Dr. Biró Péter akadémikus, a BME Általános- és Felsőgeodézia Tanszékének egyetemi tanára

50 évvel ezelőtt, 1949. október 23-án indult meg a magyarországi egyetemi önálló földmérőmérnök-képzés Sopronban a Budapesti Műszaki Egyetem Erdő- és Földmérőmérnöki Karának Földmérőmérnöki Osztálya keretében. Ezzel behoztuk azt a hátrányunkat, ami a földmérőmérnökök (geodéták) önálló egyetemi képzésében a szomszédos országokhoz viszonyítva addig fennállt. Szűkebb és tágabb környezetünkben ugyanis nálunk hamarabb felismerték, hogy a társadalmi-gazdasági igények szélesedése és a tudományok differenciálódása szükségessé teszi a különlegesen és sokoldalúan képzett olyan földmérő szakemberek egyetemi képzését, akik a műszaki egyetemek különböző karain addig oktatott geodéziánál jóval szélesebb körű és elmélyültebb ismereteket kapnak. Ezzel egyrészt nagyobb szakmai tudásra tesznek szert, másrészt alkalmassá válnak a geodézia tudomány elméleti és gyakorlati fejlesztésére, a külföldi egyetemeken magas fokon képzett geodétákhoz hasonlóan.

Egyébként hazánkat a geodéziai (földmérés és térképészeti) ismeretek oktatásában az ezt megelőző múltban sem tekinthetjük elmaradottnak, hiszen különböző szinteken, különböző intézményekben, különböző nevek alatt, több mint 230 éve folyik ennek az ismeretkörnek, mint a mérnöki tudományok egyik legrégebbikének az oktatása. Mária Terézia korában, az 1763-ban Szencen alapított Collegium Oeconomicum-ban a geometria keretében a geodézia elemeit is ismertették, geodéziai gyakorlatokat végeztek, térképeket készítettek. A vele közel egyidőben alapított és 1770-ben akadémiai rangra emelt selmeci bányászati iskola megindításától kezdődően napjainkig töretlenül folyik a bányaméréstan felsőfokú oktatása.

Egyetemünk II. József által alapított jogelőd intézményének, a budai egyetemen megnyílt Institutum Geometrico-Hydrotechnicum-nak már a neve is mutatja, hogy egyik alapfeladatát képezte a földmérés (vagy ahogy akkor nevezték „gyakorlati geometria”) oktatása. Ettől kezdve a Budapesti Műszaki Egyetem valamennyi jogelődje keretében folyt geodéziai ismeretek tanítása, sőt 1868-1880 között már mintegy 100 földmérő oklevelet is adott ki. Ez akkor kataszteri felmérésre jogosított. Hogy csak néhány nevet említsünk az utolsó 150 évből: a BME akkori jogelődjén 1850-1894 között a geodézia tanára Kruspér István volt, aki a gyakorlati földméréstanhoz már hozzákapcsolta a felsőgeodéziát is, és magyarnyelvű tankönyvet írt. A Magyar Tudományos Akadémia és a párizsi Nemzetközi Mértékügyi Bizottság tagja volt. A József Műegyetem 1900-ban nyerte el a műszaki doktorrá avatás jogát, amely lehetőséggel a geodéziából elsőnek Fasching Antal élt. Századunk első felében a Műegyetem kiemelkedő tanáregyéniségei a Mérnöki Kar Geodézia Tanszékén Bodola Lajos és Oltay Károly, a trianoni békeszerződés után Sopronban szervezett Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar Geodézia ill. Bányaméréstan Tanszékén Sébor János és Tárczy-Hornoch Antal neve fémjelezte az akkori geodéziaoktatást, és szerzett tekintélyt a geodéziának (a négy közül három) az MTA tagjaként is.

