(1922. II. 4. -2000)
2000. novemberében, életének 79. évében váratlanul elhunyt Garai László, a Tájoló munkatársa, a Kőbányai Textil SE aktív versenyzője. Hamvasztás utáni búcsúztatása december 6-án volt a rákospalotai temetőben.
Három évvel ezelőtt, 75. születésnapján mint a legidősebb magyar minősített versenyzőt köszöntöttük. Akarata, lendülete azóta sem csökkent, bár egészségi állapota, sérülése néha akadályozta a versenyzésben. Minden szerdán ott volt a hétközi budapesti versenyeken, de a közelebbi rangsorolókon és bajnokságokon is elindult. Októberben az országos egyéni bajnokságon az F75-ös kategóriában a dobogó harmadik fokán állt.
A sport egész életét átszötte. Felsorolni is hosszú, hogy hány sportágat próbált ki élete során, míg végül a tájfutás mellett kötött ki. A 30-as években iskolai tanulmányai alatt tornázott, atlétizált, teniszezett, télen korcsolyázott, de kipróbálta az úszást, sakkozást, birkózást és aztaliteniszt is. Munkába állása után a szertornát művelte aktívan, itt szerzett először minősítést. Aztán jött a szomorú kihagyás, 41 hónap hadifogság, amely után már nem tudta folytatni a tornát. Atlétizálni kezdett és itt is számtalan számát művelte a sportágnak: 3000 m-es síkfutás, súlylökés, gerelyhajítás, kalapácsvetés voltak a főbb állomások.
Az 50-es évek elején indult először tájékozódási versenyen a Budapesti Gyárépítők szineiben, amelyet rögtön megkedvelt. Hamarosan éjszakai, majd barlangi tájékozódási versenyen is indult. Később a Bp. Spartacusba került, ahol rendszeresen versenyzett, bajnokságokon indult, négyszer egymás után végzett a 11. helyen az országos egyéni bajnokságokon. 1959-ben még a válogatott keretbe is bekerült.
A 60-as években, a sportág mai formájának kialakulása idején, alábhagyott versenyzési kedve, kevesebb versenyen indult, inkább a rendezésekben vett részt, akkori szakosztályában, a BEAC-ban. Aztán a 70-es évek vége felé ismét rendszeresen versenyezni kezdett, amely egész napjainkig tartott. Különösen szerette az éjszakai versenyeket, szinte mindegyiken rajthoz állt. Sokan aggódtunk érte, mert úgy gondoltuk, hogy ilyen idős korban már nem veszélytelen az éjszakai versenyzés. Egy vértesi éjszakain szerezte tavaly egyik sérülését is, amikor eltört a karja. Gyógyulása után azonban tovább folytatta a versenyzést, és nagyon bántotta, hogy a minősítést már nem tudja megszerezni.
Kedves Laci! Amikor az OB után gyengélkedtél, nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos az állapotod. Amikor csütörtökön vidáman elköszöntél a szövetségben tőlünk, azt gondoltuk, hogy kedden megint találkozunk. Mert Te mindig pontosan jöttél és tetted a dolgod, az előfizetők nyilvántartásában és minden másban, amit éppen el kellett végezni. De kedden nem jöttél, sőt csütörtökön sem. Aztán megtudtuk, hogy már nem is jössz többet. Nagyon fogsz hiányozni. Nyugodjál békében.
Schell Antal
Tájoló, 2000/10
Ga ra í í í ííííí
"Memento, homo
sed pulvis est..."
Ha nem is figyelmeztetne egyházunk minden nagyböjt kezdetén, akkor is emlékeznénk Rád, s csaknem hiánytalan F65-s (2001. évi) mezőny állja körül a poraiddal teli urnát, s emlékszik, hogy föntről Te is elmondhasd: "Cicumederunt me...". A Magyar Bajnokság F75-s dobogójáról, mert legalább ott megtiszteltek a korosztályodhoz illő kategóriával, dobbantottál - mint tetted hajdan tornászként -, s ugrásod íve végérvényesen az örökkévalóságba hajlott.
