A földmérési szakágazathoz kerülésem komoly problémát jelentett nekem, hiszen nem volt szakmai előképzettségem. Ennek ellenére a Szombathelyi Földmérési Felügyelőségen nem volt nehéz a beilleszkedés, mert – kezdve Horváth István (háromszögelő) hivatalfőnökkel, aki nagyfokú bizalmat tanúsított irántam – mind az idősebb, mind a velem egykorú kollégák kedvesen, segítőkészen fogadtak. Igen nagy hatást gyakorolt rám a felügyelőség dolgozóinak fegyelmezettsége, pontosságra törekvése, lelkiismeretessége, kollegiális magatartása. Nagy hálával emlékezem első tanítómesteremre, Tóth István műszaki főtanácsosra, aki megismertetett az alapfogalmakkal. Mellette tettem meg az első lépéseket, és tanultam meg az eszközök, műszerek használatát, az alapvető számításokat, majd beavatott a grafikus és numerikus házhelyosztások titkaiba. A Rába folyó változásainak bemérése, kitűzések, megosztások, háromszögelési pontok helyszínelése és karbantartása után jöttek a részleges, majd az általános tagosítások. Az egyik első igazi szakmai próbatétel az 1:5000 méretarányú topográfiai felmérés volt, mely munkában több mint öt évig dolgoztam. Fleck Alajos és Jagasics Béla szombathelyi kollégáim irányításával és segítségével ismertem meg és gyakoroltam be ezt a nagyon szép, változatos és igazi élményt nyújtó tevékenységet. Természetkedvelő emberként szívesen végeztem változatos munkámat annál is inkább, mert az alkotás örömét érezhettem a sajátkezűleg kirajzolt szintvonalas szelvénylapok láttán.

Az ország gazdasági életében és annak irányításában a hatvanas évek végén jelentkező változások (új mechanizmus, a tervutasításos rendszer megszűnése) következtében a MÉM kibővítette a vállalat eredeti alapító határozat szerinti tevékenységi körét és az alapításkori “C” kategóriából a “B” kategóriába sorolta. Hogy kis vállalatból az elvárásoknak megfelelően közepes nagyságú szervezetté növekedhessünk, először fejleszteni és korszerűsíteni kellett a vállalatot, annak tevékenységét. Létszámbővítés, műszaki, technikai, technológiai és eszközfejlesztés, az irányítás, a végrehajtás és az ellenőrzés átszervezése, a minőség javítása, piackutatás az 1971-ben kinevezett új vállalatvezetés számára elodázhatatlan feladatot jelentett. Nagy Pál Jenő igazgató óriási energiával látott ezek megvalósításához. Sikeres fejlesztő, a növekedést biztosító és megalapozó munkája révén utódjára az eddig elért eredmények megszilárdítása, a további sikeres tevékenység biztosítása várt.

A munkafeladatokat tekintve a hetvenes évek elejéig főleg és elsősorban belterületi, külterületi és zártkerti térképfelújítások, földi, majd fotogrammetriai módszerrel készülő városmérések, IV. rendű háromszögelés, topográfiai felmérések jelentették az állami megrendeléseket, a vállalati kapacitás mintegy 70%-át. A maradék 30% képezte csak az úgynevezett egyéb munkákat (kisajátítás, házhelyosztás, terepfelmérés, beruházási-megvalósulási térképkészítés, közműfelmérés).

Az állami alapmunkák és a külső megrendelésű munkák aránya 1986-ra megfordult, részben az állami hitelkeret csökkenése, részben a vállalati kapacitás növekedése miatt. Az előbbiekben az egységes ingatlan-nyilvántartás szerkesztéséhez szükséges alaptérképkészítési feladatok (sztereofotogrammetriai módszerrel), majd a nyolcvanas évek elejétől az egységes országos térképrendszer programja dominált a topográfiai-kartográfiai munkák, a IV. rendű háromszögelés és a közműprogram mellett.

A külső megrendelésű egyéb munkáknál a már említetteken túlmenően 1971-től jelentős új feladatként lépett be a mérnökgeodézia, annak sokféle tevékenysége. Jelentősebb ilyen vállalásaink a Beremendi Cementmű építésének kitűzési, ellenőrzési, felmérési, megvalósulási térképkészítési munkája, a pécsi pincék és üregek bemérése, térképezése, városok közműfelmérése, közműnyilvántartás készítése és továbbvezetése és 1979-től a nagy megmérettetés: a Paksi Atomerőmű építésének geodéziai munkái. Megjegyzem, hogy az építés első két ütemének befejezése után – eddigi tevékenységünk elismeréseként – az Atomerőmű Vállalat és az ERŐTERV 1986-ban ismét vállalatunkat bízta meg a további építkezés geodéziai művezetésével és az erőmű területén adódó geodéziai feladatok végzésével.

