Megemlékezés Oltay Károly professzor születésének 120. évfordulóján
Elhangzott 2001. április 9-én a BME Általános és Felsőgeodéziai Tanszék emlékülésén.

Dr. Sc. Horváth Kálmán egyetemi tanár, BME Általános és Felsőgeodéziai
Tanszék

Oltay Károly a magyar geodéziai tudomány és felsőoktatás kiemelkedő egyénisége 120 éve, 1881. április 8-án született Budapesten. A Magyar Királyi József Műegyetem Mérnöki és Építészmérnöki Karán 1903-ban kitüntetéses diplomát szerzett, ezzel elnyerte a Magyar Mérnök és Építész Egylet Fábián díját.

Tanítómestere és nagynevű professzor elődje, Zágoni Bodola Lajos javaslatára már diplomája megszerzése előtt tanársegéddé, majd 1906-ban adjunktussá nevezték ki. Báró Eötvös Lóránd mellett 1906-ban részt vett a Nemzetközi Földmérő Szövetség (Internationale Erdmessung) XV., Budapesten rendezett konferenciájának előkészítésében, amelyen Eötvös, a róla elnevezett torziós ingával végzett gravitációs méréseinek eredményét ismertette. A konferencia elnökségéből alakult bizottság gróf Apponyi Albert kultuszminiszterhez fordult, hogy a nemzetközi szempontból is jelentős méréseket a Magyar Kormány támogatásban részesítse. Eötvös a nehézségi gyorsulás és a függővonal elhajlás geodéziai és geofizikai módszerekkel történő meghatározására Oltay Károlyt, a fiatal adjunktust kérte fel. A megbízás magas szintű ellátása érdekében Oltay 1907-ben fél éves felsőgeodéziai tanulmányúton vett részt a Podsdami Geodéziai Intézetben. Itt ismerkedett meg Helmert professzorral, az Intézet akkori igazgatójával, akivel tudományos együttműködése Helmert haláláig fennmaradt.

1912-ben Berlinben és Jénában sztereofotogrammetriai tanulmányokat folytatott.

A nehézségi gyorsulás relatív értékének meghatározására végzett ingamérések kiinduló állomása a Műegyetem Geodéziai Intézetének ingaterme volt. Ezekkel a munkálatokkal kezdődött meg 1908-ban az intézet rendszeres működése. Az ingaméréseket sarkmagasság- és azimutmérések követték, így lehetővé vált az Eötvös-ingával meghatározott függővonal-elhajlások felsőgeodéziai módszerekkel történő ellenőrzése. Oltay együttműködése Eötvössel 1906-tól 1919-ig, Eötvös haláláig tartott.

A Királyi József Műegyetem Tanácsa – Bodola professzor betegségére tekintettel – 1913-ban pályázatot írt ki a Geodézia Tanszékre, nyilvános rendes egyetemi tanári állás betöltésére. Az Egyetemi Tanács a Mérnöki és Építészmérnöki Kar három neves professzorát kérte fel a pályázatok elbírálására. A bíráló bizottság előterjesztése a következőképpen hangzott: „Teljes megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy a kiírt pályázat, a műegyetemi oktatás érdekét szem előtt tartva, eredményes, és ennél fogva az egyértelmű hozzájárulás biztos kilátásával javasoljuk, hogy Oltay Károly okleveles mérnök urat a műegyetemi geodéziai tanszékre – nyilvános rendes tanárként való kineveztetéséhez – felterjeszteni méltóztassék”.  A bírálóbizottság hivatkozott az Oltay által publikált öt jelentős tanulmányra, valamint Eötvösnek a nemzetközi földmérő szövetség 1909. évi cambridgei  konferenciáján ismertetett jelentésére, amelyben Oltaynak az azimut-és sarkmagasság mérésekben elért eredményeit méltatta. 1913-ban az Egyetemi Tanács egyhangú felterjesztése alapján a 32 éves Oltayt, az ország uralkodója, I. Ferenc József király és császár egyetemi tanárrá kinevezte. Tanszékvezető tanári működése 42 évig, 1955-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Egész életművének egyik legfontosabb tevékenysége, egyben Oltay legnagyobb érdeme, az 52 éves oktatói és 42 éves tanszékvezetői munkája, amelynek során kétszer választották a Mérnöki és Építészmérnöki Kar dékánjává. A Geodézia tárgy oktatása a Karon két évig tartott. A II. évfolyamon heti 6 órás, a III. évfolyamon heti 2 órás kiméretben. Mindkét évfolyam tanulmányát kötelező kollokvium zárta le. Ezután a Kar valamennyi hallgatójának geodéziából szigorlatozni kellett, ami a második szigorlat része volt. Az 1929–30. tanévben a Kar Mérnöki Osztályán bevezették a tagozatosítást, ez az egységes mérnökképzéshez képest a IV. évfolyamon heti 4 óra különbséget jelentett. A geodézia tagozat hallgatói részére a következő előadások voltak: Geodéziai továbbképzés; A Föld alakja; Számológépek alkalmazása a mérnöki gyakorlatban; Földbirtokjog, birtokrendezések. A Mérnöki Osztály hallgatóin kívül az építész és gépész hallgatók egy féléven át heti két órában „Geodézia elemei” előadást hallgattak.

