Dutkó András—Márton Mátyás:
A tengerfenék domborzatának bemutatása multimédiás
módszerekkel
Megjelent Klinghammer István (szerk.): Studia Cartalogica 12. kötetében 2002-ben Budapesten
Összefoglalás
Földünk felszínének nagyobb részét – mintegy 71%-át
– tenger borítja. A vízréteg alatt húzódó szilárd felszín domborzata éppoly
változatos, mint a kontinenseké. Ma már viszonylag pontos ismereteink vannak az
óceánfenékről és az azt formáló földtani folyamatokról. Mivel az ismeretek
nehezen jutnak el az oktatásba és a nagyközönséghez, pedig jelentőségük
egyre nő, az ELTE Térképtudományi Tanszékén olyan elektronikus atlaszt
tervezünk elkészíteni, amely közérthető módon, de tudományos alapossággal
mutatja be a tengerfenék domborzati képét, a domborzatot formáló földtani
folyamatokat, jelenségeket, a tipikus fenékdomborzati formákat. Az atlasz – az
óceánfenék egyes területeire vonatkozó kutatások eltérő mértékének,
valamint a felszín eltérő tagoltságának megfelelően különböző
méretarányban – térképeken is bemutatja az óceánfenék domborzati viszonyait. A
térképekhez részletes névmutató kapcsolódik, amely lehetővé teszi a különböző
nyelvű szakirodalomban szereplő fenékdomborzati elnevezések térképi
azonosítását is.
A
hazai kutatások történeti áttekintése után a tanulmány az elektonikus atlasz
felépítésének szerkezetével, az egyes egységek tartalmának ismertetésével, a
megjelenítési formák koncepciójának összefoglalásával foglalkozik.
Az elektronikus atlaszban foglalt fő fejezetek
az alábbiak szerint tagolhatók:
1.
A tengerek és a tengerfenék földrajzának a földrajzon belüli jelentőségét
bemutató rész.
2.
A tengerek, öblök lehatárolását, elnevezéseit bemutató rész.
3.
A tengerfenék domborzatát alakító folyamatok bemutatása.
4.
A tengerfenék alapvető formatípusainak bemutatása.
5.
A fenékdomborzati formák jegyzéke.
6.
A tengerfenék domborzati képződményeit bemutató térképsorozat.
Földünk felszínének nagyobb részét – mintegy 71%-át
– tenger borítja. A több ezer méter vastag vízréteg alatt húzódó szilárd
felszín domborzati szempontból éppoly változatos, mint a kontinensek felszíne. Ez
a hatalmas térség azonban a 20. század elejéig, a modern óceánkutatás kezdetéig
szinte teljesen ismeretlen volt az emberiség előtt. Ma már viszonylag
pontos ismereteink vannak az óceánfenék domborzati képéről és az azt
formáló geológiai folyamatokról, ezek az ismeretek azonban jórészt ma is csak a
szűk szakmai közönségig jutnak el. A középiskolai oktatásban és a
nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő kiadványokban, műsorokban az
óceánfenék földrajzi viszonyaival kapcsolatos ismeretek alig szerepelnek,
sőt az egyetemi szintű földrajzoktatás is minimális terjedelemben
tárgyalja ezeket.
Az
ELTE Térképtudományi Tanszékén olyan elektronikus atlaszt tervezünk
elkészíteni, amely közérthető módon, de tudományos alapossággal mutatja be
a tengerfenék domborzati képét, a domborzatot formáló földtani folyamatokat,
jelenségeket, a tipikus fenékdomborzati formákat. Az atlasz – az óceánfenék
egyes területeire vonatkozó kutatások eltérő mértékének, valamint a
felszín eltérő tagoltságának megfelelően különböző méretarányban
– térképeken is bemutatja az óceánfenék domborzati viszonyait. A térképekhez
részletes névmutató kapcsolódik, amely lehetővé teszi a különböző
nyelvű szakirodalomban szereplő fenékdomborzati elnevezések térképi
azonosítását.