Mint már az előzőekben is említettem, 1971-től az akkori idők szellemének és az elvárásoknak megfelelően fejleszteni, növelni kellett a vállalatot. Végre kellett hajtani azt az átszervezést, átalakítást, amelynek következtében valóban vállalkozást végzünk, valóban, igazán vállalat leszünk, gazdálkodunk, eredményt produkálunk.

Újjászerveztük a vállalatvezetést, az irányítást, termelési, üzemgazdasági, minőségellenőrzési osztályokat hoztunk létre, bevezettük a belső ellenőrzést, átalakítottuk az igényeknek megfelelően a pénzügyi, a számviteli és az anyaggazdálkodási osztályokat, fejlesztettük a gépkocsijavító, műszerjavító, sokszorosító részlegeket.

Jelentős létszámfejlesztést hajtottunk végre, amelynek eredményeként 1986-ban emlékezetem szerint 700 fő felett volt a teljes állandó létszám, melynek mintegy a fele termelő műszaki dolgozó volt. Erőteljesen törekedtünk a műszakiak szakmai képzettségének növelésére. Ennek eredményeként 22% felsőfokú, 56% középfokú és 7% periférikus szakképesítéssel rendelkezett az időszak végére.

A termelés “hogyan” és “kivel” kérdésére adott válasz után nézzük a “mivel” kérdés alakulását. Ezek közé sorolhatjuk a vállalat műszaki tevékenységét jelentő feladatok elvégzését szabályozó belső technológiai utasításokat, szakmai továbbképzéseket. Az eszköz- és műszervásárlás terén a hagyományos szögmérő és szintező műszereken kívül a hetvenes évektől vásároltunk elektrooptikai távmérőket, automatikus mérőállomásokat, koordinátaregisztrálót, Topocart B kiértékelő műszert, Wild földi felvevő kamerát, különféle számoló-, majd számítógépeket, nyomdagépet, síkmásoló berendezést, fényszedőgépet, és mintegy 50 darabra növeltük terepjáró és tehergépkocsijaink mennyiségét. Az újítási tevékenység ugyancsak jelentős volt dolgozóink körében.

Végül lássuk a termelés “hol” kérdését. Saját erőből vásároltunk üzemi épületeket Pakson, Mohácson, Budapesten. Ugyancsak vállalati eredményeinkből központi raktárat építettünk Pécsett, üzemi épületet Siófokon, Szekszárdon, Baján, Fonyódon, Szombathelyen, Hódmezővásárhelyen és végül egy négyszintes üzemépületet Pécsett.

Eredményként említhetjük meg az 1975, 1979, 1983, 1984. évi Kiváló Vállalat címet, újítási munkánkért a MÉM különdíját 1984-ben, a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja címet 1981-ben, a Szakma Kiváló Brigádja címeket 1976, 1982 és 1985. években.

A vállalat termelési értéke 1985-ben 127 000 000 Ft, állóeszközeink értéke 56 000 000 forint volt.

Eredménynek tekintem, hogy amíg 1954-ben a vállalat megalakulása “meglehetős közönnyel és meglehetős oda nem figyeléssel” történt (Poronyi Zoltán 1979-ben elhangzott nyilatkozata), amíg Boday Lajosnak éveken át kellett latba vetnie minden “bölcsességét”, politikai és diplomáciai érzékét a vállalat megtartásáért a tanácsi és pártszervek meg nem értésével és meglehetős ellenszenvével szemben (többek között mert “osztályidegen elemek” is voltak a felvett szakemberek között), addig Nagy Pál Jenő elérte, hogy kapcsolatteremtő képessége és a vállalat fejlesztése révén

végre megismerjék, majd elismerjék tevékenységünket, hogy azután a hetvenes évek végétől már komoly partnernek, támogatásra méltó intézménynek tekintették a fent is említett szervek városi és megyei szinten egész működési területünkön, az ország déli egyharmadán a felfejlesztett, megszilárdult PGTV-t.