A geodézia oktatás szerves részét képezte a III. évfolyam után a négy napos külső, nógrádverőcei mérőgyakorlat, ezt a geodézia tagozat hallgatói részére a IV. év után újabb négy napos speciális földmérő mérőgyakorlat követte. A mérőgyakorlat biztosította a mérési módszerek begyakorlását, és megfelelő műszerkészség elsajátítását. Oltay nemcsak a mérőgyakorlat tematikáját dolgozta ki, de állandó jelenlétével biztosította a tanulmányi fegyelmet, és naponta ellenőrizte az elvégzett mérések pontosságát. Oktatói munkájához tartozott a nehéz anyagi körülmények között tanuló hallgatók támogatása, évtizedekig tanárelnöke volt a Műegyetemi Segélyegylet-nek (a későbbi Diákjóléti Intézetnek), így sok tehetséges, szegény sorsú hallgatót segített diplomája megszerzésében.

A Műegyetemet 1901-ben jogosították fel doktori cím adományozására. Oltay iskolateremtő munkáját fémjelzi, hogy korábbi hallgatói közül 1929–49 között kilencen szereztek műszaki doktori (dr. techn.) címet. Ezek időrendi sorrendben a következők: Trájber István 1929-ben, Rédey István 1930-ban, Hazay István 1934-ben, Májay Péter 1940-ben, Regőczi Emil 1941-ben, Tarics Sándor 1943-ban, Homoródi Lajos 1944-ben, Hőnyi Ede 1947-ben, Vincze Vilmos 1949-ben.

A felsorolt műszaki doktorok közül Oltay halála után egyetemünkön hárman professzori állást töltöttek be, ketten címzetes egyetemi tanári kinevezést kaptak.

Működése alatt hárman szereztek magántanári képesítést: Guót Béla a birtokrendezések mérnöki munkái tárgykörből, Rédey István a Föld alakja tárgykörből; a József Nádor Műegyetem Bánya és Kohómérnöki Karán Hazay István a magyar állami földmérés felsőgeodéziai munkálatai tárgykörből.

Oltay tanítványai, illetve oktatói közül jelenleg is három egyetemi tanár működik egyetemünkön, illetve karunkon.

Szakirodalmi tevékenységének kiemelkedő alkotása a négy kötetes Geodézia tan- és kézikönyv, amely 1919–20-ban jelent meg. Ezt az alkotását a Magyar Mérnök és Építész Egylet arany éremmel tüntette ki. Ezt követte 1921-ben a felsőgeodéziai alapismereteket magában foglaló Geodézia II. című kiadvány. A tudományos és gyakorlati geodéziával foglalkozó tan- és kézikönyv már akkor az egyetemi hallgatók és a praktizáló szakemberek kezébe került, amikor hazánkban egyetemi tankönyv alig akadt, műszaki irodalmunk is nélkülözte az átfogó magas szintű munkákat. A négy kötetes Geodézia c. könyv 7 kiadást, a Geodézia II. c. könyv 4 kiadást ért meg. Tan- és kézikönyvén is érződik az oktató munkáját és egész életművét átható azon törekvés, hogy a hallgatóságot és a geodéziával foglalkozó szakembereket mérnöki pontosságra, a hivatásukban nélkülözhetetlen szabatosságra nevelje. Ez az igényes gondosság, következetesség, magas szintű rendszeresség jellemezte egész oktató, tudományos munkáját, valamint szakirodalmi tevékenységét. Az a meggyőződés vezette, hogy a mérnöki munkában nélkülözhetetlen pontosságot elsősorban a geodézia oktatásával együtt lehet legjobban elsajátítani, és megszerettetni.

