(1942-2019)
Még ott volt a kövesbérci MOM kupán 2017-ben. Kényelmesen hátradőlve, arcán derűs félmosollyal beszélgetett. Nem tudhattuk, hogy már súlyosan beteg.
Ez volt a 60. év, hogy megismerkedett a tájékozódási versenyzéssel. Bátyjával, Mikivel mentek az akkor újjáalakult Typográfia TE Természetjáró szakosztályába. Az első terepi kihívásokat időmérős, sátrazós, nem egyszer éjszakai, időnként felhőszakadásos, sárban dagonyázós turista versenyeken szerezték. Nem ment el a kedvük az egésztől, megszerették a sportágat, a futó tájékozódás híveivé szegődtek.
A tájékozódás mindig is a honvédelem látókörébe tartozott, hogy minél több járőrnek való, terepen jól mozgó, térképolvasó fiatal legyen. Ennek szellemében alakítottak 1960-ban versenycsapatot a fegyveres testületek mindkét fővárosi sportegyesületében, a Budapesti Honvédban és az Újpesti Dózsában. Mikit ekkor hívták be katonának, ő a Honvédba került. Feri meg átment a Dózsába. A Természetjáró szakosztályban Balla Sándor lett a csoport vezetője. Céljuk csak a Dózsa országos súlyához méltó eredmények elérése lehetett. Ezzel évekig tartó munka indult, hogy az osztályozott bajnokságok akkori rendszerében a kerületi bajnokságtól, a háromfokozatú Budapesti bajnokságon át feljussanak az OB-ba.
Hamarosan Feri is kezdte gyűjteni az érmeket, Ballával együtt, 1x2 fős II. osztályú versenyeken. 1963-ban Farkas Attilával és Mikivel kiegészülve már egyéni csapatversenyen is tudtak nyerni. Balla és Feri 1964-ben jutottak fel az egyéni OB-be, a csapat csak egy évvel később. Az OCSB-n az ország legjobb 12 csapata indulhatott, ami rangot adott klubnak és a versenyzőknek egyaránt. A megjelenéshez illett az egyesületi melegítő is, de nem volt. A fiúk úgy helyezték nyomás alá a szakosztályt, hogy magukat Rongyos gárdának titulálták. Aztán meg a turistaság megvetett jelképének számító hátizsák helyett papír cukros zsákokban hordták a szerelést. Ezeket a méhész Egervári Ottó szállította. A ma már ismeretlen R gárda kifejezés nagyon kínosan csengett a szocialista karhatalom sportkörében, hamarosan megkapták a lila-fehér szerelést.
Az efféle tüntető megnyilvánulások nem voltak idegenek az akkori tájfutó elittől sem. Az 1964-es OB botrányai után négy válogatottat tiltottak el a versenyzéstől, köztük a harmadik bajnokságát nyerő Skerletz Ivánt is. A tájékozódási futásba való átmenet élharcosai egyébként összejáró együtt bulizó társaság volt, akik szerint a sportág krémje a Moszkva tér egy kilométeres körzetén belül lakik.
Feri éppen a legcsinosabb válogatott lánynak udvarolt, így került ebbe a körbe. Elmondása szerint, élete meghatározó fordulata következett be itt. Az élcsapat egyik vezéregyénisége alighogy elkezdte a műszaki egyetemet, lazán ki is bukott. Barátnője, aki nem volt akárki, ezt úgy kommentálta, hogy nem számít komoly embernek, aki nem tud egy egyetemet elvégezni. Ferit ez a vélemény szíven találta, egyben elindította a tanulás útján. Talán ezért került be gyászjelentésébe egy idézet, miszerint a földi élet legnagyobb öröme a tanulás lehet. További életét ez motiválta. Még halála előtt is igazságügyi szakértői anyagokon dolgozott.
A Fábics fivérek élete nagyon mélyről indult. A Keleti pályaudvar oldalában lévő Százház utcai egyszoba-konyhás szükséglakása egy nyomortanya volt a pesti Csikágó peremének lepusztult, elvadult népségével terhelve. Feri hét éves volt, amikor egy „játékos” kavicscsata közben kidobták a szemét. Gyakorlatilag fél szemmel élte le az életét. 18 éves korában egy felrobbant lombik vágta át csuklóját. Derűsen mesélte, hogy áztatta heteken át acetonban a kezét, hogy vált bőre fakéregszerűvé, hogy rokkanttá nyilvánítsák. Aztán a postás neki is vigye a nyugdíjat, mint rokkant apjának.
Feri nagyon tudott mesélni, valóságból vett hihetetlen történeteivel lebilincselt. Szörnyűnek tűnő dolgokról magától értetődően beszélt, humora oldotta a keserűséget, sokan máig őrzik ezek emlékét.
Apja tényleg súlyosan rokkant volt. Civilként került hadifogságba. Háromszor próbált megszökni, mindig távolabbi táborokba deportálták. Egy Urálon túli erdőirtáson érte baleset. Rágurult egy hatalmas rönk súlyosan sérült, egyben agyvérzést kapott. Úgy nézett ki, hogy vége, ott is hagyták a hóban. Egy helybéli vonszolta be a kunyhójába, életben maradt. Fél oldala örökre lebénult, hordágyon érkezett haza.