Amint a fentiekben vázoltam már, a kezdeti időkben meg kellett küzdeni a létezésünkért. Nehézséget jelentett eleinte a tisztviselői, hivatalnoki szemléletről átállítani dolgozóinkat a vállalati magatartásra. Igazgatói kinevezésemkor – hála elődeimnek – mindezeken már túl voltunk. Egy kialakított, jól működő középvállalatot vettem át jó műszaki gárdával. Feladatom az eddigi eredmények megszilárdítása, az egyenletes, jó minőségű termelés biztosítása, a nyugodt légkör fenntartása volt. Ha most visszagondolok, nehezen találok olyan körülményeket, amelyek gátjai lettek volna a további fejlődésnek. Talán az elhelyezés gondjait említhetném. Jó szakembergárdánk volt, rendelkeztünk a feltétlenül szükséges műszerekkel, eszközökkel és jó középvezetőkkel, közöttük sok fiatallal. Főhatóságunk részéről jólesően tapasztaltuk a bizalmat, a jóindulatot irányukban. Megrendelőink széles köre elégedett volt munkáinkkal. Ha gátló körülményeket kell említenem, azt hiszem, az egész ország akkori, 1980 utáni gazdasági állapota tekinthető ilyennek. Ennek következménye volt, hogy az állami megrendelésű munkák hitelkerete csökkent. A külső megrendelések terén komoly konkurenciaharc indult meg. Megkezdődtek az előzetes ajánlattételek, pályázni kellett a nagyobb munkákért, mert egyre kevesebb beruházás indult el. Talán még említhetem a bérgazdálkodás kötöttségeit, melyek gátolták, hogy dolgozóinkat megtartásuk érdekében is jobban fizethessük. Csak ezeket tudom említeni.

Megtisztelőnek tartom kérdésedet, és nehéz rövid választ adni. Valóban sokat átéltem és sokat tapasztaltam. A szülői házból hoztam a fegyelmet, a rendszeretetet, az adott szó becsületét és a hazaszeretetet. Kassán a gimnáziumi osztálytársaim megismertettek részben a tiszta, szólamoktól mentes magyarságtudattal, részben a maga igazi mivoltában a demokratikus gondolkodásmóddal. Ők igazi magyarok voltak, akik átélték a húsz éves csehszlovák uralom nehézségeit, tőlük példát lehetett venni. Közöttük tanultam meg a szó nemes értelmében vett demokráciát én, az anyaországi magyar diák. És mai szemmel is példás volt viszonyunk a kassai szlovák gimnázium tanulóival, csupán a sportban volt közöttünk nemes küzdelem. Rengeteg jó példát kaptam tanáraimtól, életre szóló megszívlelendőket történelem- és magyar tanáromtól.

A fiatalon megélt katonaság a jó fizikumomhoz álló- és tűrőképességet adott, és belém oltotta a bajtársiasság fontosságát. A hadifogság szembesítette velem a valóságot, lehántotta rólam a díszmagyarkodást, józan mérsékletre intett. A fizikai munkával töltött időszak a kétkezi munka becsületére tanított és megismerhettem a munkások gondolkodásmódját, emberségét, az egymás iránti szolidaritást. Szép emlékeim vannak ezekből az évekből!

Szakemberként igen nagyra értékeltem a régi állami földmérés dolgozóinak precizitását, lelkiismeretességét, szorgalmát, a jó minőségű munkájukat és azt, hogy soha nem nézték a munkaidő végét. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy éveken át velük és közöttük dolgozhattam és tanulhattam tőlük. Nem voltak féltékenyek szakmai vonatkozásban, és szívesen adták át tudásukat, tapasztalataikat.

Vezetőként az eddig elmondottak figyelembevételével igyekeztem dolgomat végezni. Azt tapasztaltam, ha figyelemmel, bizalommal, segítőkészen irányítom munkatársaimat, eredményes közös tevékenységünk. Az őszinteség, a nyíltság is fontos vezetői tulajdonság. Nem voltam híve a korholásnak, a ledorongolásnak, különösen mások előtt nem. Nem fukarkodtam az elismerő szóval, de csak módjával. A kétszínűséget, a hízelkedést, a mások beárulását mindig erélyesen visszautasítottam. Igen nagy súlyt helyeztem minden vezető beosztásomban az utánpótlásra, a lehetséges utódok kinevelésére, kiválasztására, amint azt elődeimtől is láttam. Ennek következtében – tudomásom szerint – a PGTV nemcsak középszintű, hanem felsőszintű vezetőit is önmaga nevelte ki a műszaki beosztásokban mind a mai napig.

