ELTE TTK Térképtudományi Tanszék

Az aranymosás Magyarországon

Készítette: ifj. Zsiga György

Témavezető: Dr. Zentai László

TDK dolgozat

Budapest, 2003

Az aranymosásról

Bevezető

Aranymosás. Egy nagyon szép ősi mesterség. Ez a mesterség nem tartozik a speciálisan magyar mesterségek közé, mert nem csak magyarok űzték, űzik. Viszont tagadhatatlan, hogy Magyarországon a legrégebbi mesterségek közé tartozik, és amióta létezik Magyarország, amióta létezik magyarság, azóta létezik a magyar aranyász (aranymosó) fogalma is. De nem biztos hogy még sokáig. Ma már szinte alig van egy-két ember Magyarországon, aki űzi ezt az ősi mesterséget, és nem sokkal többen vannak azok, akik ismerik, vagy hallottak róla. Dolgozatom, terjedelmének köszönhetően nem alkalmas arra, hogy az aranymosás, vagy akár csak a magyarországi aranymosás minden rejtelmébe bevezesse a tisztelt hallgatóságot, viszont képes lehet arra, hogy egy szélesebb érdeklődő közönséghez eljuttassa, hogy van, illetve lassan már csak volt Magyarországon egy foglalkozás, ami sok-sok családnak biztos megélhetést, szabad életformát biztosított akkor is, amikor az ország többi területein egy család élelmezése csak nagy nehézségek árán volt megoldható.

Amikor először hallottam az aranymosásról, akkor nem sejtetem, hogy ebből egy kutatómunka fog kikerekedni, egyszerűen csak kíváncsiságomnak köszönhetően kezdtem el utánajárni az érdekesnek tűnő témának. Lassan, elméletben legalábbis, megtanultam rengeteg dolgot az aranymosással kapcsolatban, és amint az időjárás engedi, szeretném a gyakorlatban is kamatoztatni tudásomat. S nem a meggazdagodás reményében, hisz a mai fogyasztói társadalomban már nem lehet megélni az aranymosásból, de azért még nem szabadna hagyni, hogy ez az ősi mesterség kihaljon.

Ha dolgozatommal sikerül hallgatóságom figyelmét felkelteni a téma iránt és sikerül elérnem, hogy néhány ember elkezdjen utánajárni a témának, akkor számomra már megérte az a munka amit ezen dolgozat elkészítésére fordítottam.

Történelmi áttekintés

Az aranymosás azon kevés mesterség közé tartozik, amelyekkel őseink már a honfoglalás előtt is foglalkoztak. Ezt tükrözi a megnevezése is. Hiszen az aranymosókat aranyászoknak is hívják. A hasonlóság nyilvánvaló, ha összehasonlítjuk a vadász, halász, aranyász szavakat. Ez természetesen nem a véletlen műve. Ezt támasztja alá az a rengeteg történet, monda is, ami az aranyászattal kapcsolatban született, bár ezek sajnos nem ismertek annyira, pedig a magyar népművészet kiemelkedő alkotásainak tekinthetők.

Az aranymosás mesterségének ősi voltát az is bizonyítja, hogy őseink már a honfoglalás előtt foglalkoztak az arany megmunkálásával. Ennek ismeretében nehéz elhinni, hogy az aranymosást nem ismerték. Hisz akkoriban az aranybányászat elég nehézkes volt, ugyanakkor aranyban gazdag folyókat könnyebben találhattak őseink, mint aranybányászatra alkalmas hegyeket. Manapság már egyre inkább elfogadott nézet az, hogy őseink már az aranymosás mesterségének ismeretében érkeztek a Kárpát-medencébe. Az aranymosást valószínűleg hamarabb ismerték Ázsiában, mint itt Európában. Hisz mással nem magyarázható az, hogy a letelepedés után azonnal kialakultak az aranyász települések a Csallóközben. Az ugyanis nehezen elképzelhető, hogy akik a honfoglalásig mondjuk földműveléssel foglalkoztak, hirtelen áttértek az aranymosásra, csak azért mert új hazába költöztek. Sokkal valószínűbb, hogy akik eddig is földműveléssel foglalkoztak, olyan területeken telepedtek le, ami alkalmas volt földművelésre, akik pedig eddig is alkalmazták az aranymosás mesterségét, olyan helyet kerestek a letelepedéshez, ahol az új hazában is folytathatták mesterségüket. S ezt egészen a XIX. század végéig, XX. század elejéig többnyire meg is őrizték. Sajnos mostani világunkban, ahol az ember már szinte teljesen elszakadt a természettől, egy ilyen természetközeli foglalkozás már nem sok embert érdekel. Hisz akár a vadász, a halász, a földművelő, az aranyász is az egész életét a szabadban tölti.

Az aranyászok mindig is azon emberek közé tartoztak, akikről a társadalom nem sokat tudott, mivel zárt közösségeket alkottak, s szaktudásuk általában apáról fiúra szállt. Az ok, amiért ilyen zárt közösségekben éltek, az arany volt. Ugyanis a pénzsóvárgás, pénzéhség nem új keletű dolog. Már akkor is féltek a nyilvánosságtól, attól, hogy az emberek nem értik meg, hogy az aranyat kemény munkával mossák ki a folyóból. Mindig igyekeztek eltitkolni, hogy mennyi aranyat mostak ki a fövenyből. Általában az a nézet terjedt el az aranyászokról, hogy szegény népség. Ez segítette őket, ugyanis így elérhették azt, hogy nem nagyon zaklatták őket. Az aranyász csak nyáron dolgozhatott, és télen, ha nem is ült tétlenül otthon, de mesterségét nem űzhette. Ebből következően, néhány hónapnyi munkával kellett biztosítania az egész család megélhetését egész évre. Az ok, hogy miért titkolták el tudásukat, nyilvánvaló. Ha híre megy, hogy az aranymosásból jól megél az a néhány falu, akkor tömegesen jöttek volna a szerencsevadászok, és onnantól kezdve már valószínűleg nem lehetett volna megélni az aranymosásból. A folyók ebben a tekintetben csak korlátozott számú embert tudtak eltartani. Azonban volt egy sokkal kézenfekvőbb okuk is a tényleges anyagi helyzetük eltitkolására. Ez pedig az uralkodótól, az államtól való „egészséges” félelem volt. Ugyanis a nemesfémek, s legfőképp az arany mindig is az uralkodók érdeklődésének a középpontjában állt. S az aranyat csak a királyi beváltóhelyeken lehetett beváltani, pénzre, vagy más javakra cserélni. Ezáltal ellenőrizhető, és pontosan adóztatható volt az aranyforgalom (legalábbis elvben). Ugyanis a királyi beváltóhelyeken mindig sokkal alacsonyabb áron vették át az aranyat az aranyászoktól, mint amennyiért a szabadpiacon gazdát cserélt az arany. Ezért nem lehet pontos adatokkal szolgálni, arra vonatkozólag, hogy pontosan mekkora mennyiségben mostak ki aranyat folyóinkból. Úgy próbálták ezt a mennyiséget mégiscsak megbecsülni, hogy tisztában voltak azzal, hogy az arany kinyeréséhez higanyra van szükség, ezért higanyt szintén csak királyi beváltóhelyeken lehetett vásárolni, s ez alapján vetették ki az adót.

Mivel az elmúlt egy-két évszázadban egyre kevesebb fiú döntött úgy, hogy folytatja apja mesterségét, manapság már alig található egy-két aranyász Magyarországon. Akik még „működnek”, azok is inkább azok közül a „műkedvelő” aranyászok közül kerültek ki, akik nem apáiktól, hanem egy idegentől tanulták meg a szakma néhány alapfogását, mert a mai rohanó világunkban visszavágytak egy természetközelibb ugyanakkor érdekes tevékenység műveléséhez.

Az aranyász nem aranyásó!

Egy nagyon fontos kérdést mindenképpen tisztázni kell még az elején. Éspedig, hogy ki is az aranyász, azaz az aranymosó. Sokan hajlamosak összekeverni, illetve azonosnak vélik az aranyásót az aranyásszal. Először is érdemes áttekinteni az arany kitermelésének három módozatát. Ezek a következők:

• aranymosás,
• aranyásás és
• aranybányászat

Kezdjük az utóbbival. Az aranybányászat a legegyszerűbben leírható folyamat. Ezt a folyamatot vélhetően mindenki ismeri, de gyakorlatilag arról van szó, hogy bányászati felszereléssel és technikákkal a hegy belsejében aranytelérekből, vagy aranyat tartalmazó kőzetekből kinyerik az aranyat. Ez az eljárás elég hosszadalmas, nehéz és drága, hiszen (főleg a modern technika alkalmazása esetén) komoly gépesítést igényel a folyamat. Ezt a módozatot bővebben nem ismertetem, hiszen merőben más, mint a másik két eljárás.

Az aranyásás és az aranymosás annyiban hasonlít egymásra (és ugyanebben különbözik is az aranybányászattól), hogy mindkettőhöz szükséges a víz jelenléte. Egyrészt olyan formában, hogy a víz hordja rá arra a területre a különböző méretű aranyszemeket és szemcséket, amiket az aranyásó és az aranymosó kitermel, másrészt pedig az arany szétválasztását a körülötte lévő anyagból is vízzel végzik a szakemberek.

Ami viszont lényeges különbség az aranymosó (aranyász) és az aranyásó között az a kitermelés módja és helyszíne.

Az aranyász az aranyat a folyami hordalék felső rétegeiből mossa ki, ezért is szokás az így kapott aranyat sáraranynak nevezni. Itt jegyzem meg, hogy ez az arany számít a legtisztább aranynak. Tehát az aranyász a vízparton a fövenyből, a folyóvíz segítségével mossa ki az aranyat a homokszemek, kavicsok közül.

Az aranyásó ezzel ellentétben nem a folyami hordalék felső rétegeit mossa át a folyóparton, hanem gödröket, mélyedéseket ás, és az onnan kitermelt anyagot mossa át. Ebből kifolyólag az aranyásó többnyire találomra ássa ki a mélyedést, amiben mosni fog, hisz nem láthatja, hogy az alsóbb rétegekben van-e arany vagy sem. Ez az eljárás több tekintetben is nehezebb és általában kevésbé gazdaságos, mint az aranymosás. Az egyik ok a nagyobb megmozgatott földmennyiségben van. Hisz ahhoz, hogy eljusson ahhoz a réteghez, amit át szeretne mosni, előbb el kell távolítania a felette lévő rétegeket. Másrészt, mivel nem tudhatja, hogy mekkora mennyiségben tartalmaz a föld aranyat, nagyobb az esélye, hogy aranyban szegényebb földben fog aranyat keresni. Azt, hogy az aranyász honnan tudja, hogy melyik az a terület, ahol mosnia célszerű, egy későbbi fejezetben fogom tisztázni.

