Borongós õszi reggelre ébredtünk csütörtökön. A verseny elõzõ nap nyilvánosságra hozott színhelyére, Jetrihovice-re vezetõ ötven kilométeres autóbuszúton elhangzottak az utolsó taktikai utasítások.
Pontosan kilenc órakor a bolgár Kazakov elsõnek vágott neki a pályának, õt követték három percenként a további futók. A magyarok közül elsõnek Hegedüs rajtolt l3-as rajtszámmal, futásán látszott, hogy nem túl babonás és kisebb hibákat vétve (saját bevallása szerint összesen kb. tíz percet) két órán belül teljesítette az igen nehéz pályát.
Közben az autóbuszok egyre ontották a nézõket a célhoz. Csodálatos és félelmetes látvány fogadta a mintegy négyezer fõnyi szurkolótábort a két kopasz, füves domboldal között felállított cél környékén. Meredek, megmászhatatlan, szûk átjáróktól szabdalt homokkõ falak, tíz-húsz méter magas fenyvesek övezték a természetes lelátókat, melyen már hangpróbát tartott a népes, zászlókkal felszerelt magyar szurkológárda. Mintegy kétszázan kísérték el legjobbjainkat és biztatták szûnni nem akaró hangorkánnal a magyar versenyzõket. Meg is jegyezte az egyik svéd újságíró, hogy ezek a szurkolók kihajtották a versenyzõkbõl az utolsó tartalékot is... De maradjunk a versenynél.
A férfi. mezõny harmada már a pályán volt, amikor az elsõ versenyzõnõ, a csehszlovák Folprechtova tíz órakor nekivágott a nyolc és egynegyed kilométeres távnak. Ettõl kezdve megosztott figyelemmel kísértük az eredményjelzõ táblán megjelenõ részidõket. Azaz, figyeltük volna... Ugyanis az elsõ óra után a részeredményeket jelzõ nem éppen tökéletes rendszer felmondta a szolgálatot, és ettõl kezdve a bemondó ékes cseh nyelvû kommentárjaira voltunk utalva. Igaz késõbb elõkerült egy dadogó német és egy kappanhangú angol szpíker is, de ekkor meg a részidõk lettek meglehetõsen pontatlanok. Elkezdõdtek tehát a magánszámolgatások, amelyek még izgalmasabbá tették az amúgy sem érdektelen küzdelmet. A nagy esélyesek általában hátrébb rajtoltak, így a várható gyõztes idõket eleinte nehezen közelítettek meg az érkezõk. Az elsõ nagy idõ a fiúknál a svéd Frilen nevéhez fûzõdik, aki a hetvenhét fõs mezõny közepén futva egy óra negyvennégy percen belülre került. Idõközben az ugyancsak svéd Larsson hetvennyolc percet futott a nõi versenyben és a svéd tábor már ünnepre készült. Ám feltûnt a célegyenesben egy hosszúra nyúlt, fáradt fiú, aki halomba döntötte a kék-sárgák gyõzelmi reményeinek egyik felét. Az 1970-es világbajnok norvég Stig Berge utolsó lépéseit a közönség nagy tapsa kísérte. Aránylag hamar megjelent az eredményhirdetõ táblán 1 óra 40 perc 52 másodperc. Most a norvégokon volt az ünneplés sora és ez már sokkal megalapozottabbnak tûnt. Közben a lányok egyre-másra iratkoztak fel a vezetõ Larsson mögé és - sajnos - Hegedüs és Turchányi elé. Aztán egy szemüveges szõke kislány lendületes hajrájával leszorította a dobogó tetejérõl a svédek vezetõ kettõsét. Lekonyult a svéd zászló, ám szinte ugyanabban a pillanatban emelkedtek az égnek a piros-fehér-zöld lobogók. A cél felett föltûnt Horváth Magdi az elõtte induló csehszlovák Vlachovával a sarkában, hogy a pálya utolsó kanyarját megtegye. Gyors fejszámolás után felhördült a közönség: a kettejük párharca nagy idõt sejtetett. Ám, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy akarás görcsössé tette õket, mindketten hibáztak, de fõleg Horváth és a végén meg kellett elégedniük a kilencedik és a tizenegyedik hellyel. Egy perc múlva aztán megszólalt a magyar kórus: Saci sárga trikója villant meg az utolsó pont elõtt. Aztán óriási felhördülés, mert rossz irányban el is tûnt! Mindez azonban csak egy villanásnyit tartott, Saci gyorsan kapcsolt és mire feltûnt az erdõszélen, a versenyóra nagy idõt mutatott. Az utolsó métereket Saci a közönség ütemes tapsa és a magyar szurkolók tomboló biztatása közepette futotta le A célban azonnal körülvették e fotósok, ám õ mindenkit elhárított, mondván hátra van még az 1970-es világbajnok Ingrid Hadler és a nagy vetélytárs, Anna Handzlova. Idegtépõ percek következtek. Hadler vékony alakja feltûnt a célegyenes bejáratánál, de már késõn, neki csak az ötödik hely jutott. Aztán Saci megjelent a légtérben, a magyar csapat tagjainak és a szurkolóknak örömujjongásától kísérve, a fotósok nem kis örömére. Sportágunk történetének elsõ magyar világbajnokát ünnepeltük.

