A
magyar névhasználat változásai a Kárpát-medencét
ábrázoló térképeken, I. rész
Faragó Imre, ELTE Térképtudományi Tanszék
Jelen írásomban a modern kartográfia által készített, Magyarországot és annak táji keretét, a Kárpát-medencét és környezetét ábrázoló térképek magyar földrajzinév-anyagának jelentősebb változásait követem nyomon. A magyar nyelvű térképek körében a földrajzi nevek közlésében alább áttekintésre kerülő időszak sok érdekességet és tanulságot mutat, azzal együtt, hogy a magyar nyelvű földrajzinév-használat politikai korszakokhoz és ideológiai irányzatokhoz egyértelműen hozzákapcsolható. A magyar nyelv névkincséhez szervesen hozzátartozó földrajzi nevek használata számos olyan változáson ment keresztül, amely az adott korban követelményként jelentkezett, de későbbi korok megítélésében a változtatás már elmaradottságot sugallt. Ennek a bonyolult, szakmai vitákat és érzelmeket sokszor felkorbácsoló változáshalmaznak az egyes szakaszait és mozzanatait kívánom megvilágítani. Munkám a kis méretarányú általános térképek magyar névhasználatát tekinti át.
A Monarchia térképészeinek magyar névhasználata (1880–1920)
A XIX. század vége és a XX. század 10-es évei nagyközönségnek
szóló térképkészítése elsősorban az oktatási célú atlaszok és falitérképek
korszaka. Az ország vezetése és lakossága a dualizmus előnyeit érzékelve és
kihasználva a teljes bel- és kultúrpolitikai autonómia kiépítésén fáradozott. Ez
a földrajz és a történelem oktatásában is érvényesült. A kultúrpolitika
részletes tananyagot dolgozott ki a Magyar Szent Korona országainak
földrajzoktatásához, valamint a magyar nemzet történetének elsajátíttatásához.
Ennek megfelelően a két térképigényes tantárgy követelményeihez igazítva sorra
jelentek meg az iskolai atlaszok és térképek. Ezeken a magyar névterület és az
államterület hozzávetőleges egybeesése következtében a magyar/nemmagyar
névanyag felvétele vagy elhagyása nem merült fel kérdésként. Nem szabályozták
jelentős mértékben a névhasználatot, annak ellenére, hogy a század elején már
bontakoztak ki viták a határokon túli magyar névhasználatról. Nem számítjuk a
névhasználati változtatások körébe a településnevek 1898 és 1912 között folyó
rendezését. Az ekkor létrejött névváltoztatások állami szinten folytak,
használatuk a térképeken nem képezhette vita tárgyát. Az egész folyamat vizsgálata
nem e dolgozat feladata. 1920 előtt általános szemléletmódként tapasztalható a
térképeken, főképpen a településnevek esetében, a hivatalos/nemhivatalos nyelvek
alapján történő név-előtérbehelyezés, illetve név-diszkrimináció. Ez a
jelenség a kartográfiában az államközpontúság elvének alkalmazása. Az államközpontúság
elvén azt a nemzeti nyelv szempontjából diszkriminatív felvételi megoldást értjük,
amikor a térképen az olvasó nyelvétől függetlenül elsősorban az államnyelvi
névalakokat helyezik előtérbe, tehát túlnyomóan hivatalosnak tekintett neveket
jelenítenek meg. Ennek következményeként az egyébként a Magyar Királyság
határain túlnyúló magyar névterület névanyaga a térképeken csonkult. Jól
érzékelhetően ekkor kerültek le a térképlapokról Horvátország, Szlavónia, Moldva
és a Havasalföld középkorból gyökerező magyar nevei. Ennek a felfogásnak máig
ható súlyosan negatív kulturális hatása van: a magyar nyelvű olvasóközönség és
sajnos a térképész-földrajzos szakma egy része is idegenkedik a fent említett
területek magyar névanyagától, pedig e területeken nem csak a magyar nevek, hanem a
még szórványban jelenlévő, bár az asszimiláció végső határára jutott magyar
etnikum is jelen van. Ennek a kartográfiai szemléletmódnak tulajdonítható, hogy a
közép-európai magyar földrajzinév-anyag egy része archaikussá, történelmivé
vált, hiszen a magyar térképészek “leszoktatták” a magyar olvasót e nevek
használatáról. A szakma ezzel az időszerűnek hitt lépésével befejezte a “magyar
végvidékek”, magyar etnikumát jórészt elvesztett
területeinek kulturális pusztítását, végeredményben ezzel a török hódoltság
“művét” beteljesítve. A térképeken a településnevek közlésénél a Magyar
Királyság határain kívül (legtöbbször Horvát-Szlavónországban is) egy-
értelműen az államközpontúság érvényesül: Osijek, Wien, Bacău, Dresden stb. nevek szerepelnek. Ugyanakkor a vizek, jellegzetes földrajzi pontok és tájak nevei nagyobb részt magyar vagy magyaros alakjukkal kerültek fel.