Az említett nevek azonban egyedi kiválóságok voltak, és az általuk nyújtott képzés, már csak a rendelkezésükre bocsátott tantervi óraszám korlátai miatt és a képzés (építő-, bánya-, ill. erdőmérnöki) célra irányítottsága miatt sem törekedhetett a geodézia tudomány teljességének oktatására. Így például az állami földmérés a felsőgeodéziai munkálataihoz kétéves tanfolyamon egészítette ki az ezekben résztvevő mérnökeinek geodéziai szaktudását. A birtokrendezéssel foglalkozni kívánó mérnököknek mérnöki oklevelük mellé az Igazságügyi Minisztérium által rendszeresített vizsgához kötött birtokrendező-mérnöki jogosítványt is kellett szerezni.

Ilyen körülmények között nem alakulhatott ki az a széles körű alap, amiből a geodézia tudományát művelők utánpótlása is biztosított lett volna, így – az említett egyedi kivételeken túlmenően – a magyar geodézia a nemzetközi szervezetekben nem tudott olyan széles körű tevékenységet felmutatni, és elismerést elérni, mint amit hagyományai alapján megérdemelt volna.

Ezen előzmények alapján teljesen indokolt, és időszerű volt Sébor János és Tárczy-Hornoch Antal professzor kezdeményezése és javaslata, melynek következetes, sokszor fáradtságot nem kímélő, küzdelmes kiállást kívánó végig vitele végül is azt eredményezte, hogy Tárczy-Hornoch Antal által vezetett Geodézia és Bányaméréstan, továbbá a Sébor János által vezetett Erdészeti Földméréstani Tanszékre, mint szaktanszékekre, valamint az alapozó tárgyakat oktató néhány tanszékre támaszkodva, a Budapesti Műszaki Egyetem soproni székhelyű kara szervezze meg a földmérőmérnökök önálló egyetemi képzését. Az első tanévre 50 elsőéves hallgatót iskoláztak be, a tanítás 1949. október 23-án kezdődött. Az Erdő- és Földmérőmérnöki Kar Földmérőmérnöki Osztályának elnöki tisztét betöltő prodékánná, majd az 1950-től önállóvá vált Földmérőmérnöki Kar dékánjává Sébor János professzort választották, aki a szervezéssel terhelt tisztséget, az ügy iránti mélységes szeretettel és odaadással, fáradságot nem kímélve éveken át viselte. Tárczy-Hornoch Antal professzor pedig az MTA keretében, valamint bel- és külföldi kapcsolatrendszerén keresztül, minden erejét latba vetve segítette és támogatta az önálló Földmérőmérnöki Kar ügyét. Az előkészítő tárgyalásokban a felhasználó intézmények részéről Hazay István, Regőczi Emil és Rédey István vettek még részt. Köszönettel, elismeréssel és hálával emlékezünk vissza mindannyiuk és az őket segítő munkatársaik áldozatos és eredményes tevékenységére.

Az előkészítő tárgyalások során kifejezett felhasználói igényeknek megfelelően a Kar hamarosan további két új szaktanszéket szervezett. Elsőként 1951-ben az Alkalmazott Geodézia Tanszéket hozták létre átmenetileg Sébor János dékán, majd 1952-ben történt egyetemi tanári kinevezésétől (egészen 1971-ig) Hazay István professzor vezetése alatt. Oktatóként első munkatársai Szalontai László és Szádeczky-Kardoss Gyula voltak. A tanszék Sopronban hihetetlen rövid idő alatt hét új tantárgy tananyagát dolgozta ki, és készítette el a hozzájuk tartozó jegyzeteket.

Röviddel későbben 1952 őszén felállították a Tereptan és Fotogrammetria Tanszéket is. Megbízott első vezetője Sébor János dékán volt, a fotogrammetriát Hankó Géza, a topográfiát (hegyidomtant) és a kartográfiát Kunovszky Emil oktatta, akik ezeket a tárgyakat hosszú időre megalapozták, és tanították, nemcsak Sopronban, hanem később Budapesten is.

Az 1949-ben kezdett első évfolyam 1953 júliusában fejezte be egyetemi tanulmányait, és 21-en szereztek földmérőmérnöki oklevelet.(Az évfolyam a 4. tanulmányi félév után kettévált, és 19-en geofizikus-mérnök hallgatóként folytatták tanulmányaikat.)