1949-ig főszerkesztője volt az általa 1925-ben megalapított Geodéziai Közlöny c. magas színvonalú tudományos folyóiratnak, amely csaknem negyed századon át egyetlen szakirodalmi fóruma volt a polgári földmérés művelőinek.

Irodalmi munkásságát 120 önálló könyv és tanulmány fémjelzi, több mint harminc műve jelent meg idegen nyelven. Magas szinten ismerte a német és a francia szaknyelvet. A nehézségi gyorsulás relatív értékének meghatározására végzett méréseinek eredményét több tanulmányban, a magyar mellett német nyelven is publikálta. A Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió konferenciáira francia nyelven készítette jelentéseit.

A Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió 1919-ben alakult, az első világháború vesztes államai csak később kapcsolódhattak be munkájába. A Magyar Tudományos Akadémiát 1930-ban vették fel tagjai sorába. (Németországot csak 1937-ben.) Ekkor alakult meg az Unió Magyar Nemzeti Bizottsága, amelynek Oltay 1930-tól 1945-ig elnöke volt.

Oltaynak az első világháború alatt alakult ki a kapcsolata a hazai műszergyártással, a Magyar Optikai Művek elődjével, a Süss Nándor Optikai és Finommechanikai Rt-vel. Oltay tervezésével és specifikációja alapján készült az Oltay-féle szabatos szintező műszer, és a prizmás tachiméter. Szintező műszerét évtizedeken át alkalmazták az országos felsőrendű magassági hálózat mérésére.

Oltayt a Szent István Akadémia rendes tagjává, a Magyar Tudományos Akadémia 1918-ban, 37 éves korában, levelező tagjává választotta.

A Magyar Tudományos Akadémia, a Széchenyi Tudományos Társaság, valamint az Országos Természettudományi Tanács hathatós támogatásával a Geodéziai Intézet Oltay irányításával a gravitációs méréseket tovább folytatta. A tudományos munka eredményéről Oltay a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió 1933. évi lisszaboni konferenciáján számolt be. Az Unió ajánlásának megfelelően a Geodéziai Intézet a nemzetközi gravitációs csatlakozó méréseket 1930-ban kezdte meg. Ekkor a budapesti gravitációs főalappontot összekapcsolták Potsdammal és Béccsel. 1934-ben a nemzetközi mérések folytatásaképpen  Paduával is létrejött az összekapcsolás. A Geodéziai Intézet ez irányú munkájának eredményeképpen megvalósult a relatív nehézségi gyorsulási hálózat Budapest–Bécs–Potsdam és Padua között. Oltay 1930-ban, mint a magyar delegáció vezetője, részt vett Zürichben a Nemzetközi Fotogrammetriai Társaság (ISP) és a Nemzetközi Földmérő Szövetség (FIG) együttes kongresszusán. Zürichben alkalma volt tanulmányozni a svájci szabatos városmérést. Hazatérése után egész tekintélyét latba vetette, hogy az akkori Székesfővárosunk részletes, szabatos felmérése megvalósuljon. Erre azért volt szükség, mert az 1870-es években készült felmérés grafikus térképei az eltelt 60 év alatt teljesen elavultak. Az új térképrendszer létrehozását igényelte a korszerű városrendezés, valamint az ingatlanok nyilvántartására hivatott telekkönyvi rendszer továbbfejlesztése. A pontosabb telekkönyv biztosítja ugyanis a magántulajdon védelmét, a jogbiztonságot, valamint az ingatlanpiac szilárd alapjainak megteremtését.

