Elhunyt tájfutók

Harcsa Gábor
(1944-2020. XI. 19.)

Harcsa

Sportújságíró, korábbi MTFSz elnökségi tag.

2020. november 19-én, 76 éves korában, rövid betegség után elhunyt Harcsa Gábor sportújságíró, oknyomozó riporter.
1974-ben került a Népsporthoz, nemsokára a tájékozódási futás felelőse lett a lapnál. A 70-es és 80-as években rendszeresen írt tudósításokat sportágunkról az országos napilapba. Több világbajnokságra és az O-Ringenre is elkísérte a magyar tájékozódási futó válogatottat, az MTFSz elnökségének is tagja volt.
A Népsportnál, majd Nemzeti Sportnál tördelőszerkesztőként, tervezőszerkesztőként, terjesztési igazgatóként dolgozott.
Skerletz Iván halála után kezdeményezte egy róla elnevezett verseny létrehozását, ez a Dobogókői Hegyifutó Versennyel valósult meg, ahol mindig ott volt.
1994-ben elsők között vehette át munkásságáért a Ripszám Henrik emlékérmet, az idei Jubileumi Gálán pedig bekerült az MTFSz 50 évének 50 meghatározó személyisége közé.

MTFSZ honlap


A Felsőfokú Kohóipari Technikum végzős hallgatójaként lett 1968-ban a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa. 1974 januárjában került a Népsporthoz, nemsokára a tájékozódási futás felelőse lett. Előtte négy év alatt többen is voltak ebben a pozícióban, de pár hónap után tovább léptek. Gábor viszont hamarosan jó kapcsolatba került Skerletz Ivánnal, akivel Iván haláláig barátságban maradt.
Az 1970-es és  1980-as  években  rendszeresen írt tudósításokat sportágunkról az országos napilapba, néha furcsa címekkel, hogy felkeltse az olvasók érdeklődését. Később emellett 16 éven át tördelőszerkesztőként dolgozott, majd a Nemzeti Sporttá alakult lapnál tervezőszerkesztő, utóbb terjesztési igazgató volt 1999-ig. Tíz éven át tudósíthatott a tájfutó VB-kről, részt vehetett a világ legnagyobb ötnapos versenyén, a svéd O-ringen és pár évig tagja volt az MTFSz elnökségének is.
Amikor kiderült, hogy már 1925-ben volt hazánkban tájfutó verseny, komoly kutatásokat végzett ezekről és Ripszám Henrikről. Eredményeit cikkekben és a Szélrózsa évkönyvben foglalta össze, utóbb a témában megjelent könyvnek is munkatársa lett.
Skerletz Iván halála után kezdeményezte egy róla elnevezett verseny létrehozását, ez a Dobogókői Hegyifutó Versennyel valósult meg, ahol mindig ott volt.
1994-ben elsők között vehette át munkásságáért a Ripszám Henrik emlékérmet, az idei Jubileumi Gálán pedig bekerült az MTFSz 50 évének 50 meghatározó személyisége közé.

2020. november 19-én, 76 éves korában, rövid betegség után elhunyt.

Utolsó, remekül sikerült írásával  emlékezünk rá, amely az 50 év futás, Monspart Saroltának írtuk című kötetben jelent meg.