A szervezés és az oktatás kezdeti gondjait éppen leküzdő új kart sem kímélték meg az 1950-es évek felsőoktatási átszervezési folyamatai, újabb nehézségeket támasztva az oktató-nevelő munka folyamatosságában.

1955-ben hozott elnöki tanácsi rendelettel a Földmérőmérnöki Kart (a már korábban odahelyezett Bánya- és Kohómérnöki Kar mellé) Miskolcra, a Nehézipari Műszaki Egyetemre helyezték, majd ennek lépcsőzetes végrehajtása közben, 1959-ben az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnöki Karának szakaként Budapestre telepítették. Az áthelyezés részleteinek kidolgozásában a képzés részéről Hazay István, Rédey István, Vince István, a szakmai főhatóság (ÁFTH) képviseletében Vincze Vilmos vett részt.

Ezzel az átszervezéssel a földmérőmérnök-képzés kari önállósága megszűnt, a képzés a Mérnöki Karon földmérőmérnöki szak keretében folytatódott, a végzősök a Karon mérnöki oklevelet kaptak, megjelölve, hogy tanulmányi kötelezettségeiknek a Mérnöki Kar Földmérőmérnöki szakán tettek eleget.

Mindennek következtében alapvető tantervmódosítást kellett végrehajtani annak érdekében, hogy a képzés a Mérnöki Kar oktatási szerkezetéhez lehető legjobban idomuljon, olyannyira, hogy az első két év tananyaga a Kar egészére közös legyen. A képzés jelentős részét a Kar meglévő alaptárgyi és mérnöki szaktanszékei látták el. A földmérőmérnöki alap- és szakképzés ellátására, a kötött megállapodás értelmében, a Kar három földmérő szaktanszék működtetését vállalta, ami már 1949-ben is a képzés megszervezésekor alapkövetelmény volt. Egyikük a Karon hagyományosan működő Geodézia (akkori új nevén I. Geodézia, majd később Általános Geodézia) Tanszék (vezetője: Rédey István, majd Sárközy Ferenc és Kis Papp László, másik kettő a Sopronból Budapestre telepített Alkalmazott geodézia (akkori új nevén II. Geodézia, majd Felsőgeodézia) Tanszék (vezetője: Hazay István, Biró Péter és Ádám József), valamint a Fotogrammetria (akkori új nevén Fotogrammetria és Topográfia később ismét Fotogrammetria) Tanszék (vezetője: megbízottként Hazay István, majd Homoródi Lajos és Detrekői Ákos) volt. (E két utóbbi szaktanszék csak a földmérőmérnök-hallgatók szakképzését végezte.)

1967-ben az ÉKME és a BME egyesítésével újra létrejött az egységes Budapesti Műszaki Egyetem, amelynek Mérnöki Kara a nevét Építőmérnöki Karra változtatta. Ettől kezdve végzős hallgatóink földmérőmérnöki szakos építőmérnöki oklevelet kaptak, ami építőmérnöki jogosultsággal járt együtt.

A felsőoktatás rendszerének 1992-ben végrehajtott átalakítása átértelmezte a „szak” fogalmát oly módon, hogy az akkori szakok összevonásával kevesebb oktatási szak működjék, és szakosítás helyett általánosabb képzést kapjanak hallgatóink. Így az addigi három építőmérnöki „szakirányt” egyetlen közös építőmérnöki szakká vonták össze, melynek elvégzése után a végzősök egységes építőmérnöki oklevelet nyertek, míg a földmérő szak a Karon belül önálló képzési szak jelleget nyert (bővítve a térinformatika irányában) és a képzés földmérő és térinformatikai mérnöki oklevéllel zárul. Annak érdekében, hogy a földmérő és térinformatikai mérnökök legalább a közlekedés és vízépítés területén az építőmérnökökkel azonos jogosultságokat nyerjenek, továbbra is biztosítani kellett, hogy a képzés első 4 félévében a földmérők az építőmérnökökkel közös törzsanyagot tanuljanak.