Kutatási előzmények
Az
ELTE Térképtudományi Tanszékén Márton Mátyás egyetemi docens vezetésével 1992
óta foglalkoznak a tengerfenék földrajzi viszonyainak térképészeti
feldolgozásával, ezen belül a tengerfenék-domborzati képződmények
földrajzinév-tárának elkészítésével.
Az ennek kivitelezésével
kapcsolatos névrajzi kutatásokat megelőzte a tengerfenékdomborzat-ábrázolás
kérdéseinek vizsgálata. Az utóbbi témakörben született eredmények gyakorlati
hasznosítására az 1980-as évek közepétől a Kartográfiai Vállalatnál sorra
készülő földgömbök domborzati alapjának létrehozásával nyílt mód. A 25
cm átmérőjű természeti földgömb magyar, angol, német és cseh
nyelvű változata, valamint az 1989-es ICA-konferencián díjazott 40
cm-es szétszedhető Föld-modell magyar és angol változata készült el
ilyen módon hazánkban Márton Mátyás irányításával.
A Nagy világatlasz című kiadvány tengerfenék-domborzati
neveiben mutatkozó hibák (pl. elhelyezésbeli keveredések, téves névformák)
hívták föl a figyelmet és mutattak rá erőteljes hangsúllyal arra, hogy a gyakorlatban
is használhatók lennének azok az elméleti eredmények, amelyek a korábbi
időszakban megkezdett kutatások nyomán rendelkezésre álltak (a kutatási
jelentésekben részben már megfogalmazódtak), és amelyeknek akkori végső
összegzése (névrajzi szempontból) az 1990-ben készített Előterjesztés a tengerfenék-domborzati nevek megváltoztatásáról
című 96 oldalas kéziratos tanulmány (Márton M., KV, Bp.) volt. Ezt
egy – a Földrajzinév-bizottság és a Kartográfiai Vállalat szakértő
köreiből szerveződő – ad hoc bizottság bírálta, és javasolta
felhasználását a világatlasz új kiadásában, a Földrajzi
világatlaszban. A korábbi magyar névanyagnál lényegesen bővebb, de
az adott időszakban ismert, s az amerikai Gazetteer of Undersea Features című kiadványban
összegzett anyagnál szűkebb magyar névanyagról van szó.
A 19 kötetre rúgó Magyarország földrajzinév-tára II.
szerkesztési tapasztalatainak, valamint az előzőekben említett – a
tengerfenék-domborzat ábrázolására és helyes magyar névrajzának kialakítására
vonatkozó – kutatások során szerzett ismeretek szintézisét adta Márton Mátyás
1991-ben elkészült Tengervízzel fedett
felszínek ábrázolása kisméretarányú térképeken című (a kandidátusi
fokozat elnyerésére benyújtott) kéziratos tanulmánya, amelynek egyik melléklete
A Jeges-tenger földrajzinév-tára.
Ez a névtár modern, a kor földtudományi ismereteit figyelembe vevő és
alkalmazó domborzatábrázolású (az akkor legjobbnak elismert GEBCO-szelvény
mélységábrázolásán is túlmutató) térképi alapon kialakított – alább vázolt –
névtári elveknek megfelelő számkódos névábrázolással jellemezhető. A
névtári elvek egyik lényeges pontja azon állítás kimondása, hogy – csupán
koordinátapár segítségével – területi, vonalas vagy pontszerű
jelölésű, a méretaránynak megfelelő részletességű térképi
lokalizálás nélkül név nem rögzíthető a névtárban. A másik fontos pont
kimondja, hogy a számos – angol, német, orosz, cseh stb. – nyelven fellelt
forrásnevek segítségével kell a nemzetközi gyakorlathoz mindenben
illeszkedő magyar névanyagot meghatározni. Az ily módon kialakított névtár
szerkezete a következő:
TENGEREK
1. térkép:
Tengeri lehatárolások
2. térkép:
A Jeges-tenger lehatárolása, figyelembe
véve a szerkezeti-morfológiai vonalakat is
I. fejezet:
Tengernevek (Rendszertan)
Esetenként – vitathatóan – a Jeges-tengerhez sorolt
területek
II. fejezet:
A
tengernevek latin betűs mutatója
III.