A másik ok, amiért nehezebb a dolga az aranyásónak az aranyásszal szemben az a víz távolságának a kérdése. Hisz az aranymosó mindig a folyóvíz partján dolgozik, hisz a friss fövenyből nyeri ki az aranyat. Ezzel szemben az aranyásó sokszor akár több kilométernyire a folyóvíztől ássa a gödrét. Viszont az arany kinyeréséhez neki is szüksége van vízre, így ezt is valahogy a helyszínre kell szállítania, ami plusz energiát és időt emészt fel. Hogy ennek ellenére miért alkalmazzák ezt az eljárást még napjainkban is? Azért, mert bíznak a szerencséjükben, hogy egy aranyban gazdag területet találnak. Ez azonban csak keveseknek sikerül, hisz elsősorban szerencse kell hozzá.

Egészen a XIX. század közepéig-végéig, még mosással nyerték a kitermelt arany több mint nyolcvan százalékát (ez világviszonylatban értendő). Mára ez az arány jelentősen eltolódott a bányászat javára, annak ellenére, hogy a mai aranybányászat nagyon kemény fizikai munkát igényel és hatalmas költségekkel jár.

Visszatérve az aranymosás és aranyásás eltéréseihez. További jelentős különbség, hogy az aranymosás egy több ezer évre visszavezethető múlttal rendelkező, tapasztalati úton kifejlődött, tökéletesedett tevékenység, míg az aranyásás egy viszonylag „modern” tevékenység, ami többnyire még ma is a szerencsére épül. Ezzel szemben az aranymosó – ha érti a szakmáját – akkor szinte mindig biztosra mehet. Hiszen ez a tudomány is nagyapáról apára, apáról fiúra szállt a családban: annak a tudománya, hogy áradás után hol lehet a folyóparton aranyat találni, miről lehet megismerni a helyet, hogyan lehet onnan kinyerni az aranyat. Tehát a szerencsének esetleg annyi része lehetett az aranymosásban, hogy az adott esztendőben az áradás több, vagy kevesebb aranyat hozott-e a hegyekből.

Az aranymosás folyamata

Az aranymosás folyamatát én három részre oszthatjuk fel:

• a mosásra alkalmas helyszín kiválasztása
• maga a tényleges aranymosás és
• az utómunkálatok.

1. A mosásra alkalmas helyszín kiválasztása

A három folyamat közül az első a legfontosabb, és egyben a legnehezebb is. A legfontosabb, mivel a rosszul kiválasztott helyszín – és, vagy időpont – miatt az összes további munkánkat feleslegessé teheti, hisz ha egy aranyban szegény, vagy esetleg, aranyban meddő területet választunk ki aranymosásra, akkor hiába végezzük az aranymosás folyamatát precízen és 100%-os odaadással, esélyünk sincs, hogy sok aranyat nyerjünk ki a fövenyből. Míg hogyha egy alaposan kiválasztott helyen kezdünk el mosni, ahol a lapátpróba alapján várhatóan sok arany van a fövenyben, akkor sokkal kevesebb munka befektetésével is sokkal több aranyat nyerhetünk.

Amiért pedig ez a legnehezebb része az aranymosásnak, az a tapasztalat kérdése. Ugyanis ez az az eljárás, amit a régi aranymosók hosszú évek gyakorlata során sajátítottak el. Nézték apjukat, nagyapjukat, hol keresi az aranyban gazdag fövenyt, hogyan végzi a lapátpróbát, milyen fövenyben keres. Hosszú évek tapasztalatával felvértezve aztán már ők is könnyedén – akár már ránézéssel is – meg tudták állapítani, hogy az adott föveny mennyire gazdag aranyban.

Az aranyászok napi kapcsolatban voltak a folyóval. Ott élték le egész életüket a folyóparton, a folyóból merítették a vizet a főzéshez, a folyó által partra vetett fákat használták építkezéshez, tűzifának, a folyón közlekedtek, és abból mosták az aranyat is. Ezáltal minden rezdülésére figyeltek, és az egymás utáni nemzedékek tapasztalatait, megfigyeléseit felhasználva, egyre jobban megismerték a folyó „személyiségét, szeszélyeit, szokásait”. Így azt is, hogy mikor várható áradás, az áradás hol milyen mennyiségű, minőségű (összetételű) hordalékot rak le. Ez már az első lépés az arany kereséséhez, hiszen azokat a helyeket már fel sem keresték, ahol tudták, hogy a folyó nem rak le sok hordalékot, vagy aranyban szegény hordalékot halmoz a partra. Ez már egy jelentős előny egy „hobbiaranyász”-hoz képest, aki a nagyvárosból áradás után leutazik a felszerelésével a folyópartra, hogy egy kis aranyat mosson szabadidejében. Hisz ő nem ismeri, nem ismerheti ennyire a folyó mozgását. A másik nagyon lényeges, meghatározó pontja az aranymosásnak a lapátpróba. Ha ezt jól végzi el az aranyász, akkor gazdag „termésre” számíthat, míg ha rosszul, akkor hiába dolgozott.

Miből is áll ez a lapátpróba? Miután kiválasztották az általuk megfelelőnek ítélt partszakaszt, mérlegelve, hogy melyik az a rész ahová a legutóbbi áradás lerakhatta a hordalékát, elkezdhették a lapátpróbát. Hozzáértő aranyászok már a föveny színéből is meg tudták állapítani, hogy mennyire gazdag az adott szakasz aranyban. Ugyanis az aranyban gazdag föveny színe vöröses, szárazon rozsdabarna, mert az arany hordozója, kísérőanyaga a vörösgránit és a vas. Azért ezek, mert az aranyhoz hasonlatosan ezeknek nagy a fajsúlya, tehát ahol az arany lerakódik, ott ezek az anyagok is „földet érnek”. Egy kezdő aranyász nehezebben látja meg ezeket a színárnyalat különbségeket. Tehát a tapasztalt aranyász ezt a vörös fövenyt néhány helyen a lapátja végével, vagy a sarkával megbökdösi, hogy megnézze, milyen vastagon tartalmaz a homok vörösgránitot, illetve aranyat.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy milyen is az ideális „aranynéző” lapát. Hasonlatos egy hagyományos, egy darabból készített hosszú nyelű, majdnem egyenes bükkfa lapáthoz. Azért csak hasonló, mert egy jó aranynéző lapát kicsit öblösebb a hagyományos lapátnál, főleg a nyélhez közelebb eső részén. Ezt a területet, ami a lapátnak a homorú oldala, tűz felett megégetik, illetve néhány területen faparazsat helyeznek bele és mozgatással érik el, hogy egyenletesen égjen meg a lapát belseje. Ennek az égetésnek az a célja, hogy a lapát belsejét elszenesítsék. Ezt két okból teszik. Az egyik az, hogy a fekete felületen jobban meglátszanak az aranysárga szemcsék, illetve lemezek, a másik és kissé gyakorlatiasabb funkciója pedig az ennek az égetésnek, hogy az elszenesített fa felszíne sokkal érdesebb, karmosabb – ugyanakkor bársonyosan lágy tapintású – s ezáltal az aranyszemcsék sokkal jobban meg tudnak „kapaszkodni” mint a sima, gyalult felszínű lapáton.

Mivel a lapátnak ezt a finom felületét a nagyobb szemcsék, illetve a kavicsok viszonylag hamar lekoptatták, ezért rendszeresen újra kellett égetni a lapátot, és ezáltal egyre öblösebb lett, ami előnyösebb a lapátpróbához, viszont egy idő után az égetések következtében kilyukadt a lapát, és újat kellett beszerezni.

A tényleges lapátpróba – az eredeti, amit manapság már nem nagyon alkalmaznak – a következőképpen nézett ki. A lapátot vízszintesen lefektették a földre, majd egy féllapátnyi fövenyt raktak bele egy hagyományos lapáttal. Ezután óvatosan belemerítették a vízbe, és megvárták amíg a víz szép lassan átmosta, átáztatta a lapátban található homokot. Ez akkor volt tökéletes, amikor a lapátban lévő homok már „megfulladt” azaz nem lélegzett, nem eregetett buborékokat. Ezután lassan elkezdték mozgatni a lapátot, először függőlegesen, majd vízszintesen. Mindezt úgy, hogy a lapátról ne menjen le egy szem homok sem. Ennek a mozgásnak az volt az értelme, hogy a lapátban átrendeződtek a homokszemcsék. A nehezebb szemcsék kerültek alulra, – így az arany is - a könnyebb homokszemcsék pedig felülre. Ehhez a művelethez mindenképpen nyugodt vizet kerestek, ugyanis az erős sodrású víz lesodorhatta az aranyszemcséket a lapátról. Ezután már a víz felett lökő-visszatartó mozgással a felső rétegből a könnyebb homokszemeket fokozatosan lemosták a lapátról. Amint elfogyott a víz, lassan megint telemerték, és addig folytatták ezt a folyamatot, amíg már csak a sárga aranyszemcsék maradtak a lapátban. Ezután lehetett felmérni a lapátpróba sikerességét. A kezdő aranyász szépen megszámolja, hány aranyszemcse maradt a lapáton. Egy gyakorlott aranyász szemre fel tudta mérni, hogy körülbelül hány szem arany van a lapáton. Amennyiben a folyó kevés aranyat tartalmazó fövenyt rakott le, úgy már a 40-60 szemes lapátpróba is jónak számított. Ugyanakkor az igazán jó lapátpróba akár 200 aranyszemcsét is tartalmazhatott.

2. A tényleges aranymosás

Miután megtalálták a megfelelő helyet az aranymosáshoz, elkezdődhetett a tulajdonképpeni aranymosás, a kitermelés. Ennek első lépéseként egy kupacba annyi fövenyt halmoztak fel, amennyiről úgy gondolták, hogy egy nap alatt át tudják mosni. Célszerű volt egyszerre csak 1-2 köbmétert felkupacolni.

Az aranymosás legkezdetlegesebb, egyben egyik legrégibb és legkevesebb eszközt igénylő módszere a szerkével (aranyválasztóval, pannal) történő aranymosás volt. Ezt használták az aranyásók is. Ez a módszer abból állt, hogy egy kerek tál segítségével próbálták a homokból kimosni az aranyat. A már ismert lökő-visszatartó mozgással megpróbálták elérni, hogy minél több aranyszem maradjon a tál alján, míg a lehető legtöbb egyéb anyag távozzon a tálról. Ez a módszer leginkább azokon a helyeken volt használható, ahogy nagyobb aranyszemcsék voltak a homokban. Ezért láthatóak ezek a felszerelések a filmekben a „kaliforniai aranyásók” kezében is. Magyarországon nem alkalmazták ezt a módszert, mert a hazai folyóvizekben aranylemezkék vannak csak, ezeknek a kimosása ezzel a módszerrel nagyon körülményes és lassú lett volna.