Budapest székesfőváros törvényhatósági tanácsa 1932-ben – a legnagyobb gazdasági válság idején – 3 millió aranypengőt szavazott meg az új városmérés megindítására. A munkálatok előkészítésére létrehozott szakbizottság elnöke Oltay Károly lett, aki 1948-ig irányította a Városmérési Kirendeltséget. A korszerű városmérés alapját az önálló háromszögelési hálózat képezte. A budapesti centrális háromszögelési hálózat alapvonalát a Geodéziai Intézet 1933-34-ben létesítette, Oltay irányításával. Az alapvonal mérést a Geodéziai Intézet a korabeli legkorszerűbb mérőeszközzel, az u.n. invardrót berendezéssel hajtotta végre. Oltay tudományos kapcsolatai révén Ilmari Bonsdorff professzor, a finn Geodéziai Intézet igazgatója, az invardrót berendezésüket az alapvonalméréshez rendelkezésre bocsátotta. A finn intézet munkatársai elvégezték az invardrótok komparálását is a nummelai összehasonlító alapvonalon. A Szentendre-szigeten létesített alapvonal mérésében Oltay négy oktatója működött közre. Az alapvonalmérésben 1/5 250 000 relatív pontosságot értek el. Megállapítható, hogy a budapesti centrális háromszögelési hálózat és ennek alapvonala – nemzetközi összehasonlításban is – az akkori idők egyik legnagyobb pontossággal végrehajtott munkálata volt. A háromszögelési hálózatot 1936-ban a szabatos sokszögelés és a szintezés követte. 1937-ben kezdődött a birtokelhatárolás. A munkálatokat birtokrendező mérnökök – a mai terminológiánk szerint szakmérnökök – végezték. A birtokelhatárolás képezte a szabatos részletmérés alapját.

Oltay irányítása alatt 1944-re elkészült az akkori Főváros budai oldala, majd 1948-ra az egész, 14 kerületből álló Főváros 67%-a. A második világháború befejezéséig a munkálatokban 22 magánmérnöki iroda vett részt. Az elkészült térképek és egyéb munkarészek minőségi átvételét Oltay irányításával a Városmérési Kirendeltség végezte.

A József Nádor Műegyetemen 1940-ben létesítették a Mérnöki Továbbképző Intézetet, amelynek jelentős szerepe volt az okleveles mérnökök posztgraduális továbbképzésében. Oltay irányításával 1940–44 között a geodéziai tudomány hazai kiválóságai 29 továbbképző tanfolyamot tartottak, ebből Oltay ötöt.

Oltay 1929-ben megalapította, és 12 évig elnökként vezette a Magyar Fotogrammetriai Társaságot. A Magyar Mérnök és Építész Egylet társelnöke volt. 1944-ben lett a Felsőház tagja, de munkájában nem vett részt.

A II. világháború befejezése után a Geodézia Tanszék Oltay irányításával részt vett a felrobbantott Duna és Tisza hidak újjáépítésének geodéziai munkálataiban.

A mérnökképzés terén kifejtett eredményes oktató-nevelő munkája elismeréseképpen 1953-ban a „Felsőoktatás kiváló dolgozója” címmel tüntették ki, majd egész életművéért 1954-ben „Munkaérdemrend”-et kapott.

A Magyar Tudományos Akadémia 1949-es átszervezésekor Oltayt „tanácskozó taggá” minősítették, ezután nem vett részt az Akadémia munkájában. Ugyanebben az évben kandidátusi fokozatot kapott.

A Magyar Tudományos Akadémia 1989-es közgyűlési határozata szerint 122 tanácskozó tagot rehabilitáltak, ekkor kapta vissza Oltay posztumusz levelező tagságát. (Mindössze négy tanácskozó tag élte meg a rehabilitációt.)

Oltay 1955. októberében bekövetkezett haláláig vezette a Geodézia Tanszéket. A Farkasréti temetőben történt búcsúztatását követően hamvait – kívánságának megfelelően – Mariann leánya férjének, Strassoldo grófnak családi kriptájába helyezték el. Végső nyughelye Udine mellett van.