Üdvözöljük a 80 éves Raum Frigyest!

Dr. Joó István egyetemi tanár, ifj. Joó István újságíró

Raum Frigyes 1920-ban, az erdélyi Lupényban született, Székelyudvarhelyen érettségizett (1940), egyetemi tanulmányait Budapesten (BME) végezte.

*

Ifjú éveimben a zsil-völgyi bányavidéken éltem és középiskolai tanulmányaimat is Petrozsényben végeztem, aztán 1940-ben Székelyudvarhelyen fejeztem be, ott érettségiztem. Ekkor merült fel a kérdés, hogy hol tudom folytatni tanulmányaimat. Akkoriban Erdélyben mérnökképző intézmény nem volt, távolabbra kellett készülni. Bukarest több okból sem jöhetett számításba, maradt a temesvári bányamérnöki egyetem. Temesváron a felvételem biztosítva volt, ezt eleve elősegítette volna az egyik bányaigazgató (Szokol Valér), aki a temesvári műegyetemnek is tanára volt. Rövidesen ennél sokkal jobb megoldás adódott. Az 1940. augusztusi bécsi döntés Erdély egy részét visszaadta Magyarországnak. Ekkor az irataimat azonnal elküldtem a Budapesti Műegyetemnek, és amint lehetett, a Kolozsvárról induló első magyar vonattal én is Budapestre jöttem.

Megérkezve az ismeretlen nagyvárosba, az első kérdésem az volt, hogy merre van a műegyetem. Hihetetlenül hangzik, de ekkor minden olyan gyorsan és egyszerűen ment. Beiratkozásom után indultam el az ideiglenesen kijelölt szálláshelyemre. Azóta vagyok budapesti lakos.

Egyetemi tanulmányaim befejezése után (1945) már más volt a helyzet. Erdélyt ismét elválasztotta az országhatár, szüleim is pesti lakosok voltak, így már nem volt miért visszamennem Erdélybe.

Az első félév után a műegyetemen lehetőség nyílott ösztöndíjra pályázni. Én a KPM viszontszolgálati ösztöndíját nyertem el. Ez azzal is járt, hogy a nyári szünetben lehetett valahol munkabeosztást kapni. Az élelmesebb ösztöndíjasok elérték, hogy valamelyik Pest közeli vagy Balaton melletti munkához kapjanak beosztást. Nekem semmiféle kívánságom nem volt, így az ország legtávolabbi útépítéséhez osztottak be. Így kerültem a Sepsiszentgyörgy-Nagyajta közötti útépítéshez. Ez nagyon tanulságos munka volt, mert a 28 km-es út építéséhez részletes terv nem állt rendelkezésre, így az építésvezetőnek mindenféle munkát magának kellett elvégeznie. Ott ismerkedtem meg Murányi Tamással, a budapesti magánmérnöki iroda vezetőjével. Két napot töltött Középajtán, és megismerte ottani munkásságomat. Felajánlotta, hogy Budapestre visszatérve alkalmaz magánirodájában a lehetőségek szerint. Így is történt; amennyire egyetemi elfoglaltságom engedte, részt vettem mintegy 200 km út irodai, illetve helyszíni munkafázisának tervezésében. Ezek többségükben erdélyi utak voltak. Az úttervezési munkák a háború után sajnos megszűntek.

Ezek az ifjúkori munkák mind kellemes emlékeket jelentenek. Közülük mégis legtöbbször a Szent Anna-tóhoz vezető út jut az eszembe. Ez szép feladat volt, mert akkoriban a nyomvonal keresésénél az is szempont volt, hogy az egyes kanyarokból szép legyen a kilátás. A történelem forgatagában a kivitelezés már másokra maradt. Jó lenne tudni, hogy az ilyen szempontokra továbbra is figyeltek-e.

A többi erdélyi útépítési munkák közül szólni kell az utolsóról is, ami éppen ellenkező érzelmeket őriz. Ugyanis katonai érdekből kellett elvállalni Esztelnek község és a Nagy Sándor-csúcs közötti út tervezését. Az 1640 méteres hegycsúcs, a Kárpátokat védő vonalnak lett volna a része, de nem lett belőle semmi. A feladat szép lett volna, de a körülmények már veszélyesek voltak. A románok 1944. augusztus 23-i kiugrása után (felső parancsra) tovább kellett erőltetni az akkorra már fölösleges munkát. Végül is a hatóság engem ottfelejtett, és csak később menekültem hazafelé. De “hagyományos” szerencsém nem hagyott el, és öt napos kalandos út után tudtam (mindent otthagyva) a területről kijutni és hazatérni. Ezzel együtt szépek voltak az erdélyi úttervezések, és ami ezekből megvalósult, úgy hiszem, az ott lakóknak hasznos is lett.