A dualizmus Magyarországán a földtudományok rohamos fejlődése következett be. Az ország gazdasági erőforrásai minél hatékonyabb kiaknázásának megteremtéséhez szükség volt a földtani, természetföldrajzi kutatások minél gyorsabb és pontosabb elvégzésére. E program szükséges velejárója volt, hogy természetföldrajzi értelemben rendszerbe foglalják az ország természeti képződményeit. Ennek következtében sorra jelentek meg publikációk a Magyar Szent Korona országainak hegységeiről. Tudományos támogatottságot nyert a magyar népi tájszemlélet, amely a Kárpátok övezte medenceség középpontjából, a “medence aljából” szemléli a környezetet. Részletes geológiai és morfológiai alapú felosztások születtek az ország hegyvidékeiről. Ezeknek a munkáknak a nevekre is hatása volt, de konkrét – mai értelemben vett hierarchikus – tájbeosztásról még nem beszélhetünk. Csak kis számban vált szükségessé műnevek létrehozása; a tudomány átvette az ország területén élő népek névadását. A “hivatalos” földrajztudomány leginkább csak az országhatárokon belül fekvő természetföldrajzzal foglalkozott. Ennek következtében e területen is beállt az államközpontúság: a térképek névanyaga a Kárpátokon kívül, az előtérben hézagossá, elnagyolttá vált. Ez a jelenség gyakorlatilag a XX. század végéig végigkíséri a magyar térképek jelentős részét.
A trianoni sokk, “válaszlépés” a térképeken (1920–1945)
Trianon után a névterület és az államterület helyzete alapvetően
megváltozott. A kompakt névterület alig harmada maradt az államterületen belül. Ez
az anomália már önmagában is az államközpontúság elvének feladására kellett,
hogy késztesse a térképi névrajz megalkotóit. Ez végeredményben megtörtént,
tehát a térképszerkesztők – ha nem is tudatosan – átléptek a korlátot szabó
államközpontú felfogáson. Azonban ez a megoldás nem az észszerű belátás és a
tudományos gondolkodás alapjain állt. A nemzet a megalázó és az államát
megcsonkító diktátum adta állapotban, egyfajta védekezésként, egységesen a teljes
revízió követelésének – a realitásokkal dacoló – talajára állott. Ennek
megfeleloen a térképi névhasználatnak is ennek az ideológiai követelménynek kellett
megfelelnie és a teljes revíziót sugallnia. A teljes revízió szolgálata azonban
egyfajta sajátos államközpontúságot eredményezett: nem a trianoni országterület,
hanem továbbra is a Magyar Királyság 1918 előtti területe maradt – névrajzi
szempontból – a magyar államterület, azzal a hatalmas különbséggel, hogy a
horvát–magyar kiegyezés óta mostohán kezelt
szlavóniai–horvátországi–dalmáciai magyar neveket némely térképlapok ismét
használják. Az ebben a korban született térképek sok tekintetben ellentmondásos
névrajzot tartalmaznak. Az 1922-ben megjelent Kogutowicz-féle földrajzi iskolai atlasz
Kárpát-medencét bemutató térképlapján a történelmi határokon belül teljesen és
kizárólagosan magyar névanyagot közöl. Ugyanakkor a Kárpátok külső oldalán már
csak a hegyláncon belül eredő vizek nevei magyarok (pl. Tatros, Bodza), a
kívül eredőké államnyelvi (pl. Dniestr, Oder, March). Természetföldrajzi
szempontból jelentős, hogy megjelennek a kárpáti nagytájak nevei, viszont megint az
államközpontúság jelenlétét mutatja, hogy a hegységkereten kívül a tájak
államnyelvi alakjukkal szerepelnek: Wienerwald, Marchfeld, Mars Gebirge, Karawanken.
