A földhasználat szerepe az európai
birtokszerkezetek kialakulásában*
(* Szerkesztőségi
megjegyzés.
Ismeretes, hogy hazánkban a földhasználat jelentősége egyre nagyobb lesz. Erre
tekintettel a folyóirat részéről készséggel adunk helyet olyan anyagoknak, amelyek
az olvasók ezirányú tájékozottságát kívánják szélesíteni. A szerző mostani
anyaga – az általános szempontok rövid tárgyalásán túl – inkább a
földhasználat múltbeli ismertetésére szorítkozik.
Reméljük, hogy a hasonló tanulmányok későbbi szerzői már a mai földtulajdon/
földhasználati viszonyok bonyolult helyzetének bemutatására és elemzésére is
vállalkoznak. )
Dr. Dömsödi János egyetemi docens, Nyugat-Magyarországi Egyetem
Geoinformatikai Főiskolai Kar
Bevezető
A földhasználat fogalma kétféle értelemben használatos. A földművelés kialakulása, elterjedése, ill. a termőföldek művelésbe vétele és a művelési módok fejlődése a klasszikus értelemben vett földhasználatot jelenti. Mai értelmezésben a termőföldek teljes körű hasznosításával és védelmével kapcsolatos – a használók nyilvántartásával megegyező – állapotot nevezzük földhasználatnak. (2, 3, 4).
A földhasználat jelenkori fejlődésében új helyzet következett be, amelyben nem csak a szorosan vett mezőgazdasági, hanem a természetvédelmi földhasználat vizsgálatára és fejlesztésére – ezek összehangolására – is szükségünk van (1). Mindemellett olyan birtokrendezési reform időszakában vagyunk, ahol a vázolt szempontok indokolják a visszatekintést, a rendszertani elemzéseket és az ebből eredő tapasztalatok hasznosítását (6).
Európa éghajlati és természeti környezeti adottságai
Az éghajlat, a domborzat, a talaj igen jelentős korlátokat szabott a földhasználat fejlődésének (5). A legsajátosabb a skandináviai terület, a kemény kőzetével, a vékony, sovány talajtakarójával és a szigorú éghajlatával. Az Európai síkság északi részére a morénaagyag, morénahomok mezők jellemzők. Ezek Európa legsilányabb talajai (a németalföldi és észak-német pusztaságok alatt). Az Európai síkság el nem jegesedett részén, mészkövön, dolomiton, homokkövön igen változatos domborzati- és talajadottságok alakultak ki. Aszimetrikus (egyik oldalon meredekebb) dombok, hegyek, közöttük agyagos medencék tarkítják ezeket a területeket (Észak-Franciaország, Németország, Dél-Lengyelország, Dél-Oroszország sűrű erdőkkel, későbbi irtásföldekkel, vegyes művelésű: erdő, gyep, szántó területekkel). A kontinens közepén lévő hegyek és fennsíkok láncolatára az idős, kemény kőzet, a sok csapadék és a viszonylag sovány talaj jellemző. Az Alpi hegységrendszer Spanyolországtól a Kaukázusig terjed, a Pireneusok és az Alpok, valamint a Keleti-Alpok és a Kárpátok közötti átkelőhelyekkel. Ez a hatalmas hegységrendszer nem csak éghajlati és közlekedési, hanem kulturális szempontból is válaszfalat képez Észak és Dél között. A hegységrendszert keresztező utak közül azonban kevesek voltak olyan jelentősek, mint a Magyar Alföldet átszelő, Adriához vezető útvonalak. A mediterrán régiónak volt a legkiemelkedőbb és leginkább meghatározó szerepe a földhasználat európai kibontakozásában. Az első nagy civilizáció és benne a földművelés, ill. a földhasználat is először Görögországban fejlődött ki.
A talajminőség volt talán a legfőbb tényezője a kontinens betelepülésének, azonban kezdetben nem a talajok „kövérsége”, hanem sokkal inkább a könnyebb megművelhetősége volt elsődleges. Különösen az Alpoktól északra nem a tápanyagokban eleve gazdagabb, agyagos talajokat vették először művelésbe, és nem is a folyóvölgyek öntéstalajait, hanem sokkal inkább a könnyű, sovány, iszapanyagon képződő talajokat, a fövenyteraszok talajait, a homokos fenyéreket, amelyek a gyengébb talajkategóriába tartoznak, de könnyebb volt évszázadokon át a – faekével, fakapával való – művelésük. A könnyű talajok közül természetesen a löszön kialakulók voltak a legfontosabbak, mert a kövér talajok tápanyagban való gazdagságát a viszonylag laza talajszerkezettel egyesítették (1. ábra).
