Rédey István 1898. december 8-án született. Mérnöki oklevelet 1921-ben szerzett a József Műegyetemen. Szakmai pályafutását tanársegédként a Műegyetem Geodézia Tanszékén Oltay Károly professzor mellett kezdte, de rövid ideig párhuzamosan a Mechanika Tanszéken is oktatott.

A trianoni békeszerződésben foglalt korlátozások feloldása után, 1923-ban időszerűvé és lehetővé vált Magyarországon is a fotogrammetriai módszerek alkalmazása a térképkészítésben. Az első világháború után újjáalakuló magyar katonai térképészet ennek fejlesztését egyik kiemelt feladatának tekintette. Oltay professzor ajánlására a 25 éves Rédey István kapta a megtisztelő feladatot, hogy – rövid tanársegédi működése után – 1923-26 között a fotogrammetriai osztály vezetőjeként a Honvéd Térképészeti Intézet (akkori nevén Állami Térképészet) keretében a fotogrammetriai térképkészítést korszerű szinten megszervezze. Ehhez elmélyült kutatómunkára volt szükség, ki kellett választania és beszereztetnie a legmegfelelőbb eszközöket, kidolgozni és betanítani a technológiát, stb. Megszerzett ismereteit, új felismeréseit folyamatosan közzétette a szakirodalomban és hazai, majd nemzetközi fórumokon. Hamarosan olyan szaktekintélyre tett szert, hogy a Magyar Fotogrammetriai Társaság főtitkárává választották, és számos alkalommal vett részt a Nemzetközi Fotogrammetriai Társaság kongresszusain is a születő magyar fotogrammetria képviseletében.

Miután ezt a feladatát kiválóan megoldotta, 1926-28. között a geodéziai csoporton belül először az 1. háromszögelő osztály, majd az 1. szintezési osztály irányításával bízták meg, és szerzett ezekben a munkákban is gyakorlatot és elméleti tudást.

A kutatás és a gyakorlati munka mellett folyamatosan részt vett a térképésztisztek oktatásában, amelynek keretében több tárgyat (matematika, műszerelemek, topográfiai műszertan, geodézia, felsőgeodézia, fotogrammetria, vetülettan, stb.) oktatott, majd 1928-tól ez lett a fő feladata.

1930-ban a József Műegyetem műszaki doktorrá avatta. Érdeklődése fokozatosan a felsőgeodézia, a fizikai geodézia és a földrajzi helymeghatározás felé fordult. A “Föld alakja” tárgykörben 1942-ben szerzett magántanári képesítést (habilitációt), és tartott ettől kezdve előadásokat a Műegyetemen.

A második világháborús hadifogság után a tudományos osztály vezetőjeként folytatta működését a Honvéd Térképészeti Intézetben, és oktatott újra a térképészeti tanfolyamokon.

1947-től aktív tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Bizottságának, a Műszertani Szakbizottságnak, valamint a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió (IUGG) Magyar Nemzeti Bizottságának. Kivette részét a geodézia és a geofizika társadalmi egyesületeinek munkájából is, társaságunk jogelődje, a Geodéziai és Kartográfiai Egyesület és a Geofizikusok Egyesülete alelnöki, illetve választmányi tagjaként.

A tudományos minősítés új rendszerének bevezetésekor tudományos eredményeinek elismeréseként 1952-ben minden külön eljárás nélkül megkapta a “műszaki tudományok doktora” fokozatot.

Szakmai felkészültsége, szervezőkészsége és oktatói rátermettsége tette képessé arra, hogy az 1951-ben kapott megbízás alapján a Budapesti Műszaki Egyetem akkor alakult Hadmérnök Karán szinte a semmiből tudta felépíteni, működtetni és vezetni a Térképész tagozatot. A vezetése alatt képzett térképész hadmérnökök az élet minden területén (térképészként, mérnökként, az államigazgatásban, a kutatásban, a felsőoktatásban, stb. beosztottként és vezetőként egyaránt) kiváló eredményeket értek el. Ez az általa kidolgozott tantervek, az irányítása mellett készült oktatási anyagok mellett annak is köszönhető volt, hogy kiváló oktatógárdát épített ki maga körül (pl. Hazay István, Homoródi Lajos, Irmédi-Molnár László, Bendefy László, stb.).

1957-ben a Hadmérnöki Kar megszüntetése után, mint nyugállományú mérnök ezredes, egyetemi tanárként visszakerült arra a műegyetemi Geodéziai Tanszékre, ahonnan szakmai életútja 36 évvel azelőtt elindult, 1959-ben pedig átvehette egykori tanárának, Oltay Károly professzor tanszékének vezetését. Ezzel az Oltay halálát követő 5 éves vezetői hiány és szakmailag nehezen indokolható közbenső átmeneti megoldások után a tanszék vezetése is végre hagyományaihoz méltó megoldást nyert.