A “Magyar Szent Korona országainak politikai térképe” c. lap magyar névhasználata
megintcsak ellentmondásos: Horvátországban csak magyar településnevek, Moldvában és
a Havasalföldön csak román településnevek. szerepelnek. Növeli az ellentmondást,
hogy Ausztriában a
Wien/Bécs, Wiener Neustadt/Bécsújhely kettős megírás jelentkezik. Az
1929-ben megjelent Kogutowitz földrajzi iskolai atlasz Kárpát-medencét bemutató
térképlapjai kizárólagosan magyar névanyagot közölnek. A magyar nevek használata a
térképek teljes kivágatán teljes, érvényes ez a domborzati és közigazgatási
lapokra is. Tehát e munkában már nyoma sincs az 1922-es kiadású atlasz
ellentmondásainak.
Ahogy az ország egyre inkább kilépett a politikai és gazdasági
elszigeteltségből és megtalálta kapcsolatait Nyugat-Európa felé, úgy oldódott az
“államközpontú görcs” a térképeken is. A rendszertelen magyar névalkalmazás
és a diszkrimináció egyes területek esetében továbbra is jelen van, de a magyar
névhasználat a Kárpátokon kívül egyre szélesedik és csiszolódik. Ez elsősorban a
tájak neveinél érezhető: a már említett, az 1929-es kiadású “Dr. Kogutowicz
Károly iskolai atlasza II.” c. munka megfelelő térképlapja a történeti határokon
túl magyar tájneveket használ (Bécsi-erdő, Bécsi-medence,
Cseh–Morva-hegyvidék, Stájer-Alpok, Mars-hegység, Karavankák). Ugyanezt a
megoldást alkalmazza az 1936-os kiadású “Földrajzi atlasz a római katolikus
népiskolák számára” c. munka, az elozőhöz hasonló kivágatú lapja: Bécsi-erdő,
Morvamező, Mars-hg., Stájer-Alpok stb. Ez a térkép szerepelteti a Kárpátok
nagytájneveit is. A korszak egyik legelismertebb és legteljesebb atlaszműve, az
ÁTI-Kisatlasz szintén igyekszik a lehető legnagyobb teljességgel használni a
Kárpát-térség magyar névalakjait. Ez a tájak, vizek és jellegzetes földrajzi
pontok neveinél következetesnek mondható. (Bár Wiener Wald szerepel).
Érdekesség, hogy ebben az atlaszban kap először új nevet az Eperjes–Tokaji-hegyvidék.
A hegysor teljes területét Sátor-hegység népi eredetű névalak jelöli.
