Bokros György
(1926-2006)

Fájdalommal tudatjuk, hogy a MEAFC egykori versenyzője, versenybirója, Bokros György 80 éves korában március 22-én elhunyt.
Sportolói pályafutását sízőként kezdte és 40 évesen ismerkedett meg a tájfutással. A szenior bajnokságokon négyszer állt a dobogó legfelső fokán.
Kimagaslóan sikeres edzői pályafutását a DVTK tájfutó szakosztályában kezdte, majd visszatért másik kedvenc sportágához és a Miskolci Honvéd sífutóinak, biatlonosainak felkészülését segítette. Temetésére szűk családi körben került sor a Felső-hámori hegyi temetőben.

Fiai: György és István
Tájoló 2006/3

Bokros György emlékére

Két makacs rögeszme árnyékolta be tizenéves korom gyermeki világát: az egyik, hogy egyetlen idegen nyelvben sem jutok majd túl a mutogató-makogó szinten, a másik, hogy nekem bizony soha nem lesz"kisportolt testalkatom", és a tornaórákon örökre a gizdák csoportjába fogok tartozni.

Ez utóbbi megmásíthatatlan ténynek látszott. Enyhe viszolygással vártam a tornaórákat, amelyek mindig ugyanazon forgatókönyv szerint zajlottak: tíz perc bemelegítés után kizavartak minket a focipályára legelni, ott aztán én támasztottam az egyik kapufát, Csótai Jánoska a másikat, és miközben az űrkutatásról beszélgettünk, láttuk ahogy Dezső bácsi leveszi az irányt és a kertek alatt futólépésben megindul ismeretlen célja felé. A labdarúgásra és minden hozzá kapcsolódó dologra ma is csak méla undorral tudok gondolni, ez az egy dolog azóta sem változott.

Ezek után elég meglepő, hogy felnőtt koromra mégsem lett couch potato belőlem, pedig nem lett, és mindezt lényegében egyetlen embernek köszönhetem. Bokros Györgynek hívták (szomorúan írom le így, egy hete már, hogy múlt időt kell használnunk), de mindenki csak Papónak szólította, és ő volt a Honvéd Papp József SE sífutó és biatlon szakosztályának síedzője, ahová én tizennégy éves koromban valahogy elkeveredtem.

Szegénynek minden szaktudását latba kellett vetnie, hogy megtanítson sífutni, mert valljuk be, fenomenálisan tehetségtelen voltam. Annyira, hogy a sípályán összesúgtak a hátam mögött az emberek, a szakosztályvezető pedig tanúk előtt kijelentette rólam, hogy a büdös életben nem fogok megtanulni síelni. Mégis Papónak lett igaza, mert végül, évek munkájával, csak sikerült rögzítenem valahogy az"ellentétes kéz és láb, fél lábon hosszan csúsztat" mantrát, annyira,
hogy még ha több év kihagyás után csatolom is fel a lecet, diagonál stílusban rögtön tudok síelni, korcsolyázni viszont újra és újra meg kell tanulnom minden szezon elején. Az is Papótól ragadt rám, hogy borsodiasan "lecet" mondok "lécet" helyett, ki is szoktak csúfolni érte ("Miféle ordenáré tájszólás ez?" - kérdezik az ország más részéről származók).

Nap mint nap tetten érem magamon a keze nyomát: futás közben olyan egyenesen tartom a hátam, mint aki karót nyelt (eleinte lógó fejjel futottam, ő szólt rám mindig, hogy emeljem fel a fejem), és a hátizsákot is úgy veszem fel a hátamra, ahogy a biatlonosok a puskát szokták. De a sok apróság mellett megtanított nekem egy nagyon fontos dolgot is: a mozgás szeretetét. Azt, hogy a sport nem valamiféle rafinált büntetés, amelyet azért kell elszenvednünk, hogy a tévé előtt a kapanén henyélve eltöltött napok bűneiért vezekeljünk, hanem pozitív, kellemes, jó dolog. Fenséges érzés! Ez a tanulság pedig többet ér egy konditermi örökbérletnél, többet soha meg nem nyert magyar bajnoki címeimért; és ez az, amiért most, huszonöt év után is, igazán hálás vagyok neki.

Bokros György (1926-2006) a felsőhámori hegyi temetőben pihen.
stsmork cikke a Blog rovatból, 2006. március 28. kedd, 22:11