Időközben a Kar szervezete is többször változott. 1971-től mintegy húsz éven át a három geodéziai szaktanszék együttesen „Geodéziai Intézetet” alkotott, amelyen – belül bizonyos fokig korlátozott önállósággal – élt tovább a három szaktanszék. (Az intézet igazgatója: Homoródi Lajos, Sárközy Ferenc és Biró Péter volt.) 1992-ben az intézet megszüntetésével a tanszékek visszanyerték önállóságukat.

1998-ban a Kar átalakította tanszéki szervezetét, és összevonások révén a tanszékek számát mintegy 2/3-ra csökkentette. Ennek egyik eredményeként az Általános geodézia és a Felsőgeodézia Tanszék összevonásával (1999. július 1-jével) létrehozták az „Általános- és Felsőgeodézia Tanszéket” (vezetője: Kis Papp László), valamint a Fotogrammetria Tanszék és a kari Informatikai Laboratórium összevonásával a „Fotogrammetria és Térinformatikai Tanszéket” (vezetője: Detrekői Ákos). Így a földmérő szaktanszékek száma háromról kettőre csökkent az oktatólétszám megtartása mellett.

A földmérőmérnök-képzés 50 éves történetéhez hozzátartozik az is, hogy a BME keretében 1951-ben megszervezett Hadmérnöki Kar Térképészeti Tagozatáról is bocsátottak ki igen jól képzett földmérőmérnököket, összesen három évfolyamból, évfolyamonként kilencet, akiknek nagy többsége – leszerelése után – a polgári földmérés területén is kiválóan megállta a helyét, sőt jó részük vezető feladatokat látott el. A magas színvonalú képzés megszervezése és irányítása, a tagozat vezetőjének Rédey Istvánnak és mellette Irmédi-Molnár Lászlónak volt köszönhető. A Hadmérnöki Kar megszűnése után Rédey István a Mérnöki (mai nevén Építőmérnöki) Kar Geodézia Tanszékén folytatta oktató-nevelő munkáját. (Mintegy negyven éves szünet után, jelenleg a BME Földmérő és Térinformatikai Mérnöki Szakán folyik a „Térképész hadmérnökök” képzése.)

A földmérőmérnök-képzés 50 éve alatt hagyományosan jól működtek a tudományos diákkörök, ahol a jó képességű hallgatók kezdeti tudományos működésükkel tudják képességeiket jobban kibontakoztatni. A színvonalas diákköri munkák a szakterület szervezetei, vállalatai, cégei által nyújtott jutalmakban részesülnek.

A végzett földmérőmérnökök szakmai továbbképzése három szervezeti keretben folyik. Egyik az a Műegyetem mellett 1939-ben alapított és 1954-től újjászervezett Mérnöki Továbbképző Intézet által szervezett tanfolya-
mok, amelyeknek száma az elmúlt időszakban a geodézia területén meghaladta a százat.

A másik továbbképzési lehetőség az oklevéllel záruló két éves szakmérnökképzés. A földmérőmérnökök számára 1964-ben kezdődött a szakmérnökök képzése geodéziai automatizálás, természeti erőforrás-kutatás, távérzékelés, geodéziai információs rendszerek, humán térinformatika, navigációs GPS, a mérnöki matematika geodéziai ágazata, stb. területén. A Nottinghami Trent University-vel közös angol nyelvű ingatlanértékelő képzés folyik. amit a brit „Royal Institution of Chartered Surveyors” is elismer. A geodézia helyet kapott az igazságügyiszakértő-képzésben is.

Végül, de nem utolsó sorban a harmadik továbbképzési lehetőség az 1993-ban indult doktorképzés, amelybe eddig 31 doktorandusz-hallgató kapcsolódott be.

A másik irányból nézve, az egyetemi képzésbe bejövőkkel kapcsolatban itt kell megemlíteni, hogy Magyarországon a földmérőszakember-képzés többlépcsős rendszert alkot. Hazánkban az okleveles földmérőmérnök-képzés mellett földmérő- és földrendező mérnökök képzése folyik a SE Földmérési és Földrendezői Főiskolai Karán, Székesfehérváron (a végzősök közül többen a BME-n kiegészítő képzés keretében folytatják tanulmányaikat, és szereznek okleveles földmérő és térinformatikai mérnöki végzettséget). Középfokú szakismereteket pedig 5 földmérési szakközépiskolában lehet szerezni.