Szintén elsőként e munkában jelentkező változás a Bihar-hegység Vlegyásza
csúcsának (1838 m) magyar alakja, a Vigyázó. Ez a két név, a használat
tekintetében, a mai napig megosztja a magyarországi és a határokon túli szakmai
közvéleményt. Az atlasz a történeti határokon túli települések magyar neveit
szinte következetesen nem közli. Mentség e megoldásra, hogy a névmutató közöl
minden Kárpátokon kívüli magyar névalakot, a tipikusan középkori neveket is. A
munka nagyon ellentmondásos megoldása, hogy a “Csonkamagyarország” c. lapon
Horvát-Szlavónország területén egyetlen magyar településnév sincs. Az
ÁTI-Kisatlaszban – ha kicsit eltávolodunk vizsgált területünktől – látható,
hogy a Kárpát-medencén kívüli területek magyar névanyaga is érdekesen alakult: az
atlasz a magyar településneveket mostohán, illetve minden rendszert nélkülözve
kezeli. Ugyanakkor a természetföldrajzi és történeti-földrajzi tájak nevei inkább
magyarul vannak megírva. A víznevek esetében változó a kép. Az “Ausztria és a
Keleti-Alpok” c. lapon: Wien (Bécs), Eisenstadt, szerepel, ugyanakkor az Alpok
részei magyar nevükön, kiegészülve a Magyar-Alpok alakkal, a tartományok
nevei szintén magyarul jelentkeznek. Az “Olaszország” c. térképen: Napoli, Roma
településnevek, ugyanakkor Nápolyi-Appenninek és Római-Appenninek
tájnevek szerepelnek. Ez a megoldás megint a kartográfiai névtípus-diszkrimináció
vállalását mutatja még a következetlenségek árán is. A “Franciaország, Bel-
gium és Luxemburg:” c. lapon pl. Paris, Massif Central, Seine, Pas de Calais és
Rajna, Csatorna-szigetek nevek szerepelnek. Tehát minél távolabb kerülünk a
Kárpátoktól, a következetlen magyar földrajzinév-használat egyre erősödik.
Az 1940-es évek törekvése volt a magyar földrajzi nevek kiteljesítésének, régi magyar névalakok felelevenítésének és újbóli használatba vételének a próbálkozása. Idő hiányában az összegyűjtött anyag már nem került térképekre, de az ajánlás, amely a Honvéd Térképészeti Intézet térképein való névhasználatot javasolja, kéziratos formában könyvtárakban fellelhető. Az ajánlás – bár készítőjének neve nem tisztázott – a Kárpát-medencén kívüli európai és távoli földrészek magyar település- és kis részben természetföldrajzi neveinek javaslatát tartalmazza. Egyes vélemények szerint ez már az erős jobbratolódás egyik eredménye és a munka értéktelen, de tény, hogy olyan gyűjteménnyel állunk szemben, amely felkutatta és megpróbálta rendszerbe foglalni a feledésbe merült magyar neveket. Egyik legnagyobb értéke a szlavóniai magyar településnevek összegyűjtése.
A természetföldrajzi szemléletben is jelentős változásoknak lehetünk tanúi az 1940-es években. Prinz Gyula, Cholnoky Jenő és Teleki Pál – az embertan kiváló művelőjével, Bartucz Lajossal együtt – megírták a Kárpát-medence mindeddig legátfogóbb elemző földrajzát, amely “Magyar föld, magyar faj” címmel jelent meg. Ennek első kötete a “Magyarország tájrajza” címet viseli. Ebben “A magyar tájak rendszeres szemlélete” c. fejezet már a tájbeosztások irányába mutató rendszerbe állítással írja körül a Kárpát-medence és környezete tájait. Ebben jelenik meg az első olyan összefogott részletezés, amely a nevek tekintetében is figyelmez a természetföldrajzi tájakra. Ez a rendszer még nem mutatja azt a szoros hierarchikus felépítést, amely az 1960-as évektől majd jelentkezik, a nevek és a névadás problémája már jelentősen felmerül. Prinz Gyula elsősorban a középtájak és nagytájak névadásának problémájával foglalkozik. Ekkortól érezhető az az igény, hogy a Kárpátokon belüli, de nem magyar etnikai területek tájnévanyaga addigi, részben magyaros jellege helyett inkább teljesen magyar legyen. Tisztán magyar névalakok létrehozása indul meg, és az ekkor születő nevek egy része a következő időszakban nyelvünk élő részévé válik. E változások leginkább a trianoni határhoz közeli tájak, illetve az 1938–1941 közötti államterületi változásokhoz kötődő új határvonalak környezetében jelentkeznek. Így változik át a Ptácsnik és lesz Madaras, a Vihorlát és lesz Viharlátó, a Szinyák és lesz Kéklő, a Szvidovec Fagyalos, a Gutin-hegység és lesz Ezüstös, a Cibles pedig lesz Széples. Ekkor jellemző más hegycsúcsok nevének magyarosabb felvételi módja is: a Toroiaga román névből Toronyága (1939 m ), a Pop Iván szláv (ukrán-ruszin) névből Iván-havas (1940 m) változatban szerepel. Ideológiai változtatás a 1940-től Hoverla nevének Horthy Miklós-csúcs-ra való változtatása. Ezeknek a neveknek egy része (Madaras, Iván-havas) ma is használatban van, más részük ingadozó (Kéklő, Fagyalos, Széples, Toronyága), illetve nem került bele (Ezüstös) a mindennapi névhasználatba. Ugyanakkor a fenti változásoknak és elveknek a térképeken való visszatükröződésére már nem maradt idő. A 40-es évek politikai hangulata, majd a háborúba sodródó és abban a megsemmisülés határára kerülő országnak nem maradt energiája arra, hogy a változások a mindennapok térképein is jelentkezzenek. Erre már csak a háború után nyílt, ha rövid időre is, lehetőség.