A közvetett kapcsolatom a földméréssel már munkásságom kezdete óta megvolt, nemcsak azért, mert az úttervezés több fázisára is a geodéziai munka a jellemző (felmérés, számítás, kitűzés stb.), hanem azért is, mert a háromszögelőktől és a felügyelőségektől kapott adatok nélkül nem is lehetett volna dolgozni. A kapcsolat 1946 után vált szorosabbá, amikor az úttervezések megszűntek és a földreform, a házhelyosztások s a városmérések kerültek előtérbe.

1949-ben, a magánmérnöki irodák államosítása után alakultak meg az állami tervező irodák. Ezek között az első a Fővárosi Tervező Iroda volt, a későbbi BUVÁTI elődje. Itt kaptak helyet a budapesti városmérésen dolgozók is. De ez nem tartott sokáig, mert 1950-ben létrehozták az egységes állami földmérési szervezetet, az OFI-t, és a városmérők is ide kerültek. Ekkor lettem én is a nagybetűs Állami Földmérés tagja, az OFI 2-es osztályán csoportvezetői beosztásban. További sorsomat, illetve beosztásomat már az egymást követő átszervezések határozták meg. A soron következő átszervezések közül csak egyet említek meg, az 1951. évit, amikor létrejött az Állami Földmérés első vállalata, a Földmérési Iroda, amely lényegében a BGTV elődje volt. 1958 és 1982 között a BGTV főmérnöke voltam, de nyugdíjazásom után (1997-ig) mint műszaki tanácsadó továbbra is tartottam a kapcsolatot a vállalattal.

Mindezekért mondhatom, hogy kapcsolatom a magyar földméréssel már több mint fél évszázados. ...

A II. világháborút megelőzőleg a Magyar Fotogrammetriai Társaság és a Mérnök Egylet geodéziai szakosztálya aktív és sikeres szakmai társadalmi szervezetek voltak. A második világháború körülményei tették lehetetlenné ezek működését, a háború után pedig – a politikai változások miatt – nem tudtak újjáalakulni. Ugyanakkor voltak szerencsésebb egyesületek is, amelyek ezt túlélték, illetve 1947-ben a MTESZ alakulásakor jöhettek létre. A magyar geodétáknak ez nem adatott meg, pedig nagyon kellett volna, hogy már a földreform alatt hallathassa szavát. A földmérés vezetői között többször szóba került, és mindenki szerette volna, hogy legyen egy geodéziai egyesület, de ez mégsem történt meg. Túlzás nélkül állítható, hogy nem volt egyetlen ember sem, aki ne értett volna egyet az egyesület-alakítással, de a társadalmi körülmények olyanok voltak, hogy a határozott kiállástól elhúzódtak. Nem lett volna elég az elhatározás, az engedélyhez különböző hatóságok jóváhagyását kellett megszerezni. Kétéves csendes szervezés után végre sikerült 1954. április 20-ra az alakuló ülést összehozni. Ekkorra sikerült a MTESZ ellenállását is legyőzni. Tárczy-Hornoch professzor úr volt az, aki nyíltan kiállt az egyesület mellett, és a sikeres alakuló ülést is ő vezette. Az idő bebizonyította, hogy a kezdeményezés helyes volt. Ezt később a MTESZ vezetői is elismerték. Fokozatosan megalakultak a budapesti és a vidéki szervezetek, és kialakultak a működési formák. Lényegében ma is ezek szerint működik az egyesület (MFTTT: társaság). Bár természetesen az eltelt negyven év alatt sok minden változott; mások a lehetőségek és részben mások az elvárások is.

Ma már sajnos egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek az első évtizedek szerényebb feltételeire és az önzetlen munkára. Így van ez rendjén, mások a körülmények: de a névváltoztatás ellenére a lényeg megmaradt. A társaság feladata a magyar földmérők és térképészek társadalmi összefogása és szakterületünk fejlesztésének segítése.

A GKE megalakulása után a nemzetközi szervezetekkel, valamint a szomszéd országok társegyesületeivel igyekeztünk jó kapcsolatot és szoros együttműködést kialakítani. A legfontosabb volt a Nemzetközi Földmérő Szövetség (FIG) és a Nemzetközi Fotogrammetriai Társaság (SIP; ma ISPRS). Ezeknek 1957, illetve 1960 óta vagyunk aktív résztvevői. Az egyesület részéről igyekeztünk e szervezetek munkájában (kiállításain, szakmai bizottságaiban) résztvenni. Mindez nagyon hasznos volt az ismeretek és a kapcsolatok megszerzésére, sőt a magyar geodézia eredményeinek ismertetésére is. Engem 1968-ban a FIG londoni kongresszusán választottak a 3. bizottság vezetőjének. Ennek alapját elsősorban a magyar geodéták addigi munkája, illetőleg a GKE aktív hazai és nemzetközi tevékenysége adta.