Ezért elsősorban a lösz jelölte ki a vándorlások útvonalait, ill. a földművelők lakóterületeit Közép-Európában.
Gazdálkodás, földhasználat a klasszikus korok időszakában
A perzsa háborúk után a görög városállamok – Athén vezérletével kialakult – szövetségét az utókor azóta is csodálja. Az Alpokon túl a kelták a La Téne kultúrát terjesztették el Közép-Európa-szerte. A kelták világától északra és keletre ekkor még egyfajta bronzkori műveltség uralkodott, a Baltikumban és a Skandináv térségben, a Brit-szigetek távoli csücskeiben pedig újkőkori színvonalon élő népek kezdték tanulgatni a földművelést, ill. a földhasználat lehetőségeit. A görög világban, beleértve itáliai, szicíliai gyarmataikat is, a talajok többnyire soványak, kövesek voltak, ennek ellenére rendkívül ügyesen, módszeresen használták területeiket (2. ábra).
A Római Birodalomban is igen nagy jelentősége volt a mezőgazdaságnak, és a népesség növekedésével nőtt a megművelt, ill. használt földterület is. A bor és az olívaolaj az élet nélkülözhetetlen tartozéka volt a mediterrán világban. (Az ókorban – éppúgy, mint ma – a silányabb bort és olajat saját használatra, a jobb minőségűt a piacra termelték.) A szőlőművelést a rómaiak honosították meg Galliában, amely azután Párizs környékén, valamint a Meuse és a Rajna völgyében is elterjedt. (A római korból már jó néhány szakkönyv is maradt ránk, mivel azonban a szerzők a jómódú pártfogóiknak írtak, akik olajbogyót, szőlőt és gyümölcsöt termeltek, ezért a szántó használatával kevésbé foglalkoztak. Ennek ellenére bizonyítékok vannak a mezőgazdasági célú vízrendezésekről és a mocsarak lecsapolásáról a Pó völgyében vagy a Rómától délkeletre fekvő területeken. Beindult, és fokozódott a társadalmi rétegződés, a nagybirtok kialakulása, a parasztbirtokok száma pedig csökkent.
A mediterrán mezőgazdaság (földhasználat) nem volt jelentős mértékben fejlettebb az Alpoktól északra fekvő területek mezőgazdaságánál, ahol ugyanazokat a növényeket termesztették, hasonló módszerekkel. A fennmaradt kelta határhasználatból ítélve kis területű, egy tagban álló parcellákon dolgoztak (3. ábra),
amelyeket könnyűekékkel lehetett megművelni. A megművelt területek mellett – Közép- és Észak- Európában – nagyobb szerepe volt az állattenyésztésnek, ill. a gyepek módszeres (pl. transzhumáló) legeltetéssel történő hasznosításának.
Gazdálkodás és földhasználat a középkorban
A Római Birodalom bukása után a germán törzsek birtokukba vették Európát, és a földhasználatban is igen jelentős hanyatlás következett be. A későbbi földhasználat és a birtokviszonyok alakulása szempontjából a középkori társadalomban meghatározó szerepe volt a hűbériségnek, amely – a vándorlással éppen ellentétben – a földhöz kötötte a földművelő népet. Vidéken a hűbériség hierarchiája uralkodott, a város a polgárságé volt, és alig volt kapcsolata e rendszereknek. A földhasználatban uralkodó nyomáskényszer enyhülésével, a földművelőnek lehetősége nyílt a termények szabadabb megválasztására, ezért a silányabb talajok szántóföldi művelésével is több helyütt fölhagytak, így a terméshozamok is javultak.
A földhasználat fejlődése, így a birtoktestek kialakulása szempontjából rendkívül jelentős szerepe volt az ún. nehézeke elterjedésének, amelyet – Plinius szerint – Dél-Németországban használtak először. Az ekét több igásállat vontatta, nehéz volt irányítani és a barázda végén megfordítani. Használatához a faluközösség összefogására és megfelelő határbeosztásra (határ- és birtoktest-beosztásra) volt szükség. Ez vezetett az évszázadokig fennmaradó ún. közösségi földek birtokszerkezetének kialakulásához.