Nagyon lényegesnek véltem az “Állami Földmérés” intézményeivel, a földhivatalokkal, a FÖMI-vel és különösen a BGTV-vel és a KV-val, valamint a felsőfokú és középfokú szakmai oktatási intézetekkel történő szoros, szakmai és emberi együttműködést. Tisztességes kapcsolattartásunk jótékony hatását és következményeit mindenkor éreztem és érezte egész vállalatunk.

Fontosnak tartottam, hogy elnyerjem feletteseim bizalmát, ezért leszámítva bizonyos kisebb ajánlatos diplomáciai magatartást, mindenkor őszinte voltam hozzájuk, és néhány tapasztalat birtokában feltétlen bizalommal voltam én is irányukban. Igyekeztem feletteseimet soha nem kritizálni, lejáratni munkatársaim és beosztottjaim között és előtt. Ugyanakkor, ha fentről korholást, elmarasztalást kaptunk, magam tartottam a hátamat, és mintegy védőpajzsként álltam a dolgozóink elé. Elődeim példája nyomán igyekeztem összetartani emberileg, barátilag a vállalatot, igazi közösséggé formálni és megtartani a rólunk széles körben kialakult “családias vállalat” véleményt.

És talán még két megjegyzés: mind embernek, mind vezetőnek nagy segítségemre volt mindenkor a kiegyensúlyozott, nyugodt családi háttér (több mint 52 éve vagyunk házasok), és számomra egész életemben fontosabb volt a becsület szerzése, mint a szerzés becsülete.

Erre a kérdésre nehezen tudok válaszolni, mert nyugdíjas éveimben elszakadtam volt hivatásomtól. Ma már egyrészt annyira hatalmas változáson és fejlődésen ment keresztül a geodézia, másrészt az elmúlt tíz esztendő politikai, földbirtok-politikai változásai annyira más adottságokat és helyzetet hoztak, hogy nagyképűség lenne részemről helyzetet elemezni, véleményt mondani. Azt tudom, hogy most a kataszteri program végrehajtása folyik, de amint hallom, most is kevés a pénz. A földmagántulajdon újból történő kialakítása sok kérdést vet fel. Égető szükség lenne egy polgári tagosításra, a kisparcellák összevonására. Meg kell újítani a nyilvántartást. Helyes, hogy rögzíteni kívánják a használót is. Talán jobban kellene támogatni a régi állami szakvállalatok utódait, mert bérgazdálkodás szempontjából az állami résztulajdon nagysága miatt kötött a kezük, nem tudnak versenyezni a magánvállalkozásokkal. Talán esetleg a Mérnöki Kamarának kellene szabályozni a versengést a megbízások elnyerése terén a vállalkozások között. Talán még több odafigyelés, törődés kellene a szakma, az ágazat legfelsőbb vezetése részéről.

Minden nehézség ellenére mégis bizakodással tölt el a jövő, mert a mi szakmánk ősrégi szakma, a földmérőkre, a térképre mindig szükség lesz. Az ebben történő feltétlen bizakodást és ennek reményét üzenem a fenti kérdéseidre adott válaszaimban foglalt tapasztalatokon túlmenően a mai nemzedéknek és a vezetőknek.

A negyvenes évek élményei közé tartoznak a kassai diákéveim során nyert tapasztalataim. A kassai bombázást szinte testközelből éltem át, ez nem kellemes emlék. Inkább elmondom hadifogságba esésem történetét, különös tekintettel a szereplőkre.