A folyami aranymosás ennél bonyolultabb, ámde gazdaságosabb formában történik. A hely kiválasztása után az aranyász felállította az aranymosó asztalt (a mosópadot), ami három részből állt. A lábakból, az asztallapból a posztócsíkokkal, valamint a rostából. A mosópad általában 150-180 cm hosszú és 60 cm széles fenyődeszka, aminek a két hosszabbik oldalán 5-10 cm magas deszkaperemek voltak. Erre a lapra tették rá az egymást fedő posztócsíkokat. Ezek a csíkok 20-30 cm szélesek szoktak lenni, de területenként változhattak. Volt olyan hely is, ahol egyetlen darab posztóval fedték az egész padot. A posztót azért volt szükséges rátenni a padra, mert ebben kapaszkodtak meg az aranyszemek. A posztócsíkok azért célszerűbbek mint az egybe posztó, mert így az aranymosás végén könnyebben le lehetett mosni a posztóról az aranyszemeket, hisz egy húsz-harminc centis szövetdarabot könnyebb kezelni, mint egy majd egy négyzetméteres posztódarabot. Tehát a mosópadot rátették a lábakra, úgy, hogy 8-12 fokos szöget zárjon be az asztal lejtése a vízszinteshez képest. A dőlésszög pontos beállítása nagyon fontos volt, ugyanis, ettől függött, hogy mennyi arany illetve „szennyeződés” kapaszkodott meg a posztóban. Ha túl meredekre állították az asztalt, akkor kevés, illetve szinte semmi szennyeződés nem maradt meg a posztón, csak az arany, viszont az asztal nagy meredekségének köszönhetően az aranynak egy jelentős része is távozhatott a könnyű homokkal és a vörösgránittal együtt. Viszont ha túl enyhe a lejtőszög, akkor sok vörösgránit, vasreszelék és homok tapadt meg a posztón. Igaz, hogy ez esetben nem vesztettek aranyat az eljárás során, de a végén még mindig nem volt tiszta arany a birtokukban. Ezért nagyon fontos a megfelelő lejtőszög beállítása. Ezen kívül figyelni kellett arra is, hogy az adott területen mekkora az adott átlagos szemcsenagyság, ugyanis ez is befolyásolta a lejtés szögét.

A lábak is területenként változóak. Van ahol háromlábú padot használtak, úgy, hogy a víz felőli, alacsonyabb részén középen van egy láb, a felső részén pedig kettő. Az ilyen pad ugyan borulékonyabb volt, mint a négylábú társa, viszont könnyebben lehetett beállítani a megfelelő szöget.

A pad felső részére kerül a rosta, vagy saroglya. Ez egy három oldalán peremmel ellátott sűrű szövésű szita. A negyedik oldalon rá lehetett akasztani a pad peremére, és ennél fogva lehetett mozgatni fel-le. A drótháló, ami a saroglya alján volt, elég sűrű szövésű ahhoz, hogy csak a kisebb szemcsenagyságú anyagokat engedje át, a nagyobb kavicsokat pedig ne.

A mosás megkezdésekor az aranyász egy-két lapát fövenyt tett a saroglyára, majd köpőcével merte rá a vizet. Ennek hatására a víz átmosta a fövenyt, és kimosta a fövenyből az aranyat és a homokot. A nehéz fajsúlyú arany megtapadt a posztó szálai között, míg a kisebb fajsúlyú anyagokat magával sodorta a víz le az asztalról. Egészen addig meregették a vizet a köpőcével a saroglyán található fövenyre, amíg már csak kavicsok voltak rajta. Ekkor leöntötték a kavicsokat a saroglyáról, és jöhetett a következő néhány lapát föveny.

Fontos volt az is, hogy a víz hogyan, milyen sebességgel mosta át a fövenyt. Ha nagyon lassan, félve öntötte az aranyász a homokra a vizet, akkor a víznek nem volt elég energiája arra, hogy átmossa a fövenyt, így nagyon sokáig tartott egy-egy lapátnyi föveny átmosása. Ez pedig azon kívül, hogy gazdaságtalanabb volt fizikailag is több energiát emésztett fel. Míg hogyha túl nagy lendülettel öntötte az aranyász a vizet a saroglyára, akkor nagy esélye van annak, hogy az arany egy jelentős részét is lemosta a posztóról.

Néhány szót szeretnék mondani a köpőcéről, vagy más nevén meringüllőről. Ez gyakorlatilag egy nyéllel ellátott edény volt. Régen ezt egyetlen darab bodzafából faragták ki. Egy körülbelül másfél méteres nyél végén egy 3-5 literes űrtartalmú „kanalat”, üreges hengert kell elképzelni. Ezzel az eszközzel merték az aranyászok a vizet a saroglyára. Mivel ennek az eszköznek már az alapsúlya is elég nagy volt, gyakran készítettek neki egy kis támasztót, ami egy Y alakú fából állt és ezen nyugodva forgatták a vizet az asztalra. A nap során átnedvesedett fa még nehezebbé vált, tehát elképzelhető, hogy ennek a „kanálnak” az emelgetése egész nap folyamán 4-5 liter vízzel együtt mekkora fizikai megterhelést jelentett az aranyászoknak.

Az aranyász tehát a tényleges aranymosás folyamán nem tett mást, mint fellapátolta a fövenyt a padra, majd jól átmosta vízzel, s amikor már csak a kavicsok maradtak a saroglyán, leöntötte azt róla és a következő adag fövenyt lapátolta rá. Ezt a folyamatot egészen addig folytatta, amíg a posztó nem „telítődött” aranyszemekkel. Azt nevezzük telítődésnek, amikor már elég sűrűn vannak a posztón az aranyszemek, és félő, hogyha folytatjuk a munkát, akkor már az új aranyszemek nem tudnak megkapaszkodni a posztóban, és így lemosódnak a padról. Amikor az aranyász észlelte, hogy elkezdett telítődni a posztó, abbahagyta a munkát, és kimosta a posztócsíkokat. Ezt úgy végezte, hogy egy vízzel teli vödörbe belemosta a posztócsíkokat, mint ahogyan az asszonyok mosták a ruhát. Először mindig a felső posztócsíkot szedték le, majd így haladtak egyre lejjebb. Mikor végzetek az összes posztócsík kimosásával, akkor fordított sorrendben visszatették a csíkokat az asztalra, és folytatták az aranymosást. Azért volt fontos, hogy először az alsó csíkot helyezze vissza, hogy a csíkok egymást fedve kerüljenek vissza az asztalra, ezáltal megakadályozva, hogy a csíkok alá beússzanak az aranyszemek. Amikor visszakerültek a posztócsíkok, folytatták az aranymosást. Ezt a folyamatot egészen estig folytatták. Régebben gyakran előfordult, hogy nyáron akár több hétre is kiköltöztek az aranyászok a folyópartra, és még éjszaka is dolgoztak heteken át, és csak akkor aludtak egy keveset amikor már nagyon elfáradtak.

Ekkor az asszonyok, feleséget vitték ki nekik mindennap az élelmet, és vitték haza a mosni való szennyest. Az aranyászok ilyenkor úgynevezett „bokrok”-ban dolgoztak. Ez egy néhány fős csoportot jelentett, akik együtt dolgoztak és közösségként éltek a vízparton. Minden bokornak volt egy vezetője, aki meghatározta, hogy ki hol mosson. Ezt úgy döntötte el, hogy az idősebbek, illetve a nagycsaláddal rendelkezők kapták a gazdagabb fövenypartot, míg az egyedülálló fiatalok a kevésbé gazdagabb területeket. Ezáltal próbáltak segíteni az idősebbeken, akik már nem bírtak annyit dolgozni fizikai gyengeségük miatt, és a nagycsaládosokon, akiknek több éhes szájat kellett ellátniuk.

Hogyha az aranyász tudta, hogy másnap is ki fog menni aranyat mosni, akkor nem vitte haza a felszerelését, hanem szétszedte, és elrejtette, hiszen egy ilyen felszerelést nem volt olyan könnyű nap mint nap cipelni.

A nap végeztével lemosta az utolsó adag aranyszemcsét is a posztóról bele a vödörbe (ami szintén fából volt) és összepakolta a felszerelését. Ekkor még volt egy kis dolga a vödörben található anyaggal. Ugyanis még le kellett szedni róla a fölösleges vizet, mégpedig úgy, hogy az arany a vödörben maradjon. Ezt a folyamatot hasonlóan végezte, mint a lapátpróbánál a homok lemosását a lapátról. Ugyanis, az amit a posztóról lemosott még mindig nem volt tiszta arany. Ideális esetben ez már csak aranyszemcséket és vasat tartalmazott, de nagyon ritka az ilyen tökéletes aranymosás. Általában még akadt benne vörösgránit is és ha hanyagabbul végezte a munkáját az aranymosó, vagy kevésbé értett hozzá, akkor még kvarchomok is lehetett ebben az anyagban. Tehát még a folyóparton addig öntögette le a vizet az arannyal dúsított anyag tetejéről, amíg már csak tiszta vizet öntött le róla. Amikor már az összes kvarchomokot sikerült lemosnia, akkor a megmaradt anyag nem volt több egy-két ökölnyi tömegűnél. Ez a fekete színű sárarany volt a napi termése az aranyásznak. Ezt aztán otthon egy edényben gyűjtötte, úgy, hogy vízben álljon. Általában néhány hétig, hónapig gyűjtögették otthon az aranyászok ezt a fekete masszát, és utána kezdték csak el a harmadik fokozatát az aranymosásnak, a foncsorítást, és az arany kiégetését.

A fekete masszát, mint említettem általában hetekig, hónapokig tárolták víz alatt egy (általában tejes) kannában. Ha az aranyász jól végezte a dolgát, akkor ez az anyag szinte teljesen koromfekete volt, és a víz a felszínén még hónapok múltán is teljesen friss és iható volt. Amennyiben azonban kevésbé pontosan dolgozott, abban az esetben kicsit szürkés színt kapott az anyag és a víz felszínén is vékonyka homokréteg úszott. Ez esetben nem sikerült teljesen megtisztítania a kvarchomoktól az aranyat. Hogy miért fekete, és nem aranysárga ez a massza? Azért, mert az arany egyik legkiválóbb jelzője a vasreszelék. Ugyanis ez az anyag ami még szintén elég nehéz, és ezért szinte mindig az arannyal együtt található meg. Szokták még ezt az arany árnyékának is nevezni, pont azért, mert mindig kíséri az aranyszemcséket, s ezáltal nagyon jól jelzi az arany jelenlétét. Manapság van néhány aranymosó, aki úgy nézi meg, hogy a föveny mennyi aranyat tartalmaz, hogy egy mágnessel végigsimítja a föveny felső részét, és ha sok vasreszeléket szed össze a mágnes, akkor gazdag fövennyel van dolga, ha keveset, akkor tovább keres.