Ebben a munkakörében is teljes mértékben kibontakoztathatta adottságait, és életútjának egy újabb igen termékeny szakasza következett. Személyében kiválóan ötvöződött a tanár, a gyakorlati szakember, a tudós és a tudományos vezető. Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy az oktatást mind közelebb hozza a gyakorlathoz. Átdolgozta, és gyakorlati módszertani vonatkozásokkal kibővítette, korszerűsítette az Oltay-féle klasszikus “Geodézia” c. tankönyvet, kétkötetes jegyzetet jelentetett meg a földrajzi helymeghatározás témaköréből, és megjelent “A geodézia története” c. egyetemi jegyzete, mely a magyar és a nemzetközi geodézia első magyarnyelvű tömör összefoglaló műve. Egyetemi előadásait is ezekből a tantárgyakból tartotta. Saját oktató és tudományos munkája mellett folyamatosan gondoskodott beosztott munkatársai szakmai-tudományos fejlődéséről, és ehhez – sokszor erejét is meghaladó – minden segítséget megadott.

Ez a termékeny és igen eredményes időszak 1968-ban, nyugállományba vonulását követő alig néhány hónappal bekövetkezett halálával zárult. (Lapunk 1968. évi 6. számában búcsúzott tőle.)

A csaknem 5 évtizedes kiemelkedő munkássága alatt több kormány- és miniszteri szintű kitüntetésben részesült, a Geodéziai és Kartográfiai Egyesület 1962-ben a “Lázár Deák Emlékérem” odaítélésével értékelte.

Rédey Istvánt, a tudóst, a rendkívül sokoldalú tudományos érdeklődés, a következetes, éles logika, az ezzel összefüggő kristálytiszta fogalomalkotás és a tudását folyamatosan átadó szakírói, oktatói és tudományos vezetői tevékenység jellemezte.

Tudományos munkássága a fotogrammetriától a vetülettanon és a topográfiai felmérésen keresztül a felsőgeodézia, a földrajzi helymeghatározás a fizikai geodézia (ahogy gyakran ő nevezete “geodéziai geofizika”) számos területén át egészen a geodézia történetéig kiterjedt. Munkásságának igen nagy részét tette ki a geodéziai terminológia fejlesztése. Nagy súlyt helyezett a szaknyelv fogalmainak pontos meghatározására. Ezzel függött össze kiterjedt szótárszerkesztő tevékenysége, amivel igen nagy szolgálatot tett az utókor számára. Előadói, tanári, szakírói tevékenységét is a szabatos fogalomalkotások jellemezték. Emellett nagy súlyt helyezett a “szép magyar” beszédre és a közérthető egyszerű fogalmazásra. Ebben nem csak példát mutatott, hanem erre nevelte munkatársait, beosztottait is.

Tudományos vezetőként beosztottjaival szemben igényes volt – mint saját magával is –, de minden támogatást megadott munkatársainak ahhoz, hogy elvárásainak meg tudjanak felelni. Még a betegágyán is olvasta, javította írásaikat, ellátta őket tanácsaival, figyelemmel kísérte munkájukat, személyes kapcsolatain keresztül segítette fejlődésüket.

Rédey István, az embert a nyílt, becsületes őszinteség, a puritán egyszerűség, a szigorú önfegyelem, a kapcsolataiban a közvetlenség, a mindenkivel szemben segítőkész magatartás jellemezte. Talán legtömörebben úgy fogalmazhatunk, ha azt mondjuk, hogy a legjobb értelemben vett “tiszti becsület” megtestesítője volt, aki e tekintetben élete végéig ízig-vérig katona, honvéd tiszt maradt. Így kísértük utolsó útjára is végső nyugvóhelyére. Emberiességével követendő példát mutatott mindannyiunknak, katonáknak és polgároknak egyaránt.

Életművének, emberi tartásának teljesebb értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy mindezt úgy tette, hogy életének több mint húsz évében (1945-től) kínzó fájdalommal járó gyomorbetegségben szenvedett és ezzel együtt dolgozott. Fájdalmait hallatlan akaraterővel és önfegyelemmel viselte, környezetét ezzel soha nem terhelte. Kórházba, betegállományba is csak az orvosilag legszükségesebb esetekben ment, és ott is dolgozott. Emellett két szívinfarktuson is átesett, amikből szerencsése felépült.

Születésének 80. és halálának 10. évfordulóján, 1978-ban, a Budapesti Műszaki Egyetem Geodézia Intézete és az MN Térképészeti Intézete, volt tanítványa és munkatársai dr. Karsay Ferenc és Németh Ferenc összeállításában közös “Emlékkiadványban” foglalta össze Rédey István életútját és életművét. (Tudomásunk szerint ma is ez a legteljesebb forrásanyag, amire személyes emlékeink mellett jelen megemlékezésünkben is támaszkodhattunk.)

Születésének 100. évfordulóján, 1998. december 8-án a Magyar Honvédség Térképészeti Hivatala, a Budapesti Műszaki Egyetem Általános Geodézia, Felsőgeodézia és Fotogrammetria Tanszéke, a Magyar Tudományos Akadémia Geodéziai Tudományos Bizottsága és a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság együttes emlékülés keretében fejezte ki tiszteletét Rédey István iránt. Az emlékülés után koszorút helyeztek el a Farkasréti temetőben Rédey István sírján.

Emlékét kegyelettel őrizzük, és adjuk tovább a minket követő földmérő- és térképésznemzedéknek.