A koalíciós idők névhasználata (1945–1949)
Az elvesztett háború és az idegen hadseregek jelenléte nem kedvezett a térképkiadásnak. Ugyanakkor az oktatás 1945 tavaszától megindult, ehhez viszont térképekre volt szükség. A térképi névrajz felvételében nem állt be számottevő változás, de az új politikai légkörben és az “idegen felügyelet” következtében a területi revíziós célok eltűntek, a magyar névterület kiterjesztését célzó törekvések is megálltak. Ezt úgy is jellemezhetjük, hogy a térképi névhasználatból az addig jellemző szélsőségek eltűntek. Ugyanakkor jelzi a kialakult helyzet “ideiglenességét” és a légkör felfokozottságát, hogy már megjelennek olyan “furcsaságok” a kartográfiában, amelyek majd csak az 50-es évek után lesznek igazán jellemzőek. Az oktatás segédanyagaként ideiglenes földrajzi térképfüzet jelenik meg. A békeszerződéssel szembeni várakozásokat mutatja, hogy az egész atlaszban nincsenek országhatárok. Nem szerepelnek benne a Kárpát-medence egészét ábrázoló kivágatok, és kerülik a Kárpát-medence név akár címben, akár más formában történő alkalmazását is. A térséget több, egymással hatalmas átfedésben lévő térkép mutatja be: “A Kárpátok helyzete” és a “A Dunántúl, a Nagy- és a Kisalföld” kivágatokon kevés a névanyag, de a Kárpátokon kívül is főképp magyar táj- és víznevek találhatók. Ugyanakkor a Moldva folyó csak idegen nevén (Vltava) szerepel. A települések idegen / magyar névalakkal kerültek felvételre, de Románia fővárosa csak államnyelven (Bucurey ti) van megírva. Feltünteti az atlasz a Kárpátok nagytájainak neveit. Eltűntek a trianoni határon kívülre került vármegyék és települések nevéből képzett tájnevek: a Gömör–Szepesi-érchegység csak Érchegység, az Eperjes–Tokaji-hegy-vidék az ÁTI-kisatlaszhoz nagyon hasonlóan, de Sátorhegy alakkal szerepel. A Gömör–Tornai-karszt és környezete egyedülálló módon Galaság névvel szerepel. Ugyanakkor a 40-es évek elejének magyarosító törekvéseiből néhány a térképlapokra kerül: a Vihorlát Viharlátó, a Szinyák Kéklő névvel lett megírva. Különlegesség az Osztrovszki-hegység Osztoró alakban való magyarosabb formája. A Bihar-hegység 1838 m-es csúcsa nem Vlegyásza és nem Vigyázó, hanem Kalota néven szerepel.
A magyar kartográfiának az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása után már nem maradt ideje arra, hogy elfogultságoktól mentesen az ideiglenesnek szánt térképfüzet véglegesebb változatát elkészítse. Az elkövetkezendő idők gyökeres változásai ezt megakadályozták, a térképszerkesztőknek új szemléletmóddal új utakra kellett lépniük.
(folytatjuk)