3. Utómunkálatok, az arany foncsorítása, kiégetése

Régen az aranyászok hetekig, hónapokig gyűjtögették otthon a tejesbödönben a fekete anyagot, mielőtt hozzákezdtek volna a harmadik fázishoz, az arany foncsorításához, kiégetéséhez. Ha megtehették, - tehát volt elég készpénztartalékuk – akkor csak évente egyszer, vagy kétszer végezték el ezt a tevékenységet. Erre két nagyon fontos okuk is volt. Az egyik az, hogy a foncsorítás során higannyal kellett dolgozniuk, és már régen is tudták, hogy a higany nem tartozik a legegészségesebb anyagok közé, tehát próbálták minimálisra szűkíteni a higannyal való munka idejét. A másik, legalább ilyen fontos tényező az volt, hogy a higany drága volt. Ha több alkalommal végezték a foncsorítást, akkor a higanyveszteségük is nagyobb volt, minthogyha egy alkalommal végezték ezt évente. Persze akinek nagy családja volt, vagy sürgősen szüksége volt a pénzre, az nem tehette meg, hogy csak évente egyszer, kétszer végezze az arany végleges tisztítását, hanem kénytelen volt akár minden héten elvégezni ezt a tevékenységet. A hosszú vizes tárolásnak volt még egy nagy előnye. Éspedig, hogy az edény folyamatos rázásával tovább lehetett sűríteni és tisztítani az anyagot. Ugyanis a rázások alkalmával az arany az edény aljára vándorolt, a könnyebb anyagok, szennyeződések pedig felülre, és ezeket rendszeresen le lehetett önteni róla. Amikor eljött az ideje az arany kinyerésének, akkor az aranyász elővette ezt a fekete masszát és még egyszer dúsításnak vetette alá. Ezt az aranyválasztóval, a szérkével érte el. Ez az utolsó tisztítási folyamat a foncsorítás előtt, aminek az volt az értelme, hogy a lehető legtöbb aranyat tartalmazó anyaggal kelljen dolgoznia az aranyásznak, ami egyben azt is jelentette, hogy kevesebb higannyal kellett dolgoznia. A szérke leírására Pántó Dezső és az ásványi aranyászok segítségét szeretném igénybe venni, az ő leírását idézem:

„Az ásványi szérke kb. 80 cm hosszú, 20 cm széles, hajlott fenekű vályúcska, melynek az a vége, amelyikkel a vizet meríti rá, s a meddő homokot elereszti rajta, éles, mint a falapát széle, míg a másik, amit a jobb kezével fog, kereken végződik. A szérke közepén a két oldalt léc köti össze, amit bal kézzel fog. Ezzel hasonló lökőmozgást végez, mint a nézőlapáttal. De ezt a bal kezéhez veri, s ezzel adja meg a lökést, ami a súlyos aranyszemeket a szérkének az aranyász jobb kezénél levő felső végéhez tömöríti.

Persze ez is vízzel történik, amivel minden 10-20 lökés után visszamossa az anyagot, s a meddőt lemossa róla. A víz mindig csak a porzót viszi le az aranyról, az aranyat nem tudja megmozdítani, s így lassanként tisztán áll az arany a szérke jobb kéz felőli végén.”

Miután ezzel a módszerrel az aranyász átmosta a teljes anyagot, remélhetőleg jelentősen megcsappant a visszamaradt anyag mennyisége, ugyanakkor az anyagban az arany részaránya jelentősen növekedett.

Ezután következhet az aranymosás fizikailag legkönnyebb, ámde az egészségre leginkább ártalmas, ugyanakkor a legnagyobb odafigyelést igénylő része, az arany foncsorítása. A folyamathoz szükséges az aranyban dús anyag (minél feketébb, annál jobb!), tiszta higany, néhány edény, sok-sok tiszta víz, sűrű szövésű vászon (lehetőleg szarvasbőr, sok szakértelem és türelem, valamint a lehetőségekhez képest huzatos, hideg hely. Hisz minél hidegebb van, és minél huzatosabb az a hely, ahol az aranyász végzi ezt a tevékenységet, annál inkább kevésbé van kitéve a higany mérgező hatásának.

Ahhoz, hogy foncsoríthassuk az aranyat először is el kell érnünk, hogy a fekete anyag földszáraz legyen. Földszáraznak azt az anyagot nevezzük, amit hogyha a kezünkbe veszünk, jó erősen megszorítunk, akkor sem távozik belőle nedvesség, és a kezünk lenyomata rajtamarad az anyagon. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a tálakba tettek kisebb adagot a fekete masszából, és jó erősen megnyomogatták, ezáltal kiszorították belőle a vizet. Ezt a vizet utána leöntötték róla. Ezt a folyamatot jó néhányszor megismételték, úgymond tömörítették az anyagot. Néhányszor az edénnyel együtt jó erősen a földhöz csapták, hogy ezáltal is tömörödjön, és kiszorítsa magából a vizet. Mikor kiszáradt a fekete anyag, beletették egy üres tálba, amit előtte jó alaposan zsírtalanítottunk. A kezüket is jó alaposan megmosták, hogy ne legyen zsíros. Ugyanis ha a higany zsírral érintkezik, akkor nem végzi el kiválasztó munkáját. Miután végeztek a zsírtalanítással, beletettek az edénybe egy adag fekete anyagot. Erre ráöntöttek 2-3-szor annyi higanyt. A cél az volt, hogy a higany teljesen átjárja a fekete anyagot, és lehetőleg minden egyes vasrészecskével érintkezzen. Ugyanis ekkor választódott ki az arany. A higany magába „olvasztotta” az aranyszemcséket, viszont minden más szennyeződést eltaszított magától. Ezért, jó alaposan kézzel átgyúrták a masszát, hogy minél jobban felkeveredjen a fekete anyag, és a lehető legtöbb aranyat magába fogadja a higany. Ezután az egészet áttették egy másik tálba, és kicsit meleg vizet öntöttek rá és lassan forgatták a tálat, hogy az anyagban lévő apró higanygolyócskák a tál alján összeálljanak ismét egésszé. A tál alján lévő higanyról folyamatosan leöntötték a fekete szennyeződést, míg már csak a higany és egy egészen kicsi szennyeződés marad a tálban. Azonban vigyázni kellett a leöntésnél, ugyanis a higany elég gyors mozgású anyag volt és könnyen leugorhatott a tálról, és akkor kezdhették elölről az egész folyamatot. Gyakorlott aranyász már a higany színéről és mozgásáról megállapította, hogy mennyi arany van benne. Ugyanis az a higanycsepp, amelyik aranyat tartalmaz, fakóbb színű mint az, amelyik nem „vemhes” azaz üres, nem tartalmaz aranyat. Ez ugyanis ezüstösen csillogó színű. Ezen kívül az aranyat tartalmazó higany nehezebb, ezáltal lassabb is. Így amikor a tálat körbe-körbe forgatták, akkor a tálban az üres higany „ment” elől, a nehezebb, aranyat tartalmazó higany pedig „húzatta” magát hátul. Mikor már csak a higany volt a tálban, óvatosan egybegyúrták a higanyt, és lassú folyóvíznél lemosták róla a felszínére ragadt szennyeződéseket. Ezután egy tiszta, de jól beáztatott szarvasbőr darabra öntötték az egész higanyt.

A szarvasbőrre azért van szükség, mert nagyon sűrű és apró pórusain még a legapróbb aranyszemcsék sem tudtak keresztülhatolni. Tehát miután a szarvasbőrre került a higany, zacskó alakúra fogták össze, és jó erősen összekötötték a nyakánál, hogy ne jöhessen ki belőle az anyag a nyakon keresztül. Ezután az ujjukkal elkezdték kipréselni a szarvasbőr zacskóból a higanyt. A nyak csavarásával, és a zacskóban lévő higany nyomkodásával hamarosan a higany a sűrű szöveten keresztül sok ezernyi kis gömböcske formájában távozott, amit egy vízzel teli edénybe ejtettek, ahol ha tiszta még a higany, egyből ismét összeáll egésszé. Egészen addig passzírozták a higanyt, amíg már csak egy kemény golyó maradt a zacskóban, és már több higanyszemcsét nem tudtak kipréselni. Ekkor még néhányszor hozzáverték az edény falához a zacskó tartalmát, ezáltal még néhány higanygolyócskát rábírtak a távozásra. Ekkor kibontották a zacskót, és kézbe vehették az aranygömböt. Bár az amit a kezükben tartottak, még egyáltalán nem hasonlított arra, amit aranyként ismerünk, ugyanis ekkor még csak egy szürkés színű kopottas, ámde méretéhez képest igen nehéz gömböcske volt. Ezért bizony nem hajolnánk le az utcán, hogy felvegyük. Ez nem véletlen, hisz a higany még „bepiszkította” az aranyat, ezért volt olyan szürkés színű. Ha ezt a gömböt az ujjukkal megnyomták, akkor sajátos percegő hangot adott. Ezt az egymáshoz dörzsölődő aranylemezkék érdes felszíne okozta. A következő lépésben derült ki, hogy milyen alaposan végezték el az eddigi munkát. Ugyanis most jött az a része az aranymosásnak, amikor megjelent a tiszta arany. De mielőtt nekifogtak ennek a részfeladatnak, először addig folytatták a műveletet, amíg az összes anyagot ki nem foncsorították. Ennek következtében sok kis aranygolyócska keletkezet. Mikor végeztek az összes anyag foncsorításával, beletették őket az égetőkanálba, vagy égetőtálba. Az égetőkanál egy legalább egy méter hosszú nyéllel ellátott fémkanál, aminek egyik oldalán egy kiöntőnyílás van. Az égetőtál csak egy egyszerű fémtál hosszú nyéllel. Amennyiben nem voltak benne biztosak, hogy a higany jelentős részét sikerült kipréselni a gömböcskékből, akkor célszerű volt egy használt rongydarabba csomagolni az egészet. Az égetőkanalat, a benne lévő aranygolyócskákkal lassú tűzön elkezdték melegíteni. Volt, aki egyenesen a parázsba helyezte az égetőkanalat, volt aki a tűz felett mozgatta. A csomagolásra azért volt szükség, mert hogyha nem sikerült rendesen kifoncsorítani az összes higanyt az aranyból, akkor a hirtelen hőemelkedésnek köszönhetően a higany szétvethette az aranyat és odalett az egész munkánk eredménye. A kiégetés közben figyelni kellett a szélre. Ugyanis melegítés közben a maradék higany eltávozott az aranyból. S hogy a mérgező higanygőzt ne lélegezzék be, fontos volt, hogy mindig a munkát végző háta mögül fújjon a szél. Ezért is volt szükség a hosszú nyélre az égetőkanálhoz. Az aranyból így lassan eltávozott a higany és a végén megmaradt a tiszta sárga arany, ami ugyan már sárga, de még matt színe van. Amikor látták, hogy ez bekövetkezett, tehát az arany visszanyerte eredeti színét, levették a tűzről a kanalat. Az így kapott aranyat, alakja miatt cipócskának szokták nevezni. Ezeket a cipócskákat már lehetett értékesíteni. Régen a feketepiacokon ilyen formában cserélt gazdát az arany. Ha a kapott arany lyukacsos, törékeny volt, az azt jelentette, hogy nem sikerült rendesen kiégetni. De még volt egy lépés ahhoz, hogy az igazán jól értékesíthető 22-23 karátos tiszta aranyat kapjanak. Ez pedig az arany beolvasztása és fényesítése. Az aranyat egy tűzálló edényben sűrű parázsba tették a tűz közepébe. Hogy gyorsabban menjen a folyamat egy fúvócső segítségével szították a tüzet. A beolvasztás során az arany sűrűsödott, tehát veszített térfogatából, és egy kicsit súlyából is. Olvadás közben nagyon szép színekben játszik az arany. Miután beolvasztották, az aranyat savban megfürdették, hogy a felszínéről is lejöjjön a vékony szennyréteg és visszakapja csillogó fényét. Ehhez teljesen megfelelt a háztartásban megtalálható vízkőoldó sav is.

