után a környékbeli haverokkal megalakítottuk a Mohikánok Törzsét.. Törzsfőnökként az Ugró Párduc nevet kaptam. Ekkor kötöttem szoros barátságot Fábry Pali barátommal, aki nagy szomorúságomra nemrég hagyott itt bennünket. A törzsi felépítés szerint a „fiam” volt és Zabi névre hallgatott, miután a mamája ismeretlen volt… Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Tájfutó pályafutásunkat gyakorlatilag a mohikánoknál alapoztuk meg: térkép segítségével úttalan utakon kirándultunk, vad helyeken táboroztunk, megtanultuk megbecsülni, szeretni és óvni a természetet, nem félni az erdei vadaktól.
Most mondhatnám, hogy zsenge ifjúságom óta egyetlen vágyam az volt, hogy tájfutó lehessek. De nem mondom, mert hogy az lettem, annak sokkal prózaibb oka volt. 1952-ben elsőéves villamosmérnök hallgató voltam, amikor lehetőség nyílt arra, hogy amennyiben belépek a Műegyetemi Haladás SE valamelyik szakosztályába, felmentést kapok a testnevelés órákon való részvétel alól. Ez a lehetőség nagyon kellemesnek és kényelmesnek bizonyult és az előbbiekben vázolt „előéletem” következtében természetesnek tűnt, hogy a Természetjáró Szakosztályba jelentkezzek. A szakosztály akkori vezetője Radvánszky Sanyi (Radamesz) volt, neves versenyzője Peiker Gyurka, Breiner Sanyi (Bresa). Hogy a később, a természetjárásból kinőtt tájfutás, mint sport, mi fán terem, arról persze sok elképzelésem akkor még nem volt.
Bár – mi tagadás – az említett szakosztályba való jelentkezésemet elsősorban az motiválta, hogy felmentést kapok testnevelésből, a hév hamarosan elragadott, hiszen alapvető beállítottságomtól nem esett távol tájolóval, térképpel felszerelve az ideálisnak tűnő útvonal meghatározása, a kijelölt pontok megkeresése, még úgy is, hogy mindezt futva, időre kell megtenni. Fizikummal – akkor még! – jól bírtam az ezzel járó megpróbáltatásokat. Ami nemcsak a terepen, hegyre fel és völgybe le való futást, a vele járó fizikai megterhelést, izzadást jelentette, hanem a bozót okozta sérüléseket, karcolásokat, sebeket, magas csalánoson való átcsörtetés esetén a csaláncsípést, a bozótban begyűjtött kullancsokat stb. (Egyes versenyek után 40-50-ig számoltam a csipesszel kiszedett „vendégeket” – szerencsére a fertőzött kullancsokkal járó egészségi problémákat, több sporttársammal ellentétben, megúsztam.) A szakosztályban akkori versenyzőtársaim Fábry Pali, (Fábry mérnök), a Koczur ikrek, Kálmán és Feri, pár évvel később Szarka Ernő (Ernyő), Kósa Csaba (Api), Maácz Bence (Benedek bácsi), majd Almás Karcsi (Resz), Gárdonyi Zoli (Suta), Dávid Laci (Mamut), Valtinyi Laci (Áspis) voltak. Ezt a társaságot joggal nevezhetjük a Haladás SE illetve a MAFC aranycsapatának, amelyiknek „Öreg” néven én is tagja lehettem. A sportkapcsolaton kívül szoros baráti szálak is fűztek és fűznek össze minket a mai napig. Sajnos közülük már Dávid Laci, a Koczur ikrek és Fábry Pali sincs az élők sorában.

Aktív versenyzői pályafutásom tehát 1952-ben kezdődött, az első érmeket 1954-ben szereztem a Műegyetemi Haladás SE Természetjáró Szakosztályában: a Budapesti csapatbajnokságon I., az Országos Természetjáró csapatbajnokságon III. helyezést értünk el. Ezt követte 1955-ben az OTSB által kiírt Országos Természetjáró csapatbajnokságon elért I. helyezés. 1956-ban az Országos csapatbajnokságon a MAFC csapata III. helyezett lett. 1957-től kezdve a MAFC aranycsapata sorban hozta a bajnoki aranyérmeket: 1957-ben, 1958-ban, 1959-ben és 1960-ban az Országos csapatbajnokság első helyezettjei lettünk. 1961-ben az Országos csapatbajnokságon az ezüstérmet szereztük meg. 1959-ben a III. Nemzetközi Balaton Kupán II., 1960-ban a IV. Nemzetközi Balaton Kupán I., 1961-ben az V. Nemzetközi Balaton Kupán szintén I. helyezést értünk el. Egyéni eredményeimmel is hozzájárultam a MAFC Tájékozódási Futó Szakosztályának sikereihez: 1956-ban az Országos természetjáró tájékozódási egyéni bajnokságon III., 1958-ban I., 1959-ben III., 1961-ben ismét I. helyezést értem el. 1959-ben a Budapesti egyéni bajnokságot, 1960-ban az Egyetemi és Főiskolai Bajnokságot nyertem meg.