A 6:3, MoSa-módra

1976 nyara örökre emlékezetes marad számomra. Akkor már két éve a Népsportnál dolgoztam és többtucat sportmozgalmi cikk után már azt hittem, hogy végre elsősorban a tájfutásról írhatok, arról, amit megkedveltem, és ahol befogadtak, amikor beütött a krach. Lengyel Gyula, a lap tördelőszerkesztője, akit autóbalesete miatt már hónapok óta helyettesítettem, beadta a felmondását, azzal az indokkal, hogy összetört csontokkal már nem bírja a napilapos tempót. Egy szó, mint száz: tördelőszerkesztő lettem, váltótárs nélkül, akinek nagy kegyesen megengedték, hogy megtartsa a tájfutás sportágat.
Ettől kezdve minden napom a 13 órás lapindító értekezlettel kezdődött és szerencsésnek mondhattam magam, ha nem az utolsó metróval mentem haza. Volt úgy, hogy három hétig csak aludni láttam feleségem és a két kis gyerekemet. Mindezeknek a betetőzéseként jött a montreali olimpia: időeltolódással, napi mutációkkal, hajnali hazataxizásokkal. Olyan voltam, mint a kifacsart szivacs.
Akkoriban ifjú titánok voltak a szerkesztőség KISZ titkárai és mindenki KISZ tagnak számított, aki nem volt párttag. Taggyűlésről akkoriban csak nagyon nyomós okok matt lehetett hiányozni. Így aztán − mint  üveges tótnak a hanyatt esés − úgy hiányzott, amikor megláttam a hirdetőtáblán, hogy másnap 10.00 órakor taggyűlés lesz. Fáradtan, kialvatlanul, de ott voltam. Aztán a hivatalsegéd jött pihegve egy üzenettel: a taggyűlés 24 órával eltolva.
Másnap megint nem ért rá a KlSZ-titkárunk. Amikor harmadnap  is halaszthatatlan dolga akadt: közöltem, hogy 32 éves vagyok és kilépek a KISZ-ből. Megfagyott körülöttem a levegő: az addigi teniszpartnerem többet nem ért rá, az egyik rovattársam kérdőre vonták: olyannal  barátkozik,  aki  kilépett  a  KISZ-ből...,  stb., stb. Aztán hivatott Szabó Béla a lap főszerkesztője...
Gondolatban már új munkahelyet kerestem, amikor beléptem az ajtaján: hellyel kínált és elém tett egy papírt, hogy mit szólok hozzá. Minden mindegy alapon olvasni kezdtem. Először muszájból, aztán növekvő érdeklődéssel: egy Svédországban élő magyar írta. Ódákat zengett Monspartról, aki megnyerte a júliusi O- ringent. Svéd újságkivágások kerültek elő, margóra kinyilazott, hevenyészett magyar fordítással. Az egyikben a 6:3-as angol-magyarhoz hasonlították a teljesítményét, a másikban viking őst véltek felfedezni Monspart származásában, a harmadikban pedig nem tudtak napirendre térni a felett, hogy idejön a vasfüggönyön túlról egy magyar, aki hazai földön, skandináv terepen végigveri a teljes svéd, finn, norvég élmezőnyt. Ráadásul egy Trabantban jön ide, egy papírtigrisben, ami alá többen benéztek, hogy nem lábbal hajtja-e...
Főnök! Ezt mi mind megírtuk, csak hát senki sem próféta a saját hazájában. A svédek, akárcsak mi, négy aranyat szereztek Montrealban. Itt vannak a dátumok a fejlécekben. Mind olimpia idején kiadott számok. Ők hasábokat írhattak a versenyről, nekem meg ki kellett húznom a tudósítás felét, hogy egy képet betehessek Saciról.. − mondtam és elétettem a július 21-i lapszámunkat, az alig  tenyérnyi képes tudósítással.
Egy szót sem szólt, csak rám nevetett és szeptemberben napidíjjal és  szállásköltséggel kiutazhattam a skóciai VB-re.
Csak később tudtam meg, hogy az Bilbao-Újpesti Dózsa UEFA Kupa meccsre nem küldött a lap tudósítót. A labdarúgó rovatot majd a fene ette meg, mindent elkövettek, hogy Szabó Béla megmásítsa döntését, de ő nem engedett. Végül igaza lett: a Dózsa öt gólt kapott és kiesett, a Rostás Irén, Kovács Magda, Monspart Sarolta összetételű váltó pedig bronzérmes lett.
Amíg ő volt a főszerkesztő, nem kellett többé elmagyaráznom, hogy ki a Monspart és mi fán terem és mennyit ér a magyar tájfutás...