Megkapták tehát a munka eredményét, az apró aranyborsókat, aranydiókat, amiket már bárhol értékesíthettek. Régen hivatalosan csak a királyi aranybeváltóhelyeken lehetett beváltani az aranyat, de mivel a feketepiacon mindig is jobb áron vették az aranyat, az aranyászok készletüknek csak egy kisebbik részét váltották be a hivatalos helyeken. Gyakran előfordult, hogy az aranyból saját maguk készítettek ékszereket, aranytárgyakat. Minden aranyásznak megvolt a saját aranyászgyűrűje, amit többnyire saját maga csinált, és a sírba is magával vitt.

Honnan jön az arany?

Az arany kétféle formában fordulhat elő a hegyekben. Az első és jobban ismert formája az arany előfordulásának, amikor koncentrált formában, úgynevezett aranytelérekben található. Ez az a forma, amit gazdaságosan ki lehet bányászni. Ezeknek az aranyteléreknek a mentén találhatók az aranybányák. Ez azonban csak a kisebb részét teszi ki a hegyekben található aranynak. Viszont ez az, ami gazdaságosan kinyerhető. Emellett a hegyekben hatalmas mennyiségű arany található, amit csak azért nem lehet kinyerni, mert az egy köbméter kőzetben található aranytartalom messze a gazdaságosan kinyerhető érték alatt marad. Viszont ez a mennyiség elég ahhoz, hogy a folyók által szállított hordalékban jelentős mennyiségben előbukkanjon.

A hegyekben az aprózódásnak köszönhetően az aranytartalmú kőzet eljut a folyókhoz, illetve a folyók romboló munkájának következtében az aranytartalmú kőzet elkezdi útját a folyókon lefelé. Az aprózódás folyamán a kőzetben lévő aranyszemcsék fokozatosan kiszabadulnak a kőzetből, és szabadon folytatják útjukat lefelé a folyón. Így ahogy haladunk lefelé a folyó mentén, egyre kisebb méretű aranyszemcsékkel találkozhatunk, hisz a kiszabadult aranyszemcsék fokozatosan kopnak, így az alsóbb folyószakaszokon már egyáltalán nem találni aranyat a fövenyben. Magyarországra főként az Alpok hegyeiből érkezik az arany. Ezt főként a Duna, Mura, Dráva, és a Rába hordozza magával. Ezek a folyók a Keleti-Alpokból, a Magas- és Alacsony-Tauernből szállítják főként az aranyat. Északról a Magas-Tátrából a Vág, a Garam és a Hernád folyókon érkezik az arany hazánkba. Keletről, Romániából a Tiszán és a Szamoson keresztül a Máramarosi- és Radnai-havasokból hozzák a folyók az aranyszemeket. A Maros és Körösök, az Aranyossal egyetemben a Keleti- és Déli-Kárpátokból hordozzák értékes terhüket. A Körösök és az Aranyos a Biharban gyűjti magába az értékes ércet. Természetesen ezek csak a főbb aranyfolyói hazánknak. Majd valamennyi folyó tartalmaz aranyat, viszont a felsorolt vizek azok, ahol érdemes megpróbálkozni az aranymosással. Sajnos az utóbbi évek folyamszabályozásainak, gátépítéseinek (Bős-Nagymaros) köszönhetően jelentősen megcsappant a folyókban található arany mennyisége. Ezért ezeken a területeken ma már csak inkább hobbiból, esetleg hagyomány-ápolásból mosnak aranyat az emberek.

Tematikus térképek

A tematikus térképekről általában

A tematikus térképek, vagy szaktérképek egyrészt a legkülönbözőbb tudományágak adatait felhasználva ábrázolják azon tárgyak, jelenségek térbeli elterjedését amelyek közvetlenül nem észlelhetőek a Föld felszínén, másrészt bizonyos tárgyak jellegzetes tulajdonságait mutatják be. Ennek köszönhetően a tematikus térképek nagyon sok félék lehetnek, hisz ide tartozik például a kisebbségek térbeli elhelyezkedése, a tömegközlekedés használatának megoszlása megyénként, illetve az aranymosás is.

Konkrét példával élve, egy „normál” térkép képes bemutatni a tanyák elhelyezkedését egy tanyavidéken. Egy tematikus térképen azonban azt is lehet ábrázolni, hogy ezek tanyák mikor épültek, hol alkalmaznak biogazdálkodást, vagy hol tartanak lovakat.

A tematikus térképek a Földfelszínt csak vonatkozási felületként használják, azért, hogy a tematikus tartalmat be lehessen azonosítani, a térben el lehessen helyezni. Ez esetben a térkép csak egy „háttértérkép” amire rávetítjük a különböző tematikus tartalmakat. Ebből következően egy tematikus térkép két részből épül fel. Az egyik a háttértérkép, a másik pedig a „tematikus tartalom”.

A háttértérkép

Ahhoz, hogy megértsük, hogy mennyire fontos a háttértérkép a tematikus térkép esetében, elég elképzelnünk, hogy milyen lenne egy időjárás-jelentés a televízióban úgy, hogy a térképet nem látni a háttérben, hanem csak a felhőket és a hőmérsékleti érték jeleket látjuk egy homogén felületen. Ebből az információból még nem tudnánk eldönteni, hogy az adott értékek egész Magyarországra vonatkoznak, vagy csak mondjuk Budapest egyes területeire.

A háttértérkép tehát azért fontos, hogy az ábrázolt tematikát értelmezni lehessen. Feladata, hogy be lehessen azonosítani, hogy földrajzilag hol helyezkedik el az általunk ábrázolt tartalom, illetve, hogy területi összehasonlításokat lehessen végezni. Ez az, ami az egymáshoz képest elszórtan elhelyezkedő tematikus tartalmat összeköti, térbelileg rögzíti, ezáltal értelmet ad neki. „A tematikus térkép csak attól a pillanattól kezdve hasznos, amikor az olvasó az ábrázolt területet saját földrajzi tudatképében el tudja helyezni” – állapítja meg Bertin.

A háttértérképnek alapvetően három típusa létezik, de van egy speciális eset, amit jelen dolgozat is alkalmaz néhány helyen.

Az első típusba az tartozik, amikor a háttértérkép egy változatlan tartalmú korográfiai térkép. Erre a térképre a tematikus tartalmat általában erős, élénk színekkel rányomják vagy rárajzolják. Ezt a fajta ábrázolást akkor célszerű alkalmazni, amikor a tematikus tartalom meglehetősen ritka. Általában pontszerű vagy vonalas tartalmat szoktak így ábrázolni, illetve olyan térképeknél használják, ahol a tartalom térbeli elterjedését éles határvonalakkal jól el lehet különíteni.

A második típusba azok a térképek tartoznak, ahol a háttértérkép egy olyan korográfiai térkép ahol a felületi ábrázolást nem használnak, viszont a térkép vonalas tartalma változatlan. Ez esetben a vonalas tartalmat halvány színekkel ábrázolják, és erre kerül rá az erős színű tematikus tartalom. Ezt akkor használják, ha fontos a részletes ábrázolás, de a sűrű tematikus tartalom miatt zavaró lenne annak élénk színekkel való ábrázolása.

A harmadik esetben a tematikus térképhez külön szerkesztett háttértérképet használnak. Ez esetben általában csak néhány vonalas tartalmat hagynak meg. Azokat a tartalmakat, amelyek nem szükségesek a földrajzi helyzet-meghatározáshoz, illetve nincsenek közvetlen kapcsolatban az ábrázolt tematikával, annak megértéséhez nem szükségesek – mint zavaró motívumokat – nem ábrázolják.

A negyedik, speciális eset amikor gyakorlatilag nincs háttértérkép. Ez akkor fordulhat elő, ha a tematikus tartalom maga olyan információkkal rendelkezik, hogy háttértérkép nélkül is alkalmas a földrajzi beazonosításra, és minden olyan információt tartalmaz ami ahhoz kell, hogy értelmezni lehessen a térképet. Jelen dolgozatban a magyarországi aranyfolyókat ábrázoló térkép ilyen, ahol csak azok a folyók vannak ábrázolva, amelyek aranyport hordoznak. Mivel itt a tematika a folyókat ábrázolja, azok ábrázolása önmagukban alkalmasak arra, hogy meghatározható legyen a földrajzi hovatartozás. Természetesen azért egy kevés tartalmat itt is tartalmaz a háttértérkép. Ezért csak „gyakorlatilag” nincs háttértérkép, hisz ez esetben is van, de tartalma olyan csekély, hogy önmagában nem igazán lehetne semmire sem használni.