Anyja, Lujza néni vitte hátán az egész családot. Varrónő volt, otthon dolgozott. Neki köszönhető, hogy a fiúk önbizalma, önérzete nem sérült, sőt inkább megedződött, hogy kitörjenek a rájuk szakadt nyomorúságból. Hamar megismerték a kétkezi munkát. A Kölcsey érettségi után dolgozni kezdtek, aztán mellette Feri szakérettségizett a Petrikben. A Chinoin után a BM Bűnügyi laborba került, levelezőn tanult tovább, vegyipari gépész diplomát szerzett.
Az edzések a szabadsághegyi Dózsa síházban voltak, ahová a sízők nyáron is feljártak mozogni. Közülük többen pártoltak át Feriék közé tájfutónak, mint Jelinek Pista, vagy ugrottak be váltóversenyekre, mint Winkler Győző, aki csúcstartó volt az MHK körön. Meg persze Egervári Ottó, aki síben és tájékozódásban is válogatott lett. Az edzéseket Uzsoki Jancsi vezette, aki eredetileg síző volt, de szívvel lélekkel felvállalta a bokorugrókat, szívességből. Egyébként bűnügyi fényképészként dolgozott. Tájékozódni általában versenyeken tanult a csapat, végül Feri szervezte meg a technikai edzéseket. Ilyen alkalmakkor mindig más tette ki a pontokat, amit a többiek igyekeztek megtalálni. A lila melegítő mellé megjött a szöges futócipő is, hogy arcul csapják a turistabakancsosokat. Ezt a Dózsa cipészei készítették, magas szárral, óriás rajzszöghöz hasonló kovácsolt szögekkel. Kihívás volt ilyenben versenyezni. Összeszedte a faleveleket, gallyakat, aki ráugrott egy kőre, napokig sántíthatott. Visszaút nem volt, minél kisebbre kellett reszelgetni a szögeket.
Az eredmények nem maradtak el. 1966-ban Feriék ezüstérmet nyertek a négyfordulós OCSB-n. A férfi mezőnyt uraló Spartacus mögött leginkább a Bp MÁV Igazgatósággal vívtak késhegyre menő csatát váltókon a második-harmadik helyért.
A Dózsa szakosztályvezetője Gál Lajos volt, a VII. kerületi Rendőrkapitányság nagyhatalmú vezetője, aki hathatós segítségére volt a csapatnak. 1966-ban rendezték meg az első Dózsa kupát az egyébként elzárt kormány vadászterületen a Vöröspocsolyás-háton, látványos befutással a hűvösvölgyi Nagy-rétre. A következő évben négyfős helyesbítő csapat utazott a Cserhátba. Patakparton sátraztak, próbálták felderíteni a bozótos hegyoldalakat. Az amatőr helyszínrajzokat Feri igyekezett felülvizsgálni, megrajzolni. Aztán Gál elvtárs intézkedett és a Kartográfiai Vállalat rajzolta át és nyomtatta ki a térképet friss alapról, 5 méteres szintvonalakkal. A „szolgálati használatra” készült nyomatot persze mindenkitől beszedtek a verseny után.
Ezek az évek jelentették a Dózsa tájékozódás fénykorát. Sajnos nem tartott sokáig.
1970-ben tollvonással megszüntették a versenyzést a Dózsában és a Honvédben is.
Feri a Postásban folytatta, kissé visszafogottan, de kihagyás nélkül. Jött a családalapítás, fontos lett a szakma, beindult a galvanizálás. Megszülettek a lányok: Nati és Lincsi, akik 1985-ben kezdtek tájfutni vele együtt a Postásban.
A Postás eközben nagy egyesület lett. Skerletz főtitkár is ide igazolt. 1975-ben átvették a VM Egyetértés tájfutóit, 37 főt, 1979-ben a megszüntetett BSE 33 versenyzőjét fogadták be. Sőtér János azóta nélkülözhetetlen tagja a klubnak. Iskolákban is toboroztak utánpótlást. A létszám megütötte a százat. Nagy lett a mozgás, jöttek nagy nevek, de mentek is. A kis Csonti is bajnokká érett, aztán katonaként a Schönherzet erősítette, később a Fabulonba ment.
A Fábics lányok a ’90-es években elmaradoztak, de Feri fáradhatatlanul járt a szerdai versenyekre. Élete munkája beérett. Ő maga már nem galvanizált. Újításai révén galvánüzemeket tervezett, létesített. A sok Coulomb nem hiába folyt át az elektroliton, újításai, találmányai révén több kiló platinát és aranyat vont ki galván úton. Egy kicsit már hátra lehetett dőlni. Ekkor költöztek ki Budakalászra.
Nyomorúságos gyerekkor után, küzdelmes ifjúságát és munkás életútját végigkísérték a tájfutás élményei. Nyugodjék békében!
Bozán György