1959-ben a magyar válogatott tagja lettem, a válogatott tagjaként Csehszlovákiában, Bulgáriában és az akkori NDK-ban vettem részt nemzetközi versenyeken. A magyar válogatott az 1960-ban Csehszlovákiában rendezett nemzetközi tájékozódási futóversenyen a harmadik legjobb időt futottam. Ezekben az években sok külföldi versenyzővel alakult ki baráti kapcsolat, ezek közül a mai napig élő kapcsolatot tartok Dr. Gerhard König-gel, aki az akkori NDK válogatott tagja volt. Sok vidám helyzetre emlékszem vissza a külföldi utakkal kapcsolatban. Emlékezetes például az az eset, amikor Bulgáriában a magyar válogatottat vendégül látta egy helyi termelőszövetkezet vezetősége és a TSZ elnök a magyar tájfutó válogatottnak előadást tartott arról, hogy hány tehén, disznó stb. van a TSZ-ben, mit hogyan, mennyit termelnek, stb., természetesen bulgár nyelven. Mivel nekem akkor már orosz nyelvből középfokú nyelvvizsgám volt, aminek következtében valamelyest tudtam a bolgárokkal kommunikálni, vállaltam a tolmácsolást, ami úgy zajlott le, hogy az elnök mondott egy mondatot bolgárul, én pedig elmondtam (ha jól emlékszem vissza!) a Talpra magyar! egy sorát magyarul – a válogatott tagjainak természetesen mindezt harsány nevetés nélkül kellett elviselniük, ami nem volt kis feladat! Szegény TSZ elnök azóta is gondolkozik azon (ha még él), hogy miért mosolyogtak azok a derék magyar legények, amikor elmondta, hogy hányat ellett a kocájuk az előző évben…
Aktív versenyzői éveim alatt több elismerésben részesültem. 1954-ben a Műegyetemi Haladás SE tiszteletdíját kaptam, 1960-ban a Budapesti Műszaki Egyetem „Jó tanuló jó sportoló” versenyének első helyezettje lettem.
Egy idő után azonban választanom kellett: továbbra is aktívan versenyzek és természetesen lassanként lemaradok a feltörekvő új generáció mögött, akik fiatalabbak lévén fizikailag mindenképen jobban bírják nálam, vagy sportsikereim csúcsán abbahagyom a versenyzést és aktivitásomat a mérnöki-kutatói tevékenységben fejtem ki. Több olyan régi sporttársam példáját láttam magam előtt, akik az első utat választották és megkeseredve kellett tapasztalniuk, ahogy csillaguk szépen lassan lecsúszik a horizontról. Okultam a példájukból és mivel időközben a Központi Élelmiszeripari Kutató Intézetben egyre több érdekes feladatot kaptam, 29 éves koromban abbahagytam az aktív versenyzést. Ekkortájt több MAFC-os sporttársam is ugyanígy cselekedett és az aranycsapat gyakorlatilag szétesett. A versenyek hangulatát azonban továbbra sem tudtam nélkülözni és térképhelyesbítőként, rendezőként, versenybíróként még hosszú évekig részt vettem a tájfutó versenyeken. 1969-ben a „Testnevelés és sport érdemes dolgozója” kitüntetésben részesítették.
A Központi Élelmiszeripari Kutató Intézet Fizikai Főosztályán élelmiszeripari üzemek műszerezésével, automatizálásával foglalkoztam, főbb kutatási területeim az objektív színmérés, valamint az élelmiszer összetevők mennyiségének a NIR (Near Infrared = közeli infravörös) technikával történő meghatározása volt. Doktori disszertációmat is a színmérésből készítettem és mivel ezzel a témával akkor a Budapesti Műszaki Egyetemen a Vegyészmérnöki Kar Élelmiszerkémia Tanszéke foglalkozott, műszaki doktori címemet, villamosmérnök lévén, élelmiszerkémia szaktudományból szereztem. Több rövidebb és hosszabb külföldi tanulmányúton vettem részt, (Svédország, Németország, USA) és számos publikációm jelent meg magyar, német és angol nyelven, valamint több szabadalmam van. Az 1980-as évek végén az akkori „szeleknek” megfelelően eleinte félállásban, majd főállásban egy TSZ akkor alakuló ún. szakcsoportjának munkájában vettem részt, majd több rövid kitérő után, már nyugdíjasként, egy magyar-svájci Kft. résztulajdonosa és ügyvezető igazgatója lettem. Ez a Kft. 2005. év végén felszámolásra került, azóta 100 %-os nyugdíjasként élem az életemet és a természetjárást pulikutyám sétáltatása jelenti, mivel változatlanul ott lakom, a Kissváb-hegy tetején.

Bozán György