fejezet:
A
tengernevek cirill betűs (orosz nyelvű) mutatója
IV. fejezet:
A tengernevek eredete
TENGERFENÉK-DOMBORZAT
3. térkép:
A Jeges-tenger fenékdomborzata
4. térkép:
Tengerfenék-domborzati képződmények
(Rendszertan)
V. fejezet:
Tengerfenék-domborzati nevek
(Rendszertan)
VI. fejezet:
A tengerfenék-domborzati nevek latin betűs
mutatója
VII.
fejezet:
A
tengerfenék-domborzati nevek cirill betűs (orosz nyelvű) mutatója
VIII. fejezet:
A
tengerfenék-domborzati nevek eredete
IX.
fejezet:
Földrajzi fogalmak (terminológia)
Földrajzi köznevek (nómenklatúra)
X.
fejezet:
Feldolgozott atlaszok, térképek és más kiadványok
(Forrás- és irodalomjegyzék)
Ez a névtár szolgált
kiindulópontul az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi Tanszékén
1993-tól meginduló – és ma is folyó – kutatássorozatnak, amelynek
eredményeképpen a következő diplomamunkák születtek:
1.) Peck Mónika: Az Északi-Atlanti-óceán
földrajzinév-tára (Gazetteer of the North Atlantic),
Diplomamunka,
ELTE Térképtudományi Tanszék, Budapest, 1993
2.) Kabai Zoltán: Az Északi-Csendes-óceán
földrajzinév-tára (Gazetteer of the North Pacific),
Diplomamunka,
ELTE Térképtudományi Tanszék, Budapest, 1993
3.) Szabó Lúcia: A Déli-Atlanti-óceán
földrajzinév-tára (Gazetteer of the South Atlantic),
Diplomamunka,
ELTE Térképtudományi Tanszék, Budapest, 1994
4.) Tóth Katalin: A Déli-Csendes-óceán
földrajzinév-tára (Gazetteer of the South Pacific),
Diplomamunka,
ELTE Térképtudományi Tanszék, Budapest, 1995
5.) Vajda Ágnes: Az Indiai-óceán földrajzinév-tára (Gazetteer
of the Indian Ocean),
Diplomamunka,
ELTE Térképtudományi Tanszék, Budapest, 1995
Dutkó András 1996-ban
diplomamunkája keretében elkészítette a világóceán fenékdomborzati formáinak
egységes, hierarchikus rendszerét, ezen kívül tárgyalta az egyes tengerek
különböző szerzők által definiált határait és a tengerekre vonatkozó
különféle nyelvű elnevezéseket is.
A fentebb vázolt kutatási
tevékenység 1989 óta a Nemzetközi Térképészeti Társulás Tengertérképezési
Bizottságának erkölcsi támogatásával, mintegy annak felügyelete mellett folyik.
A nemzetközi konferenciák alkalmával a magyar nemzeti jelentésben beszámolunk a
munka állásáról. A Világóceán
többnyelvű földrajzinév-tárának elkészítésével kapcsolatos tervek
keretében eddig a földrajzinév-tár következő részei készültek el:
– a Világóceán kisméretarányú
fenékdomborzati térképei;
– az egyes tengerek, nagyobb
öblök különböző nyelvű elnevezéseinek jegyzéke;
– a fenékdomborzati formák
osztályaira a különböző nyelvű forrásmunkákban alkalmazott nevek jegyzéke;
– az óceánfenék
többszintű tájbeosztása;
– a konkrét fenékdomborzati
formák különböző nyelvű neveinek jegyzéke. A jegyzéket folyamatosan
bővítjük. Ez a mintegy 5000 forma elnevezéseit tartalmazó jegyzék az
óceánfenék tájbeosztásával együtt az Intemeten is olvasható.