A képzés 50 évét a következő néhány statisztikai adattal jellemezhetjük. Az alapképzésben kiadott oklevelek száma 1319, a különböző irányú szakmérnöki szakainkon 238-an szereztek szakmérnöki oklevelet. Végzett hallgatóink és oktatóink közül 123-an szereztek egyetemünkön műszaki doktori címet illetve egyetemi doktori fokozatot. A „műszaki (ill. föld)tudomány kandidátusa” fokozatot szereztek mintegy 50-en, akik közül mintegy 10-en érték el a „műszaki (föld-) tudomány doktora” tudományos fokozatot. Az 1994-ben újra megnyílt lehetőséggel élve hárman szereztek szakunkon habilitációt, és az 50 év alatt 6 oktatónkat ill. volt hallgatónkat választotta a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé. Jelenleg az MTA Köztestületének 35 működő geodéta tagja van.

Visszatekintve az elmúlt 50 évre megállapítható, hogy a képzés nemcsak helyét és szervezeti kereteit, de tartalmát tekintve is sok változáson ment keresztül. Egyik részüket a felsőoktatásban előírt tantervi reformok, másik részüket pedig a technika rohamos fejlődésének követése tette szükségessé.

A felsőoktatási reformok következtében fokozatosan oldódott a tantervi merevség. A kezdetben egységes kötelező tanterv helyett először 1974-ben vezettünk be választási lehetőséget a geodéziai alapmunkálatok, ill. a mérnökgeodézia elmélyültebb ismereteit nyújtó tantárgycsoportok között. A további reformok során kialakított kötelező, egységes törzsanyag mellett fokozatosan bővült a kötelezően és szabadon választható tantárgyak rendszere, mely egyrészt biztosítja a széles körű általános képzést, másrészt a kreditrendszer bevezetésével együtt – jóllehet korlátozott keretben – lehetőséget nyújt az egyéni érdeklődés kielégítésére a különleges szaktárgyaktól egészen a humán tárgyakig.

A tantervek és a tananyag folyamatos alakítását másrészről a mérési, számítási és a műszertechnika (ezen belül a mikroelektronika, a telematika, az informatika, a digitális képfeldolgozás, az űrtechnika stb.) rohamos fejlődése tette szükségessé. Az 50 év elején a geodéta fő műszere a teodolit, a szintező és a mérőszalag, vagy mérődrót volt, míg ma már hétköznapi gyakorlattá vált a műholdas helymeghatározás, az elektronikus automata mérőállomások, a rádió, fény- és lasertávmérés valamint a térinformatika minden eszköze. Ezt a fejlődést nem csak az oktatás tartalmával, hanem műszerezettségével is követni kellett. Ez a felsőoktatás anyagi ellátottsága mellett saját bevételszerző tevékenységgel (pályázati források) és külső támogatók segítségével volt lehetséges. A fejlődést tükröző jelentős lépés volt a szak megjelölésének a tartalom megváltozását kifejező kibővítése: „Földmérő és Térinformatikai Mérnöki Szak” elnevezésre.

A tanterv és a tananyag kialakítása, átalakítása, fejlesztése összetett, sokváltozós folyamat. Ebben a felhasználói igények kielégítésére törekvés mellett figyelemmel kell lenni arra is, hogy végzőseink minél szélesebb körben találjanak elhelyezkedési lehetőséget. Kétségtelenül közrejátszanak a tananyag kialakításában a környezeti adottságok, amelybe a képzés szervezetileg beépül (korábban a bányászattal, későbben az építőmérnöki tevékenységgel fennálló kapcsolat), amelyek bizonyos kényszereket hoznak magukkal, és feloldásuk többnyire csak kompromisszumok árán lehetséges. (Időnként bírálatok érték képzésünket abból a szempontból, hogy végzőseink egy része nem az állami földmérés által kínált munkahelyeket választotta, és ezt is részben az előbb említett körülményeknek tulajdonították. Mi, egyrészt nem tekintettük soha veszteségnek azokat a végzőseinket, akik más területen végeztek geodéziai munkát, hiszen ezzel is a geodéziai alapok szakszerűségét biztosították, ami az állami földmérési szerveknek is előny, továbbá az állami geodéziai munkálatok mennyisége csak tört része a nemzetgazdaság egészében végzett geodéziai tevékenység összmennyiségének, végül ma már a munkahelyválasztást alapvetően a munkaerő-piaci viszonyok, nevén nevezve az elérhető jövedelmek szabják meg. (Ezek az adottságok messze kívül állnak a tantervkialakítás kérdéskörén.)