A háttértérkép tartalma, sűrűsége

A háttértérképnek csak annyi elemet kell tartalmaznia, hogy lehetővé tegye a területi behatárolást, és alkalmas legyen a tematikus tartalom helyes értelmezésére. Nem fordulhat elő, hogy a háttértérkép zsúfoltsága miatt a tematikus tartalom olvasása nehézkes, vagy lehetetlen. Az elemsűrűség az adott térkép méretarányától és felhasználásának jellegétől függ. Mivel a szükségesnél több elem nehezíti a térképolvasást, nagyon körültekintően kell eljárni az ábrázolt elemek kiválasztásánál, illetve elhagyásánál.

A felületi elemek sokkal jobban megnehezítik a térkép olvashatóságát, ezért a háttértérképek általában vonalas és pontszerű elemekből épülnek fel a könnyebb olvashatóság érdekében. Ezen elemek is vékonyak és halvány színűek a térképen, hogy nagyobb legyen a kontraszt az erős színekkel ábrázolt tematikus tartalommal szemben, s hogy kevésbé olvadjanak bele a tartalomba.

Arnberger szerint a háttértérképeken az esetek többségében szükséges ábrázolni a jelentősebb folyókat, valamint a közlekedési hálózat nagyobb elemeit.

A tematikus térképek csoportosítása

Az ábrázolt témák jellege szerint vannak kvalitatív (minőséget szemléltető) és kvantitatív (mennyiséget szemléltető) tematikus térképek. A minőséget szemléltető térképen az elemek helyzetét és minőségét ábrázolják, míg a mennyiséget szemléltető térképen a nagyság, tömeg, érték alapján készül a tematika.

Az időbeliséget a statikus és a dinamikus jelzők alkalmazásával lehet érzékeltetni. Statikus az a térkép amelyiken az állapotfelvétel egy konkrét időpontra vetített, ezért gyakran állapottérképnek is szokás nevezni. A tematikus térképek többsége ebbe a kategóriába tartozik. Míg a dinamikus térkép a tematika térbeli, vagy időbeli változásait ábrázolja. Mivel azonban ez esetben is csak arról van szó, hogy néhány külön időpontban rögzített értékeket ábrázolnak egy térképen, ezért gyakorlatilag az ilyen térkép több statikus térkép egy lapon való ábrázolása, megkönnyítendő az összehasonlítást.

Az ábrázolt témák száma szerint megkülönböztetünk analitikus, komplex és szintetikus térképeket. Az analitikus térkép egyetlen téma feldolgozásával, annak ábrázolásával foglalkozik, azt elszigetelten kezeli, ellenben a komplex térképpel, amely több egymástól független tematikát ábrázol. Ezek között a témák között nincsen szorosabb összefüggés, tehát itt is megállapíthatjuk, hogy a komplex térkép nem más, mint több analitikus térkép egyidejű ábrázolása. Ezzel szemben a szintetikus térkép olyan különböző témákat dolgoz fel és ábrázol, amik szoros összefüggésben vannak egymással, tartalmuk kapcsolódik egymáshoz, ezáltal közös ábrázolásuk segíti komplex összefüggések könnyebb értehetőségét.

Ezeken kívül még van néhány csoportosítási lehetőség, de az ábrázolás szempontjából a fentebb említettek a legfontosabbak.

A tematikus tartalom ábrázolásának módszerei

Mivel rendkívül sokféle tematikus térképet lehet készíteni, jogosan merülhet fel az igény ezeknek a csoportosítására a vizuális megjelenés alapján. A szakirodalomban többféle csoportosítás létezik, de a leggyakrabban használt csoportosítás amikor az ábrázolási módszereket hét fő kategóriába sorolják. Természetesen egy tematikus térkép készítése során gyakran ezeknek legkülönbözőbb kombinációit szokták használni. A hét fő csoport a jel-, pont-, felület-, diagram-, kartogram-, izovonal- és a mozgásvonal módszer.

A tematikus térképezés egyik legkorábbi módszere a jelmódszer. A jelek a vonalas és pontszerű ábráknak a mennyiségét és minőségét is meghatározzák azon kívül, hogy pontos helyüket is meghatározzák a térben. Jeleket alkalmaznak a korográfiai térképeknél is. A jelmódszer egyik ismérve a helyzethűség. Ennek betartása azonban nehézségekbe ütközhet, ha egy adott kis területen nagy a jelek száma.

A felületi módszert akkor használják, ha az ábrázolandó jelenségnek, tárgynak a területi elterjedését szeretnék ábrázolni. Ez történhet éles határvonal mentén, de lehetnek kisebb-nagyobb átmeneti területek a szomszédos témák között. Az egyes területek határát vonallal választják el egymástól, de ahol a területek egymásba mosódnak ott szaggatott vonalat, átmosódó felületábrázolást használnak. A felületek kitöltésére általában színeket szokás használni, de a felületet kitöltő ábrák sorozatával, vagy sraffozással, geometriai formák ismétlésével is el lehet érni a területek vizuális elkülönítését. A színek és sraffozás használatával fő, és albeosztásokat is létre lehet hozni. Például minden erdő zöld színnel van elkülönítve, ezen belül a tölgyesek függőleges vonalkázással, a bükkösök pedig vízszintes csíkozással. Gyakran nem alkalmaznak éles határvonalat, hanem csak azonos jelek sokaságát helyezik egy területre, ezzel mintegy relatív módon ábrázolva az adott jelenség elterjedését. Jellemzően így szokás ábrázolni a mocsaras területeket. Az itt alkalmazott jeleket (piktogramokat) azonban nem szabad összetéveszteni a jelmódszernél alkalmazott jelekkel, ugyanis míg ott pontos helyhez kötöttek, ezáltal a földrajzi elhelyezkedésre vonatkozóan is hordoznak információt, addig jelen esetben csak helykitöltő, szemléltető funkciójuk van, tehát az egyes jelek nem konkrét helyhez kötött információt hordoznak, hanem csak az elterjedés ábrázolását szemléltetik.

A pontmódszer a különböző tárgyak területileg szétszórtan elhelyezkedő, gyakran konkrét helyhez nem is köthető (pl.: állattenyésztés), földrajzi elterjedésének, eloszlásának vizsgálására alkalmas. E módszer alkalmazásával a földrajzi eloszlás sűrűségének folyamatos átmenetei jól ábrázolhatóak. Ennek a módszernek az előnye, hogy a felhasználó első pillantásra felismeri az érintett tárgyak különböző koncentrációit. A pontmódszer gyakorlatilag a jelmódszer egy „továbbfejlesztett” változata, ugyanis a pontokat is tekinthetjük jeleknek. Mivel azonban egy adott területen olyan sűrűn helyezkednek el az érintett objektumok, hogy hagyományos jelekkel már nem lehetne ábrázolni ezért ponttal helyettesítjük őket, ezáltal adott területen több egység ábrázolható. Sokszor egy-egy pont nem is egy egységet ábrázol, hanem több, egymáshoz közel levő egységet. A pontmódszerrel ábrázolt térképek háttértérképének nagyon visszafogottnak kell lennie, hogy a pontok szórásának olvasását ne nehezítse a háttértérkép sűrűsége, vagy színeinek erőssége. Ezért ebben az esetben kifejezetten halvány színek alkalmazása ajánlott.

A diagrammódszert akkor alkalmazzuk, ha több, egymással összefüggő adatot szeretnénk egy ábrában grafikusan megjeleníteni. Ez esetben az adatokat egy diagramban összesítjük, és ezeket a diagramokat helyezzük fel a térképre. Ez a felhelyezés történhet ponthoz, vonalhoz, vagy felülethez rendelten is. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a diagramokat úgy kell felhelyezni, hogy azok lehetőleg ne takarjanak ki jelentős térképi tartalmat.

A kartogrammódszer térbelileg hű formában a felületre vonatkozó mennyiségi adatokat nem pontos helyhez kötve ábrázolja. Tipikusan a statisztikai adatok ábrázolására alkalmas, mint például a munkanélküliségi ráta megyénkénti ábrázolása. A felületkartogramnál a területeket színük alapján lehet megkülönböztetni, illetve az azonos csoportba tartozókat meghatározni. Általában a színskála erősödésével, csökkentésével lehet ábrázolni a mennyiségek növekedését, csökkenését. Alapvető fontosságú tényező a kartogrammódszer használatánál, hogy a kategóriák határát hol húzzuk meg.

Az eddigi módszerek az ábrázolt tárgyak mennyiségi és minőségi jellemzőit szemléltették, viszont nem voltak alkalmasak arra, hogy egyazon jelenség folyamatosan változó mennyiségeit bemutassák. Ilyen például a csapadéknak, vagy a vizek hőmérsékletének térbeli eloszlása. Ehhez és az ilyen jellegű ábrázoláshoz használják az izovonal-módszert. A módszer lényege, hogy az azonos értékkel rendelkező pontokat egy folyamatos vonallal kötik össze. Ezeket a vonalakat nevezik izovonalnak. Ilyen izovonalnak számít a domborzatábrázolásnál használt szintvonal is. A szemléletesség kedvéért néha a domborzatábrázoláshoz hasonlóan a különböző izovonalak közötti területeket kiszínezik, ezáltal vizuálisan jobban érzékelhetővé teszik a különbségeket. Ez viszont lépcsőzetesebb hatást vált ki az észlelőben, holott ennek a módszernek éppen a folyamatosság ábrázolása a célja. Fontos, hogy a színek összhangban legyenek a tartalommal, például egy nyári középhőmérsékletet ábrázoló térképen a melegebb színek használata ajánlatos.

A mozgásvonal módszert a helyváltoztatás ábrázolására használjuk. A módszer előnye, hogy az irányt, a mennyiséget, és a minőséget is lehet érzékeltetni az ábrázolással. Ennek legkézenfekvőbb módja a nyíl. A nyíllal az elmozdulás irányát tudjuk meghatározni. Ez lehet pontos iránymeghatározás is, illetve csak vázlatos irány, amikor nem a pontos útvonalat ábrázoljuk, hanem csak jelöljük az elmozdulás tényét. A mennyiség ábrázolását a nyíl nagyságának változtatásával lehet szemléltetni, míg a minőséget a nyíl alakjával, az azt kitöltő színnel, mintázattal, valamint kísérőszöveggel lehet megjeleníteni a térképen.

A dolgozatban használt módszerek

A magyarországi aranymosás ábrázolásához a jelmódszert és a felületmódszer egy speciális változatát alkalmaztam. A jelmódszert az aranymosó helyek térképre helyezésénél alkalmaztam, ahol is a leggyakrabban használt aranymosó területeket egy-egy jel ábrázolja. Az aranyat tartalmazó folyók esetében a felületmódszert használtam, ahol is a folyó maga volt a felület. Ez nem szokványos, ugyanis a folyót általában vonalas elemként ábrázoljuk, de mivel jelen esetben ez jelenti a tematikát is, és a nagy méretarány is lehetővé teszi, ezért a folyót felületként kell kezelni, és ekkor már lehet olyan módszert alkalmazni, miszerint az aranyat tartalmazó folyókat más színnel töltjük ki, mint az aranyat nem tartalmazó folyókat.