De közrejátszhatott talán az is, hogy abban az időben többet foglalkoztam a bizottság érdeklődési körébe tartozó feladatokkal (bibliográfia, szakszótárak szerkesztése, majd 1971-től került előtérbe az “információ-technika”). Ma az információs szolgálat korszerű technikai eszközökkel rendelkezik, és tartalmában is többet értenek alatta. 30 évvel ezelőtt mindez még nem volt, mégis igyekeztünk a szakterületünket tájékoztatni. Az egyik ilyen szolgálat a külföldi szakirodalom figyelése és annak közzététele volt. Ennek keretében jó kapcsolatot építettünk ki az osztrák, a német és a lengyel bibliográfiai szolgálatokkal. Adatainkat rendszeresen kicseréltük. Megjelentek a magyar szakirodalmat összefoglaló bibliográfiák. (Sajnos az utolsó kötetek még mindig kéziratban várják a megjelenést.) Emellett a szélesebb hazai kör tájékoztatása végett 1964 és 1970 között kiadtuk a “Geodéziai és Kartográfiai Tájékoztató” című kéthavonta megjelenő sorozatot. A külföldi szakirodalom jobb megismerése és az olvasók körének kiszélesítése érdekében foglalkoztunk szakszótárakkal is, de részt vettünk a FIG-szótár szerkesztésében is. Lefordítottuk magyarra a lengyel és a német szótárakat, és elkészítettük az ötkötetes hatnyelvű magyar geodéziai szótárt. Ez utóbbi Csatkai Dénes vezetésével készült.

A háborús években a katonai szolgálat alól fel voltam mentve. A dékáni hivatal idejében és gondosan tájékoztatott mindenkit, hogy a szigorló hallgatók esetében milyen feltételekkel jár a katonai felmentés. Ma is birtokomban van a 3. sz. hadkiegészítő parancsnokság 1944. július 4-én kelt döntése a halasztásomról. A hadi körülményeket a polgári életben is jól lehetett érezni. Sokan voltak, akik valamilyen segítségre szorultak. Környezetemben, a Verpeléti úti irodánkban olyan emberek voltak, akik igyekeztek a rászorulón segíteni. Nem volt kivételezés; például egy lengyel menekült mérnök több mint egy évig dolgozott itt, és húzta ki a nehéz időszakot. Később egy olasz mérnök is kapott menedéket.

Az erdélyi munkák elvesztése után a Murányi-iroda átmenetileg egyesült a DELTA Mély- és Magasépítő Részvénytársasággal. Itt adódott alkalmam többet hallani a svéd Raul Wallenbergről. Személyes kapcsolatom vele soha nem volt, de tevékenysége közismert. Egy másik magas svéd úr társaságában többször járt a cég vezetőinél. Az egyik ilyen látogatás után közölték velünk, hogy nekünk is nagyon hasznos lesz a svédek barátsága, mert fogunk kapni egy olyan iratot, amit ha kiteszünk a lakásunk ajtajára, megvéd majd az orosz katonáktól. Persze ebből nem lett semmi, de részemre nem is lehetett, mert amikor ez aktuális lett volna, akkor már nem voltam Budapesten.

1944. december 8-án a műegyetem kitelepítésével elhagytuk Budapestet és Németországba mentünk. Erről a hathónapos németországi hadi kalandról rendelkezésemre áll a részletes napló, ami, úgy hiszem, ilyen nagy időtávlatból már senkit sem érdekel. Holott a rossz és a jó események között vannak olyanok, amikről nem kellene megfeledkezni.

A legsúlyosabb esemény az volt, amikor 1945. április 12-én Haslau falu közelében amerikai légitámadás érte a műegyetem különvonatát. A kilenc repülőgép több sorozatos támadásának erdeménye mintegy 40 halott és számtalan sebesült volt. Szily József professzor, a “vizes” tanszék akkori vezetője tőlem kb. 15 méterre volt, amikor telibe találta a gyilkos bomba. Ekkor kapta súlyos sebesülését többek között Nemesdy József professzor és Kürthy Vilmos, a geodézia adjunktusa is. Régen volt: a többi események között ez is feledésbe merül. Egyszer aztán vége lett a háborúnak, és egyéni utakon sikerült hazakerülni. Én elkerültem a különböző gyűjtőtáborokat, és az elsők között voltam, aki Csehszlovákián keresztül, de még mindig háborús körülmények között, 1945. június 4-én hazaérkezett. Számomra akkor ért véget a háború. Szó szerint értendő, hogy azonnal hozzáfogtunk a budapesti városmérés folytatásához, az ostrom elől elfalazott és megmentett felszerelések és munkarészek összegyűjtéséhez.