A késő Római Birodalom földadó-kataszterei nyomán, a kolostorok birtokairól és azok bérlőiről polyptychumok (jegyzékek, birtokösszeírások) készültek. Ezek a nyilvántartások a szétszórtan, több tagban elhelyezkedő kolostori birtokok leírását tartalmazták. A telekkönyv készítésének hagyománya később az angol Domesday Bookban folytatódott. A birtokok összeírása a birtoktesteket ún. villákba (adóegységekbe) csoportosította. Ezek legtöbbjét – különösen a nagyobb birtoktesteket – két részre osztva regisztrálták. A birtok egyik egysége az allódium, a szorosan vett uradalmi, saját kezelésű birtokrész volt, a másik egység a parasztok által munka- és terményszolgáltatás fejében használt telkekből tevődött össze. A birtokok legtöbbjéhez gyepterület (legelő vagy kaszálásra alkalmas rét) és a makkoltatáshoz, ill. a faanyagnyeréshez szükséges erdő is tartozott, oly módon, hogy a települések környezetében az erdő irtásával a megművelt termőföldek területét is gyarapították. Ez volt az új, általános földhasználati, birtokszerkezeti forma a középkori Európában, eltekintve az elmaradottabb (pl. Rajna-vidék) vagy sajátos (pl. skandináviai szénagyűjtés) társadalmak területeitől. Ez elősegítette a háromnyomásos gazdálkodás (két egymást követő évben arattak, a harmadik évben ugaroltattak), ezáltal a nagyobb terméshozamok elterjedését. A két-, majd a háromnyomásos gazdálkodás kialakulása szorosan összefüggött a dűlőföldek (közösségi földek), a nyomáskényszer és a nehézeke alkalmazásával. A dűlőföldekre jellemzőek voltak a hosszú keskeny parcellák (földrészletek), hogy az ekével minél kevesebbet kelljen fordulni (4. ábra).
A közösségi földek mellett volt egy kisebb parcellákból álló másik rendszer is. Ezeket a parcellákat fallal vagy kerítéssel vették körül, amelyeket a barázda végén könnyen megfordítható könnyűekével műveltek. Ez Európa olyan területein alakult ki, ahol az éghajlati és domborzati viszonyok eleve kizárták az intenzívebb (közösségi művelésű) földhasználatot. Az ilyen „bekerített” művelés szigetei a közösségi földek régióján belül is megmaradtak olyan helyeken, ahol a nyomáskényszer és a nehézeke használatának „fegyelme” nem érvényesült (4. ábra).
A földhasználattal összefüggő birtokszerkezet harmadik módozata leginkább Kelet-Európa irtásföldjein terjedt el. A házak és a gazdasági épületek az utcára merőleges keskeny telkeken sorakoztak egymás mellett (5. ábra), a házhely mögött mindegyik telekszalag belenyúlt az erdőségbe (irtástelkek).
A rét-legelőgazdálkodás az Alpokban volt a legfejlettebb. (Az alacsonyabb helyeket kaszálták, a hegyoldalakat – transzhumálásos módszerrel – legeltették.)
Gazdálkodás és földhasználat az újkori Európában
Már az újkor kezdeti időszakában is igen jelentős újításokat találhatunk a földhasználatban a talaj-előkészítés, a talajművelés vagy a vetésforgó vonatkozásában. Folytatódik a mezőgazdasági területszerzés, a partmenti mocsarak lecsapolása (Németalföld, a Pó torkolata, Északnyugat-Európa tengerparti tósíkságai, lápvidékei, Kelet-Anglia mocsárvidékei stb.) és az erdők kiirtása.
Angliában földhasználati, birtokrendezési reform kezdődik, a közösségi földek eltűnnek, átadják helyüket a kerített határok, bekerített, ill. lehatárolt (enclosure) földek rendszerének. Az enclosure komplex folyamat: a közösségi földek elkerítéssel, lehatárolással megjelölt részeinek kisajátítását, a szántók tagosítását, valamint a kisebb birtokok egy birtoktestbe történő összevonását jelenti. Megszűnik az ugarolás, és különféle vetésforgókat vezetnek be.
A reform-eredményeket könyvekben, folyóiratokban is közzétették, és a 18. század folyamán Hollandiában, Franciaországban, Poroszországban is ilyen irányú fejlődés következett be. Európa többi részén azonban továbbra is a háromnyomásos gazdálkodás uralkodott, amelyben az egész közösség gyakorolta az ugarlegeltetés jogát.