1. térkép – Magyarország Aranyfolyói – tematikus térkép

A térkép tematikája a magyarországi, aranyat tartalmazó folyókat mutatja be. Mivel minden folyóban található egy kis mennyiségű arany, a tematika csak azokkal a folyókkal foglalkozik, melyekben az aranytartalom elegendő az aranymosás műveléséhez. Mivel jelen esetben a tematika vonalas objektumok formájában jelenik meg a térképen, ezért ez néhány problémát vet fel a térkép elkészítése folyamán. Az egyik érdekessége ennek a térképnek, hogy a tematika gyakorlatilag lefedi, azonos a háttértérkép vízrajzával, aminek feladata lenne a földrajzi elhelyezkedés szemléltetése. Mivel a tematika az érintett vízrajz, ezért a háttértérképről ezek az információk elhagyhatók, viszont ez esetben a háttértérkép jelentősen veszít funkciójából. Ugyanis pusztán a tematika alapján meg lehet határozni a földrajzi pozíciót, így a háttértérképnek a hasznossága jelentősen lecsökken. Akár elhanyagolható is lenne, nélküle is értelmezhető maradna a térkép. Azonban azért célszerű mindezek ellenére megtartani, mert a tematika, tekintve, hogy vonalas jellegű, csak kis területet fed le az egész térkép területéből. Ezt figyelembe véve, a háttértérképet fel lehet használni arra, hogy a tematikus térkép egyszerűbben értelmezhető legyen.

Fontos kérdés volt a térkép méretarányának kiválasztása is. Mivel elég nagy területet kellett ábrázolni, kézenfekvő volt egy kis méretarányú térkép választása, hogy minden szükséges információ egy térképszelvényen megjeleníthető legyen. Ugyanakkor bizonyos területeken az elemsűrűség meghaladta azt a szintet, amit kényelmesen, nehézségek nélkül lehet olvasni, különválasztani az egyes elemeket. Tehát ezen területek miatt egy nagyobb méretarány választása volt indokolt. Ez azonban felvetette a kész térkép méretének problémáját. Ugyanis bizonyos tényezők korlátozták a kész végtermék méretét. Praktikus okokból a végterméknek A/4-es és A/3-as méret között kellett lennie. Tehát a legnagyobb felület, ami rendelkezésre állt az A/3-as méret volt. Ezáltal a legnagyobb méretarányt tulajdonképpen ez határozta meg. A méretarány kiválasztásánál mérlegelni kellett, hogy mi a fontosabb. Egy kis méretarányú térkép elfért volna ugyan egy A/4-es oldalon, viszont ekkor a térkép néhány területén nagyon zsúfoltak lettek volna az elemek, ezáltal megnehezítve a térképolvasást, viszont a ritkább részeken is megfelelő távolságban lettek volna egymástól az objektumok (rajzi térköz). Ezzel szemben egy nagyobb méretarányon, amit az A/3-asra lehet felhelyezni, a sűrűbb tartalmú területeket is könnyen lehet olvasni, az egyes objektumokat egymástól könnyű elkülöníteni. Viszont ez esetben a térkép egy részén nagy üres területek alakultak ki. A két lehetőség közül az utóbbi volt a kedvezőbb, miszerint inkább legyenek nagyobb üres területek a térképen, minthogy egyes részeken túlzsúfolt legyen a tartalom. Így alakult ki az A/3-as formátum.

A tematika jelölésénél a legnagyobb problémát az jelentette, hogy milyen formában lehet ábrázolni a tematikus tartalmat. Nevezetesen, hogy milyen színnel ábrázolhatók az aranyat tartalmazó folyók, és milyennel az aranyat nem tartalmazók. Alapesetben a folyók színe kék, tehát ehhez kellett egy olyan színpárt találni, ami kiemeli az aranyat tartalmazó folyókat az aranyat nem tartalmazóktól. Mindezt úgy, hogy a színek ne zavarják a térkép olvashatóságát.

A tematikának (aranymosás) köszönhetően kézenfekvőnek tűnik, hogy a sárga színnel legyen ábrázolva a tematikus tartalom, azaz az aranyat hordozó folyók, és az eredeti kékkel az egyéb folyók. Ez alapvetően jó megoldás ugyanis jól elkülöníthetőek a különböző tulajdonságok. Egyetlen nagy hátránya, hogy a sárga színnek köszönhetően nehézkes az olvashatósága a térképnek. Ezen probléma áthidalására lehet alkalmazni a keretes megoldást, miszerint a folyó egy kék, vagy sötét színű keretben világos színű kitöltéssel különíthető el. Ennek a módszernek két hátránya van. Az egyik, bár jelen esetben kevésbé zavaró hátránya az utakhoz való hasonlóság. Ugyanis az utakat szokás ezzel a keretes eljárással (párhuzamos vonalként) ábrázolni a térképeken. Mivel azonban jelen térkép nem tartalmaz utakat, ez nem is lenne akkora probléma, bár fontos, hogy a jelölés egyértelmű legyen. S mivel a térképolvasók egy része erről a jelzésről egyből az útra asszociál, legalábbis nem célszerű ezt alkalmazni a jelölésnél. A másik, ennél talán fontosabb probléma amit ez a módszer felvet, az a vonalvastagság kérdése. A vastagabb vonalas objektumoknál könnyen megoldható, hogy a két szín elkülönüljön egymástól. Azonban a vékonyabb vonalas tematika esetén a két szín már nehezebben megkülönböztethető. S ez esetben a szem a sötétebb szín javára fog dönteni észleléskor. Ez azt jelenti, hogy az ilyen vékonyabb elemeket könnyebben fog a sötét színűvel egyenrangúnak kezelni, ezáltal a tematikában az egyik kategóriából az érzékelés miatt néhány objektum átkerülhet a másik kategóriába.

A rozsda, illetve piros, vörös színek használata is logikusan következhet a tematikus tartalomból, viszont ez esetben az országhatárral való színegyezés, illetve színhasonlóság miatt nem célszerű ezen színek alkalmazása. Ez esetben ugyanis nem különíthetőek el egyértelműen az adott objektumok. Ez zavarja a térkép olvasását, és nem teszi egyértelművé a tartalmat, ami nem szerencsés.

Ezt kiküszöbölendő, meg lehet próbálkozni az országhatár színének megváltoztatásával, ezáltal megkönnyítve a térképolvasást. Ez lehet akár sárga, kék, zöld, vagy fekete, hogy csak néhány alapszínt vegyünk. A feketét egyből ki lehet zárni, mivel a fekete általában a feliratok, szövegek színe. Ez azért fontos, mert mint legsötétebb szín, ez a színek többségén jól látszik, ezáltal, ha egy szöveg “rálóg” a térképi tartalomra, akkor attól még olvasható marad. Viszont, ha a háttértérképen nagy mennyiségű fekete, vagy nagyon sötét (barna) színű elem van, akkor az zavarja a szöveges részek olvashatóságát, ezért ezt a színt nem alkalmazhatjuk. A világos színekkel, mint például a sárga azért nem célszerű határt ábrázolni, mert nagyon magára tereli a térképolvasó figyelmét, ezáltal elterelve a figyelmet a tematikus tartalomról. A szín alapvetően jó lenne, hiszen nincsen más tartalmi jelentése, és a tematika színeitől is különbözik. Viszont a fentieknek köszönhetően ez sem alkalmazható. A kék és annak árnyalatai határ ábrázolására a vízrajz miatt nem alkalmazhatók, hiszen a tematika jelentős részét képezi a vízrajz, aminek alapértelmezett színe a kék, és árnyalatai. Ezáltal zavarná a tematikus tartalom értelmezhetőségét, ha a határ is ezzel a színnel lenne jelölve. Maradt a zöld, mint esetleges határjelölő szín, piros tematika esetén. Ennek az alkalmazása akár megengedett is lehetne, hisz nem túl sötét, és nem zavarja a térképi olvashatóságot sem. Viszont van néhány egyéb szempont, amit szintén nem árt mérlegelni, annak ellenére, hogy szigorúan nem tartozik a térképészet tárgykörébe. Ez pedig a zöld és a kék szín hasonlósága. Ez azért lehet fontos, mert az emberek egy jelentős része a zöldet és a kéket könnyen összetéveszti, főleg elégtelen fényviszonyok között. Ezért ha nem muszáj, akkor nem célszerű ilyen hasonló színek alkalmazása. Van egy másik ok is, ami ezt alátámasztja. Éspedig, ha valamilyen okból fénymásolat, vagy olyan nyomdai másolat készül a térképből, akkor a zöld illetve a kék felületek túlzottan egymásba olvadnának, ezáltal nehezítve a térképolvasást. Így kompromisszumos megoldás, hogy a határ a vöröset választjuk, és ehhez igazítsuk a tematikus tartalom színvilágát.

Mindezeket figyelembe véve egy olyan lehetőséget kell választani, ami ugyan esetleg szokatlan, ugyanakkor mindenképpen egyértelmű és hatásos. Mivel csak az érintett objektumok szerepelnek a térképen, így könnyen azonosítható a tematika, és az alapszínek használata miatt egyértelmű a jelölésrendszer.

2. térkép – Fő aranymosó helyek a Duna magyarországi szakasza mentén – tematikus térkép

A térkép méretét az ábrázolt terület jellege elég erősen meghatározta, ugyanis a Duna magyarországi szakasza egy feje tetejére állított “L” betűre hasonlít, ezért adott volt az álló formátum a térkép számára. Mivel a térképi tartalom majd 100%-a erre a fordított L alakú részre koncentrálódik, ezért a térkép nagy része üres felület marad. Így nem lehetett túlságosan nagy méretű térképet készíteni, ugyanis akkor jelentős felület maradt volna üresen. Még az A/4-es formátumon is nagy terület marad üresen, ezt azonban még át lehet hidalni. Erre a területre el lehet helyezni a térkép címét, a méretarányt és a jelmagyarázatot is (járulékos térképelemek). De még így is számottevő üres hely marad. Erre a helyre így be lehetett tenni a Duna folyómeder-változásait bemutató térképszelvények áttekintő térképét, ami így most már kitöltötte a rendelkezésre álló felületet. Ugyanakkor témáját tekintve sem áll távol a két térképrészlet egymástól, hisz a térképszelvények a Duna magyarországi felső szakaszának egy részét fedik le, ami azonos azzal a területtel, ahol a legaktívabb volt az aranymosás. Ezáltal a két térkép tartalmilag is kapcsolódik egymáshoz, ugyanakkor a rendelkezésre álló hely optimális kihasználásával el lehetett érni, hogy ne legyen a térképen nagy üres felület.