A tervezett elektronikus atlasz vázlata
A tervezett elektronikus atlasz a következő
alapvető részekből állna:
1. A tengerek és a tengerfenék földrajzának a földrajzon belüli
jelentőségét bemutató rész.
2. A tengerek, öblök lehatárolását, elnevezéseit bemutató rész.
3. A tengerfenék domborzatát alakító folyamatok bemutatása.
4. A tengerfenék alapvető formatípusainak bemutatása.
5. A fenékdomborzati formák jegyzéke.
6. A tengerfenék domborzati képződményeit bemutató térképsorozat.
1. A tengerek földrajzának
jelentősége
Ebben a bevezető részben kell felhívni a
figyelmet azokra a tényekre, hogy a Föld felszínének nagyobb részét tenger
borítja; hogy az óceán legnagyobb mélysége (Mariana-árok, 11 034 m) meghaladja
a legnagyobb hegyek magasságát (Mount Everest, 8848 m); hogy a tengervízzel
fedett felszínek domborzata éppen olyan tagolt, mint a szárazföldeké.
Ezen tények grafikus
szemléltetésére alkalmas a Föld legtöbb és legkevesebb szárazföldet tartalmazó
félgömbjét szemléltető kép és a Föld felszínének magassági megoszlását
szemléltető hipszografikus görbe. A tengerfenék domborzati tagoltságát jól
szemléltetheti az a két, Márton Mátyás által készített térkép, amely azonos
méretarányban és azonos szintközű hipszometrikus domborzatábrázolással a
Kárpátok és a Kárpát-medence, valamint az Ibériai-medence térségét mutatja be.
2. A tengerek, öblök
lehatárolása, elnevezéseik
Az ezen részt bevezető egység foglalkozik az
egyes tengerek lehatárolásával kapcsolatos problémákkal, a témával foglalkozó
különböző forrásokban megadott határok közötti különbségekkel.
Ezután következnek a
világóceán területét négy szelvényben (Csendes-, Atlanti-, Indiai-óceán,
Jeges-tenger térsége) bemutató térképek. A térképeken feltüntetendők az
egyes tengerek mértékadónak tekinthető lehatárolásai. A térkép
megfelelő pontjára klikkelve érhetők el az egyes tengerek
különböző nyelvű elnevezéseit felsoroló egységek.
3. A tengerfenék domborzatát
alakító folyamatok
Ez a rész bemutatja az alapvető folyamatokat
(lemeztektonikai folyamatok, a forró pontokhoz kapcsolódó vulkánosság,
mélytengeri üledékképződés, a kontinentális lejtő szurdokait
kiformáló zagyárak, a selfet alakító eróziós és felhalmozódási folyamatok).
A lemeztektonikai folyamatok
ismertetése keretében fel kell vázolni a kontinensek vándorlására, a litoszféra
lemezeinek mozgására vonatkozó alapvető elméletek történetét. Itt
szerepelhetnek a Föld keresztmetszetét, a litoszféra és az asztenoszféra, a
tipikus óceáni és szárazföldi lemezdarabok keresztmetszetét bemutató rajzok.
Egy térkép szemléltetheti a szeizmicitás és a vulkánosság területi
megoszlásának a lemeztektonikai folyamatokhoz való kapcsolódását. Egy
tömbszelvénysorozat szemléltetheti az óceánfejlődés különböző
fázisait (Bajkál-, Vörös-tenger-, Atlanti-óceán-, Csendes-óceán-,
Himalája-állapot).