A Barakonyi ezredes úr parancsnoksága alatt állt 16. gyaloghadosztály állományában Töttösi főhadnagy úr századában szolgáltam Siklósi hadnagy úr szakasza második rajának parancsnokaként tizedesi rendfokozattal. Pécsi Sándor színművészeti főiskolás honvéd ennek a rajnak volt a katonája. Derűs, kedves, mindig mosolygó, tréfálkozó gyerek volt, aki a nagy nekikeseredések idején is vidám dalra fakadva lelket öntött a csüggedőkbe, az elfáradókba. Mindannyian kedveltük, szerettük. A hadosztály orosz fogságba kerülésének, a megadásnak a körülményeit – akkor már ilyen idők jártak 1945 tavaszán – hadosztályparancsnokunk előzetesen megtárgyalta az oroszokkal. Utóbbiak úgy döntöttek, hogy fegyvereinket megtartva a cseh lakosságot őrizzük és védjük a szétszéledve tömegesen hazafelé tartó, már katonai fegyelem alá nem tartozó német katonák esetleges atrocitásaitól a falvakban. Egyik nap délelőttjén egy község szélén az útmenti árok partján voltunk őrszolgálatban két-három honvédemmel és a túlsó árokparton három vadászpuskával felfegyverkezett falubéli cseh polgárőrrel. Mögöttünk kukoricás, még őszről megmaradt szárakkal, azon túl a faluban kettéágazott út másik ága. Gyönyörű idő volt, a német hazatérőkkel nem sok dolgunk akadt, így hason fekve napoztunk, mellettünk fegyvereink hevertek. Tőlünk mintegy húsz-harminc méterre Pécsi Sanyi fegyveresen őrizte Barakonyi ezredes úr két gyönyörű legelésző hátaslovát. Az úton egyszerre csak feltűnt egy román fogatolt tüzéroszlop, és nagy zörgéssel vonult el előttünk, míg a másik része a kukoricáson túl mögöttünk. Arra figyeltem fel, hogy az egyik szekérről lekászálódik egy olyan sörhasú, köpcös román őrmesterféle, odaballag Pécsihez s elkezdi gusztálni a lovakat. Majd az egyiknek a kötőfékjét megragadta. Több sem kellett Sanyinak, ráfogta fegyverét, rákattintotta a závárzatot, és ráordított a románra, hogy takarodjék. Rosszat sejtve hasonfekvésből odafordultam a villámgéppuskámhoz, mely a kezem ügyében betárazva állt az árokparton, és a tusát a vállgödrömbe akartam húzni. Közben azonban a vonuló román szekerekről előttünk leoldalgott vagy nyolc-tíz román katona, és amíg Pécsit figyeltük, hátulról a kukoricásból is körbevettek bennünket. Pécsi Sándor a románnal huzakodott, a többi román hátulról, majd szemből is ránk rontott, a géppuskát felrúgták, agyba-főbe vertek, majd egy szál alsógatyára vetkőztettek bennünket. Félig vérbe fagyva, mindenünkből kifosztva álltunk ott néhány perc múlva. Pécsi Sanyi pontosan ugyanígy járt, és a két hátasló már besorolt a menetbe, a román szekerek mögé kötve. Mondanom sem kell, hogy a túlsó árok partján őrt álló cseh polgárőrök a legelső baljós jelre megpucoltak, így ők megúszták a dolgot. A dühtől, fájdalomtól és megaláztatástól könnyes szemmel búsan ballagtunk be a faluba körletünkbe, ahol a történteket jelentve kaptunk másik ruházatot és vigasztaló szavakat (Még nem voltam húsz éves!).

Estére parancsba adták, hogy a fegyvereket le kell adni, a tiszti és a legénységi állományt szétválasztották és még azon az éjszakán, most már hivatalosan is hadifogollyá nyilvánítva, gyalogmenetben megindultunk további kesernyés sorsunk beteljesülése felé. Pécsi Sándorral mindvégig együtt voltam, de amikor bevagoníroztak bennünket (50 fő/vagon), két régi 24. hadosztálybéli bajtársával, Herczog és Palkovics honvédekkel egy másik kocsiba került. Később annyit hallottam, hogy Herczogék már Erdélyben a vagon alját kibontva megszöktek. Helyettük Aradon román vasutasokat tereltek a vagonba. Hogy Pécsiből ki és mi lett, tudjuk.

Záróakkordként, amikor megköszönöm, hogy megkerestél és kérdéseiddel a nekem oly kedves múltat felidézni segítettél, engedd meg, hogy a feledhetetlen Regőczi Emilnek a Földméréstani Közleményekben az ötvenes évek elején megjelent egyik cikkének – a jelen tapasztalata szerint nem hiába megfogadásra érdemes – szavait idézzem: “Napfelkeltekor sem szabad elfelejtkezni a gyertyáról, amely egész éjszaka szolgálatunkra volt.”

Dr.I.Joó–I. Joó Jr.
Summary

In the interview series launched by the Geodézia és Kartográfia three years ago after active ceo-s now retired managers will be asked to share their professional experiences, personal views about current themes with the readers. The first interviewed manager, Dipl. Eng. S. Szabó former director of the Pécs state enterprise of geodesy informs about the main issues at the enterprise in the 70s and 80s, and related and not related personal experiences.