Ez a formátum még éppen azon a határon van, ahol a sűrűbb területeken is elkülöníthetőek egymástól az objektumok. Az ábrázolásnál az egyetlen nehézséget az okozta, hogy az aranymosásra használt területeket hogyan lehet ábrázolni. A valóságban ezek keskeny partmenti homoksávok, amit ebben a méretarányban nem lehet ábrázolni. Ugyanakkor gyakorlatilag a Duna majdnem teljes hosszában mostak aranyat. Az ábrázolásnál tehát először ki kellett választani azokat a területeket, ahol a leggyakrabban, illetve a legnagyobb mennyiségben mostak aranyat. Ezeket a területeket azután egy-egy településhez, település melletti partszakaszhoz kellett kötni. Így már jól behatárolható területek maradtak, amiket könnyebben lehetett ábrázolni. Ugyanakkor továbbra is problémát jelentett, hogy ha az aranymosásra használt helyek jelei a folyópartra kerülnek, akkor lefedik a folyót, ezáltal jelentősen nehezítve az értelmezést, a térképolvasást, ugyanakkor esetleg zsúfolt hatást kölcsönöznének a térképnek. A megoldás az volt, hogy a jeleket a folyótól kicsit távolabbra kell elhelyezni.

Hogy a vizuális hatás optimális legyen, ezért még egy trükköt alkalmazni kellett a térkép készítése során. Ez pedig a tartalom lebegtetése a keretben. Azáltal, hogy a térképi elemek nem érintkeznek a kerettel, hanem egy belső, láthatatlan keretnél megszűnnek, a szem másként érzékeli az egész kép összességét. Így kevésbé tűnik zsúfoltnak, tömörnek a térkép. Ez azért fontos, mert a térképi tartalom éppen a kerethez közeli területeken sűrűbb. Amennyiben mindezeken felül még az elemek kifutnának a keretig, nagyon “kibillenne” a térkép egyensúlya. Ezzel a megoldással azonban ellensúlyozni lehet ezt a kibillenést, és így az amúgy zsúfolt területeket egy kicsit fel lehet lazítani, ezáltal könnyedebbé, légiesebbé tenni a térképet. Így a szem is könnyebben feldolgozza és elkülöníti az információkat.

Az aranymosó helyek jelölésére kellett még egy megfelelő jelet találni ahhoz, hogy a térkép elnyerje végleges alakját. Az egyértelmű volt, hogy a jelnek valahogyan kapcsolódnia kellett az aranyhoz, azokhoz a képekhez, érzésvilághoz, amit az aranyhoz kapcsol a tudat. A sárga, illetve az aranysárga tehát adta magát a jel színének. Már csak azt kellett eldönteni, hogy milyen jel a legalkalmasabb. Mindenképpen egy egyszerű, nonfiguratív jelre volt szükség. Nem célszerű ugyanis kis emberkéket, pénzkupacokat illetve hasonló figurákat alkalmazni jelként. Az aranyhoz tartozó asszociációs vonalon található a nap a csillogás is, és ezeknek a kombinációjából született meg végül is az a jel, amivel az aranymosó helyek ábrázolva vannak a térképen. Ez első ránézésre egy csillag, vagy nap (napsugarakkal) alakú jel. Fehér színkitöltésű aranysárga keretes csillagokból áll tehát össze a jel, ami ezáltal megfelelően szimbolizálja az aranyat.

A Duna mellékfolyói is csak a folyó 40-50 km-es környezetében vannak ábrázolva, ugyanis teljes ábrázolásuk esetén elvonnák a figyelmet a tematikus tartalomról. Ilyen formában azonban segítenek az értelmezésben, ezért nem zavaróak, ugyanakkor megtöltik tartalommal az amúgy elég kis helyet foglaló fő tematikát.

3. térkép – Térképszelvények a Duna mederváltozásáról Rajka és Gönyű között 1830 és 1930 között

Ez a három térképszelvény a Duna mederváltozását mutatja be az I. vízrajzi felmérés (1824-1829) és a III. katonai felmérés (1931-1932) adatai alapján. A térképszelvények áttekintőtérképe a korábban tárgyalt térképen található. Az első szelvény a Rajka és Vajka közötti, a második a Cikolasziget és Ásványráró közötti, a harmadik pedig a Szap és Gönyü közötti folyószakaszok mederváltozását mutatja be. A térképszelvények tökéletesen szemléltetik, hogy az aranyászok mennyire függtek a folyótól, hiszen az folyamatosan változtatta medrét. Továbbá szemlélteti azt is, hogy mennyire kellett ismerniük az aranyászoknak a folyót, ha el akartak igazodni útvesztőiben. Jelen térképszelvények tanulmányozásával megállapítható, hogy mit is jelentett a gyakorlatban az, hogy egy aranyász ismerte a folyam minden kis zátonyát, szigetét. Fontos ugyanis vizualizálni, hogy ezek a folyószakaszok nem olyanok, mint a Duna délebbi szakaszai. Pont ez, a folyó rendkívüli tagoltsága okozta ennek a térképnek az esetében is a legnagyobb problémát, éspedig a térkép méretét. Ugyanis ahhoz, hogy szemléletesen lehessen ábrázolni a folyómeder változást, mindenképpen nagy méretarányú térképekre volt szükség. Ez nagyobb részletességet jelent. Ezáltal a térkép méretét is meg kell növelni, hogy jól ábrázolható legyen a sok apró kis sziget, öböl, mellékág. Hisz egy kisebb méretarány esetében a generalizálás következtében sok apró részlet elveszne, s ezáltal a térkép elvesztené eredeti célját, miszerint, hogy bemutassa a környék változatosságát. Ezért ennél a térképnél is az A/3-as méret volt az optimális. Azért is volt szükség ilyen nagy méretarányra, mert különben nagyon sűrű lett volna a térkép, hiszen egymás “felett” kellett ábrázolni a folyómedret a két adatfelvétel idejében. S mivel mindkét adatfelvétel idejében rendkívül tagolt volt a Duna medre, ez igen sok elemet jelent a térképen, amit nagyon nehéz úgy ábrázolni, hogy ne tűnjön zsúfoltnak. Ezt a problémát úgy lehetett feloldani, hogy az egyik időpont felmérésének adatait mintegy háttértérképként kellett kezelni. Praktikusan az időben közelebbi felmérésből származó térkép volt az “alap”, ez került a háttérbe, háttértérképként. Ezt a folyómedret halvány kék színnel jelölve könnyen létre lehetett hozni egy olyan térképi alapot, amin egy erősebb színnel könnyen meg lehetett jeleníteni a régebbi folyómedret. A régebbi folyómeder ábrázolásánál két lehetőség állt rendelkezésre. Az egyik esetében szintén egy felületi elemként kezelve a folyómedret egy másik kitöltőszínnel lehetett volna a térképre helyezni a tartalmat. Az átfedő részeket pedig sraffozással lehetett volna jelölni. Ennek előnye az, hogy a folyómeder pontosan kirajzolódik, ugyanakkor nagy hátránya, hogy nagyon zsúfolttá tenné a térképet ezáltal az egész térképnek az olvasását megnehezítené. A másik esetben – ami a térképeken is szerepel – a régebbi folyómedret csak egy szaggatott pontvonal jelöli. Ezt a vonalat egy erőteljes vörös színnel lehetett kiemelni a háttérből, ezáltal jól láthatóvá tenni. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy a régebbi adatsorból származó térképet kicsit nehezebb értelmezni, ugyanis mivel nem felületi elem, szükséges egyfajta térlátás, hogy a szem összerakja, hogy a pont-vonal melyik oldala sziget, melyik oldala vízfelület. Míg egy felületi ábránál ez a szín alapján egyből látszik. Viszont előnye a módszernek, hogy a térkép kevésbé zsúfolt, összességében könnyebben olvasható. Továbbá ezzel a módszerrel legalább az egyik része a térképnek könnyen olvasható.

Zárszó

Számos egyéb, az aranymosáshoz kapcsolódó témáról lehetett volna még említést tenni.

Példaképpen néhány:

o      Az aranyászok vándorlásai Magyarországon belül

o      Az aranyszemcsék mérete

o      A lapátpróbák sikeressége

o      A bányavárosok és az aranyász települések

Az ok, amiért mindezeket nem említettem meg, nem mutattam be, az jelen mű terjedelme. Ugyanis az aranymosásnak, illetve az aranymosáshoz kapcsolódó egyéb információk térképi megjelenési formáinak teljes mértékű bemutatásához egy könyv terjedelme lenne szükséges.

Jelen dolgozattal inkább azt szerettem volna elérni, hogy egy általános rálátást biztosítsak az aranymosás egészére, annak térképi megjelenítési lehetőségeire. Úgy gondolom, hogy az összefüggések felismerése, meglátása sokkal fontosabb, mint egy-egy részlet végletekig történő lecsupaszítása. Ehhez nagy segítséget tudnak nyújtani a térképek, azon belül is a tematikus térképek. Ez a látszólag egyszerű téma rengeteg szakterületet érint, kezdve a néprajzkutatástól, a geológiáig, bányászati ismeretekig, a történelmen, a földrajzon keresztül a közgazdaságtanig, vagy térképészetig.

Felhasznált irodalom

Klinghammer István, Papp-Váry Árpád: Földünk tükre a térkép

Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

Pollák Géza: Újabb adatok a muraközi aranymosásokhoz

Bányászati és Kohászati Lapok, Budapest, 1907. XXXX, 45.

Rákóczy Sámuel: A Muraköz és a Győr melletti dunaszakasz aranyfövenye, összefüggésben a Tauern havas aranyteléreivel

Bányászati és Kohászati Lapok, Budapest, 1905. XXXVIII, 40.

Rákóczy Sámuel: Magyarország aranyos iszapú vizei

Bányászati és Kohászati Lapok, Budapest, 1905. XXXVIII, 22.

N. László Endre: Aranymosás a Kárpát-medencében

Argumentum Kiadó, Budapest, 1988.

N. László Endre: A dunai aranymosás

Argumentum Kiadó, Budapest, 2001.

N. László Endre: Aranymosó cigányok a Kárpát-medencében

Nap Kiadó, Dunaharaszti, 2000.

Kézdi László: Aranyász mesterség

Magánkiadás, Budapest, 2001.

Eszterházy K.: Az aranynak előjövetele a Hideg-Szamos folyó alsó völgyében

Magyar Orvosok és Természetvizsgálók X. Nagygyűlése, Budapest, 1905.

Pántó Dezső: A dunai aranymosás kérdése

Földtani Közlöny, Budapest, 1935.