A földbirtoklás jogviszonya (rendezése, regisztrálása) meghatározó volt a földhasználat helyzetére, fejlődésére, mivel a mezőgazdasági beruházást csak a szilárd haszonélvezet ösztönözhette. A kiterjedt erdőterületek és pusztaságok (erdős, füves puszták) mezőgazdasági értéke azonban csekély volt. A földterület nagy részét – Anglia, Németalföld, Franciaország és Svájc kivételével – a nagybirtokok foglalták el. A nemesi és a paraszti birtokok méretére (földarabolódására) nézve fontos tényező volt az öröklés módja. Európa nagy részén, különösen a közösségi földek rendszerében a primogenitúra volt érvényben: a földet az elsőszülött fiú örökölte, a birtok osztatlan maradt. A nemesi birtok esetében gyakoribb volt a hitbizományi forma: a földet az elsőszülött fiú örökölte, nem lehetett felosztani és elidegeníteni. Ezért minden földreformnak alapkövetelménye volt a hitbizomány, illetve a föld (valamint a hűbériséggel földhöz kötött jobbágyság) fölszabadítása, a parasztbirtokok létrehozása.
A birtoklás utolsó jellegzetes formája a paraszti közbirtokosság volt, amely jogilag igen laza vagy bizonytalan formát jelentett. Általában az erdő, a legelő és – kisebb részt – a rét művelési ágakra vagy azok egy részére korlátozódott.
A földművesek szétszórt parcellákba (bekerítetten vagy közösségi földekben) levő földjeit fokozatosan összevonták, tagosították, ez a folyamat azonban igen lassan haladt, mert túl sok érdek szólt ellene (feudális földtulajdon monopóliuma, hitbizomány, ősiség). A nagy nehezen tagosított birtokokat az örökösödési jog bevezetésével igen nehezen lehetett az ismételt széttagolódástól megmenteni. Németországban egyes délnyugati területeken a széttagoltság olyan mérvű volt, hogy a tagosítást a legjobb akarattal is csak részlegesen lehetett megvalósítani. Svájcban 1884-ben a szövetségi kormány pénzbeli támogatást ajánlott fel a községekben levő birtokrészek egyesítésére. Kelet-Európában a tagosítást a földreformhoz tartozónak tekintették, és csak 1918 után (és nem megfelelően) hajtották végre. Dániában már 1781-ben törvénybe iktatták a birtokrészek egyesítését, és a dán példát Svédország és Norvégia is követte, ezért a 19. század közepén már egész Skandináviában alig-alig voltak közösségi földek.
Összefoglalás
A földhasználat (a földművelés) európai történelméből feltárhatók a klasszikus civilizáció időszakában és az azt követő korszakokban – a földhasználattal összefüggésben – kialakuló birtoktestek, birtokszerkezetek. A jelenkor társadalmi (és műszaki, gazdasági) fejlődéséhez, kiemelten a természeti környezet védelméhez, a múlt megismerésén alapuló tapasztalatok is szükségesek lehetnek. Számtalan, a földhasználattal és a birtokrendezéssel (pl. az ugaroltatással, a gyenge szántók visszagyepesítésével, erdősítésével, a tagosítással, a felaprózódó erdőtulajdon közbirtokossági használatával) kapcsolatos példa igazolja a jelenkorra is adaptálható, továbbfejlesztett módszerek alkalmazhatóságát.
Irodalom
1. Ángyán J. (szerk.) 1998: Magyarország földhasználati zónarendszerének kidolgozása az EU-csatlakozási tárgyalások megalapozásához (GATE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet kiadása)
2. Dömsödi J. 1999: Lehetőségek, vizsgálati módszerek a földhasználati, birtokrendezési (területfejlesztési) feladatok megalapozásához (Geodézia és Kartográfia LI. (4.) 10-14.)
3. Dömsödi J. 1999: Földhasználati reform az ezredforduló után (Geodézia és Kartográfia LI. (11.) 17-22.)
4. Dömsödi J. 2000: A földhasználat szerepe a táj kialakulásában és változásában. A táj változása a Kárpát-medencében (2000. június) c. konferencia kiadványkötete. (Szent István Egyetem, Gödöllő.)
5. Pounds, N. J. G. 1997: Európa történeti földrajza. (Osiris Kiadó, Budapest.)
6. Szabó Gy. 2001: Föld- és területrendezés II. Főiskolai jegyzet. (NYME Geoinformatikai Főiskolai Kar, Székesfehérvár (kiadás alatt))
Land use’s function in formation of the European land possessions
J.
Dömsödi
Summary
The development of land possession and land structures during and after the period of classic civilisation – in connection with land usage – can be revealed from the European history of agriculture. In the social (and technological, economic) development of our age, mainly in order to protect the natural environment, experiences based on knowledge about the past may be necessary. There are numerous example in connection with land usage and the redistribution of property (e.g: fallowing, replanting grass in weak plough-lands, forestation, consolidation of landstrips, common usage of the forest property which is becoming smaller and smaller) which justifies the applicability of further developed methods that can be adapted to our age.