A tantervkialakítás sajátosságai közé tartozik az is, hogy a geodézia maga is részben műszaki, részben természettudományi jellegű, amit ugyancsak figyelembe kell venni, és megfelelő egyensúlyt kell kialakítani.

Végül megemlítem, hogy a tanterv kialakítása maga is sok vitával, nézetkülönbségek ütköztetésével járó folyamat, és nem függetleníthető teljesen a döntést hozó helyzetben lévő személyek egyéni felfogásától sem. (Vezető oktatók magunk sem voltunk mindenben azonos nézeten.)

Úgy vélem, az mindenesetre megállapítható, hogy az 50 év alatt az említett hatások mellett, számos kompromisszum árán, az egyetemi földmérőmérnök-képzés tantervére, tartalmára sajátos magyar megoldás született. Végül is nem lett soha olyan tiszta (steril) földmérőmérnök-képzésünk, mint amilyen Németországban, Ausztriában, a többi szomszédos országokban, Csehországban és sok egyéb országban van, és amilyet néhányan (vagy talán csak egyesek) szerettünk volna. Ez lehet előnye is, talán hátránya is a képzésünknek. Egy biztos, és ezt azoknak is el kell ismerni, akik tisztább profilú földmérőmérnök-képzés keretében többet szerettünk volna adni a geodézia ismeretanyagából hallgatóinknak, hogy szégyenkezni valónk nincsen. Képzésünk – úgy hiszem öndicséret nélkül mondhatjuk – jól megállja helyét a nemzetközi mezőnyben is. Talán az sem túlzás, ha szerényen azt mondjuk, hogy legalább az első harmadban, ha nem a legjobbak között van. Végzőseink mind itthon, mind külföldön, mind a mérnöki gyakorlatban, mind a tudomány művelésében és ennek hazai és nemzetközi szervezeteiben jól megállják helyüket, és az elmúlt évtizedek alatt megbecsülést szereztek a magyar geodéziának és az őket kibocsátó Egyetemnek. Számosan kerültek közülük különböző szintű állami, földhivatali, intézményi, vállalati, oktatási, tudományos stb. vezetői irányítói feladatkörbe; a vállalkozói, kereskedelmi (üzleti) körbe, sőt még operaénekesnőnk és színházigazgatónk is van. Egyéni adottságaik kiválósága mellett talán az egyetemen kapottak is hozzájárultak sikereikhez. Mindig jelentős előnye volt képzésünknek a „kiscsoportos oktatás” és az ebből eredő hagyományos összetartozás-érzés ápolása (a földmérőkör és a szakesték keretében is), valamint a szoros emberi tanár-diák kapcsolat. Hiszem, hogy a kapott tudásanyag mellett a képzés légköre is döntően befolyásolja az elért eredményeket.

Ezért ezen évforduló keretében hálás tisztelettel emlékezünk meg azokról, akik szakismeretükkel, önzetlen, fáradtságot nem kímélő odaadó munkásságukkal, emberi magatartásukkal elindították, és ilyenné alakították, majd nekünk átadták a magyarországi önálló egyetemi földmérőmérnök-képzést. Tisztelettel adózunk (betűrendben) Hazay István, Homoródi Lajos, Rédey István Sébor János, Tárczy-Hornoch Antal továbbá valamennyi elhunyt oktatótársunk emlékének.