A lemeztektonikai
folyamatokat bemutató egységhez kapcsolódik az a két egység, amely a
lemeztektonika két alapvető, egymással szembenálló folyamatát, a lemezek
szétsodródását és az új óceánfenék képződését, illetőleg az óceáni
lemezeknek más lemezekkel való ütközését, alábukását és megsemmisülését mutatja
be.
A lemezek szétsodródását
bemutató egységben az alapvető folyamatok szöveges és grafikus
ismertetésén túl a következő térképi ábrázolások szerepelhetnek: a Pangea
őskontinens szétdarabolódásának fázisai; az óceáni lemezek mai
szétsodródási területeinek (óceánközépi hátságok) térképi szemléltetése;
összehasonlítás céljából egy képződő óceán (Vörös-tenger) és egy
szárazföldi, kontinens-szétsodródással kapcsolatos árokrendszer
(Kelet-afrikai-árokrendszer) azonos méretarányú domborzati térképe; az
óceánfenék egyes területeinek korát bemutató térkép (The Times Atlas of the Oceans, 40–41. o.). Egy-egy link
kapcsolódhat innen az egyes fenékdomborzati formatípusokkal foglalkozó résznek
a szétsodródó óceáni lemezekhez kapcsolódó formákat (óceánközépi hátság,
törésöv) bemutató egységeihez.
A lemezek ütközését bemutató
egységben szemléltetni kell az ütközés különböző lehetséges esetei (óceáni
és szárazföldi lemez, két szárazföldi lemez, két óceáni lemez ütközése) során
lejátszódó folyamatokat. Térképen bemutathatók a lemezek ütközésének jelenlegi
színterei (óceáni árkok), a jelenleg is formálódó szigetívek, hegyláncok,
valamint a mára már lezárult ütközések nyomán létrejött hegyláncok (Himalája).
Innen is egy-egy link kapcsolódhat a fenékdomborzati formákat bemutató rész
megfelelő egységeihez (óceáni árkok, szigetívekhez kapcsolódó hátságok).
A következő egység a
forró pontokhoz kapcsolódó vulkánosságot mutatja be. A forró pontokra vonatkozó
elmélet (a földköpeny áramlási cellái) felvázolását követheti az ismert forró
pontok térbeli elhelyezkedését bemutató térkép; a mozgó kőzetlemeznek a
mozdulatlan forró pont fölötti elmozdulását a Hawaii-szigetek, illetőleg a
Hawaii-hátság és az Emperor-fenékhegyvidék példáján bemutató térkép. Itt
ismertethető, illetőleg grafikusan ábrázolható a trópusi vulkáni
hegyek fokozatos lesüllyedése, s ezzel párhuzamosan a gyűrű alakú
korallzátonyok (atollok) kifejlődése. Utalni kell a forró pontokkal kapcsolatban
kialakult formákra (fenékhegyek, táblahegyek stb.).
A következő egység a
tenger alatti üledékképződés és erózió a fentiekben felsoroltaknál kevésbé
látványos, de éppilyen sokoldalú jelenségeinek folyamatait mutatja be. A két
ellentétes folyamat közül a tenger alatt az üledékek felhalmozódása kerül
előtérbe. Ez elsősorban kiegyenlített formákat (fenéksíkságok,
selfsíkságok) hoz létre. A partközeli áramlási viszonyok alakítják ki a
padokat, a homokzátonyokat. A szárazföldről származó hordalékok felhalmozódásával
jönnek létre a hordaléklejtők, törmelékkúpok.
Az üledékfelhalmozódás
folyamataival foglalkozó résznél szerepeltethető a különböző típusú
tengeri üledékek földrajzi eloszlását bemutató térkép.
A tenger alatti eróziós
folyamatok között meg kell említeni a kontinentális lejtő szurdokait
kiformáló zagyárakat; az egykor szárazra került selfeken végbemenő
folyóvízi eróziót és az ennek során kialakult selfvölgyeket; a gleccsereknek a
tengerszint alatt is folytatódó völgymélyítő hatását, amely a teknők
és teknővölgyek kialakulásához vezet; a sekély selfterületek felett
sodródó jéghegynyúlványok és „-gyökerek” által kivésett selfbarázdákat; a
mélytengeri áramlások eróziós hatását és az ennek nyomán létrejövő
fenékcsatornákat.