A férfiak versenyének azonban még nem volt vége. Az utolsó elõttinek rajtoló Age Hadler az 1966-os világbajnok valósággal kirobban az erdõbõl és óriási iramban tette meg az utolsó kétszáz métert. Nem akartunk hinni a szemünknek. Teljes öt percet vert rá az addig vezetõ Bergere és hódította el ezzel - hat év után ismét - a világbajnoki címet. Az eredményhirdetés percei következtek. Erik Tobé, az IOF elnöke akasztotta Saci nyakába a nagyon megérdemelt világbajnoki aranyérmet és a Himnusz hangjai mellett kúszott fel a magyar zászló az árbóc tetejére.
A pénteki gyönyörû napsütéses pihenõnap után, szombat reggel zuhogó esõ fogadta a versenyzõket és kísérõket az egyéni versenyekhez hasonló elhelyezésû célban, amely színhelye volt valamennyi váltásnak és a világversenyeken ezúttal elõször alkalmazott mezõnyrajtnak. Elõször a fiúk vágtak neki az elsõ pályának, a lányok egy órával késõbb következtek. A magyar csapatokban Boros Zoli és Horváth Magdi kezdett.

Az összehasonlíthatatlanul jobb szóbeli tájékoztatás alapján hamar kirajzolódott az élboly képe. Svéd-finn-svájci trió vezetett egy hetes bolyt a szabad érintési sorrendben fogható elsõ öt pont után. õket követte a norvég Weltzien és Boros, mintegy két perc hátránnyal. Ez a sorrend a célig nem is változott. Negyed órával a lányok rajtja után elsõnek a svédek váltottak, a mieink négy perc hátránnyal, a norvégok sarkában kilencediknek. Miközben a másodiknak futó Sõtérrõl biztató részidõk érkeztek izgatottan vártuk a nõi váltó alakulását.
A svéd Johansson és a finn Kukkonen szinte egyszerre váltott sarkukban a svájci és nyugatnémet futónõvel. Horváth Magdi az utolsó pontra hibázott és öt perc hátránnyal váltotta Hegedüs Ágit. Nem sokkal mögötte érkezett a hazaiak elsõ futója Mertova, aki Vlachovát indította útjára. A norvég csapat teljesen leszakadt. És ismét a fiúk következtek: a vezetõ trió leszakította az angol, csehszlovák, NDK-s és dán futókat, akiket a nagyszerûen futó Sõtér is megelõzött és negyediknek váltotta Vajda Gézát, tíz perces hátránnyal az elsõ három mögött. A norvégoknál a világbajnok Hadler, a hazaiaknál Lenhardt következett, gyilkos küzdelemre volt tehát kilátás.
A lányoknál az élen nem változott a sorrend. A vezetõ finn és svéd csapat mögött azonban igen, és számunkra sajnos kedvezõtlenül: a harmadik helyre feljöttek a csehszlovákok és tizenkét perc elõnyt szereztek miután Hegedüs Ági többször hibázott. Az arany és az ezüst után most már a bronz is elérhetetlen messzeségbe került. Ekkor robbant a bomba. A harmadik pálya teljesen szétrázta a férfi mezõnyt a svéd Arne Johansson jelentõs elõnyre tett szert a svájciakkal szemben: a finn Nuurost Vajda és a ráfutó Hadler is megelõzte a pálya kétharmadánál. Aztán jött egy bozótpont. Villámgyors lyukasztás, de Vajda észrevette, hogy a kód nem stimmel, továbbfutottak, de mikor Géza látta, hogy Hadler nem kapcsolt, hagyta elmenni és a jó pontra visszafutva, azt is kezelve folytatta a pályát. Közben a finn is elment, de sebaj, már negyedikek voltunk. Óriási biztatás kísérte a magyar váltást és az elsõ métereit megtevõ Hegedüst.
Ekkor jelezték be a finn és svéd nõi csapatot. Veijalainen és Larsson végig óriási harcot vívott, ám az utolsó pont után a szõke hosszú hajú finn kislány gyorsan eldöntötte az aranyérem sorsát, mintegy ötven méteres elõnnyel nyerte meg a versenyt. A harmadik helyre a hazaiak kedvence, Handzlova futott be. Saci ugyan hozott rajta öt percet, de ez nem volt elég a bronzéremhez. Nem sokkal késõbb megszólalt a bemondó és közölte, hogy a norvég és a finn csapatot ponttévesztés miatt a versenybõl kizárták. Nagy lett az izgalom, hiszen ezzel a harmadik helyen álltunk, de... Hegedüs ellenfele ugyanis a pozsonyi Jasek volt, mindössze öt perccel leszakadva. A részidõk egyre biztatóbbak voltak, elõször hat, nyolc, majd végül tíz perces elõnyt jeleztek Düdü javára. Ki figyelte ekkor, hogy Frilen nyer a svájciak elõtt! Végre megjelent Düdü az erdõszélen. Ilyen hangorkánt a cseh erdõk még nem hallottak! A kis magyar tábor ûzte-hajtotta Düdüt a cél felé, aki az utolsó lépéseket már szinte tánclépésben tette meg, hogy aztán társaival, Sõtérrel, Borossal és nem utolsó sorban Vajdával felváltva jelenjenek meg a levegõben, a szakvezetõk és szurkolók gyûrûjében. Tellett egy repülõútra az edzõnek is. Férfi csapatunk ezzel eddigi legnagyobb sikerét aratta.

Azt hiszem, nem kell és nem is nagyon lehet azt a hangulatot leírni, amely a magyar berkekben uralkodott, csak a szurkolók voltak nagyon csendesek. Igaz, nem ok nélkül: a két nap után most már nem tudtak szinte egy hangot se elõcsalni a torkokból.
Az érmek és jó helyezések bearanyozták e borongós szeptembert, most már csak a folytatást várjuk és a versenyeket, amelyek felnõnek a versenyzõkhöz.

Bársony András