Itt a Rákospalotai temetőben nem a "Gemitus mortis dolares inferni" álltak körül, hanem a hirtelen megöregedett ellenfeleid, barátaid, bátyád, akik többé nem érezhetik magukat fiatalnak, egy F60 vagy ritkán egy F65 versenyen, mert már nem indulhatsz el, örökifjúként, bennünket fiatalítva. Eljut-e még valaki közülünk a Te F75-ös megárvult dobogós helyedre, korban, akaratban, tisztességben, életbölcsességben, agyvérzés után is felállva, az egészségért, a derűs öreg korért futva. Be tudjuk-e még futni az évtizedekre rugó előnyt, amivel előttünk voltál, vagy netán türelmesen vársz ránk, mint tette Veled a szomszéd parcellában évtizednyi "fórral" pihenő Halász Miklós, aki ugye ebből az F65-ös sorból hiányzik már. Az utánunk jövő ifjabb nemzedéknek mementóként - ők már nem tanultak latint - legalább halottak napján egy éjszakai bóját kirakni: itt nyugszanak nagy öregjeink, sírjaik a bója körzetébe " hibahatáron belül esnek". Legalább tudják "Hol sírjainak domborulnak" s folytathatnám "s unokáink leborulnak, s áldó imádság mellett mondják el szent neveinket".
Addig élünk, még emlékeznek ránk. Talán ötödik unokám - s ez hiányozhatott Neked - fogja legtovább tartani az emlékedet, hisz egy Rege Kupán Ti alkottátok a legöregebb-legfiatalabb párost, s Te kedvesen egy őzike szoborral, hajdani tiszteletdíjaddal külön is megajándékoztad Andrist. Már csak én kérdezhetem vissza tőle - Árpival -, " Unoka, Kicsi virág... Vajon mit érzel, mikor leírtad: Anno 2000?"
Talán még diákjaim viszik tovább emlékedet, mint legfiatalabb korosztály, akik közelebbről találkoztak veled a hattyúdaloddá vált október 8-i Diákolimpia rendezvényünkön, a gyönyörű napfényes Árpád-kilátónál. Mert ez is csúcs. Már 78 évvel a hátad megett ellenőrző bírói megbízást vállalni - Schulek Kupával kettős versenyre -, azt több napon át aprólékosan, becsületesen bejárni, majd időben udvariasan, baráti hangon megjegyezni: "Bajusz, ezt a pontot ne tegyük be, mély az árok, nehogy megsérüljön valaki... ezt a másikat meg tedd feljebb, a bozót szélére, takarásba, nehogy a kirándulók meglássák."
Nekem adatott meg Téged utolsó bírói tevékenységeden megfigyelni, s kívánságaidat végrehajtani. A jegyzőkönyvet, dokumentációt is részletesen átnézted, s záró soraidat halálod előtt négy nappal leraktad az irattárba, még azt is értékelve: "A Schulek Kupa kevés indulója - 34 fő - a Magyar Bajnokság és a Bakony Kupa miatt van." Több mint négy évtizede ismertelek. 1955-ben már "Kiváló Sportoló" voltál, 41 hónap hadifogsággal hátad megett. Csak reméljük: ezt a "csúcsot" senki sem tudja már megdönteni. Milyen jó, hogy voltál közben 75 éves, és a Tájoló (1997/5.) interjú cikke ismertté tette élettörténetedet. De mennyi minden hiányzik abból és ebből a mementóból is.
Csak egyet még: Mitfahrered, Schőnviszky Gyurka hosszú í-je lassan kikopik nyelvünkből, nem fogja visszhangozni a Tapolcai-medence, Rezi vár, a Honti-szakadék, a Kőkút-pusztai horhos a Garaiiii-t, s még én is kipróbálhattam az 1960-s OCSB - én, amikor a pályavezetés szeszélye révén csak a párok bontása révén lehetett labdába rúgni, s mi ketten kerültünk egymás mellé. S mennyire melengető, de már szomorú emlék is egyben, idén ősszel még Makkosmária felett egyszer megpillantva téged, elrikkanthattam - hosszú í-s Garait, mert ha lábam nem is volt jó azon versenyen, a torkommal még nem volt panaszom.
Folytatásokat írhatnék, mi, akik még élünk, emlékezünk. Talán a "legendáriumban" ismét feltűnsz, Laci bátyám. S Tőled itt - a hasábokon is búcsúzva a tisztelt olvasónak is hadd jegyezek meg valamit, ami hozzád is kapcsolható, és Sinkovics "szájából veszem" a Retúrból:
"Az antik népek tisztelték az öregeket. Tudták: fiatal mindenki lehet. De túlélni háborúkat, szenvedést, az kunszt, sőt művészet."
A tájékozódás művésze voltál, letetted a vonót, nincs több "recitatív", csak valami visszhangzik még. ...í...í...í...
-gyík, Bajusz (Szeredai László)
Tájfutás, 2000/7-8