4. A fenékdomborzat fő
formatípusai
Ebben a részben felsoroljuk a tengerfenék fő
domborzati formatípusait. A formatípusokat elsősorban nem keletkezésük
módja alapján, hanem formai alapon csoportosítjuk, de az egyes formatípusok
tárgyalásán belül kitérünk az azokat létrehozó különböző jelenségekre is.
A formák csoportosítása az International Hydrographic Bureau rendszerén alapul;
attól abban tér el, hogy külön-külön tárgyalja a tengerfenék három
alapformájának (self, kontinentális lejtő, mélytengerfenék)
képződményeit. Megadjuk az egyes formatípusok jellemző morfológiai
sajátosságait. A magyar és az angol elnevezések mellett megadjuk a formatípus
más nyelvű szakirodalomban használatos elnevezéseit is. Minden formatípus
leírásához egy-egy térképet is mellékelünk, amely a forma kiterjedésének
megfelelő méretarányban, hipszometrikus domborzatábrázolással mutatja be a
formatípus egy jellegzetes példáját.
A rész bevezetéseként
ismertetni kell az óceánfenék három alapformájának fogalmát, lehatárolásukat.
Megemlítendő, hogy a self, a kontinentális lejtő és a
mélytengerfenékhez sorolt kontinensláb együttesét a szakirodalomban szokás
kontinensszegély (continental margin) névvel illetni.
4.1. A kontinentális talapzat
formái
A kontinentális talapzat (self) a kontinenseket
szegélyező, kontinentális kérgű, geológiailag a szárazföldhöz
sorolható, kis mélységben elhelyezkedő, néhányszor tíz kilométertől
1500 kilométerig terjedhető szélességű sáv. Általános
jellegzetességeinek ismertetésekor utalni kell a self lehatárolásával kapcsolatos
problémákra, a selfhez tartozó, de 200 méternél mélyebben fekvő
képződményekre (teknővölgyek). Itt kell kitérni a self
főformákra, nagy- és kisformákra való felosztásának kérdéseire
(főselfek, selfek, szigetselfek).
A selfen belül
megkülönböztethetünk pozitív és negatív formákat.
A selfek legnagyobb számban
előforduló pozitív képződménye a pad (bank): így neveznek
minden, a self általános szintjéből kiemelkedő, de a vízfelszínt el
nem érő, a hajózást nem veszélyeztető formát. Eredetük szerint részben
anyagfelhalmozódással kialakult, részben a selfet tagoló völgyek között
visszamaradt, a szárazföldek völgyközi hátaival rokon, néhány km vagy
néhányszor 10 km hosszúságú képződmények. Utalni kell az ugyancsak padnak
nevezett, a kontinensekről lemeztektonikai folyamatok során levált, a
kontinentális lejtő formái között tárgyalt képződményekre.
A felszínt néhány méteres
távolságra megközelítő, ezáltal a hajózást veszélyeztető
kiemelkedések a laza üledékekből álló homokzátonyok (shoal),
illetve a szilárd kőzetekből álló sziklazátonyok (reef). A
zátonyok létrejötte általában a sajátos helyi áramlási viszonyoknak
köszönhető, míg a sziklazátonyokat gyakran a trópusi tengerpartokat
szegélyező, illetőleg a trópusi vulkáni szigeteket körülvevő
korallok alkotják.
Nagy folyók torkolata
közelében, a folyók hordalékából alakulnak ki a hordaléklejtők (fan),
valamint a hordalékkúpok (cone). Kisebb formáik a selfen, de a
jelentősebbek a kontinentális lejtőn egészen a mélytengerfenékig húzódnak.
Legklasszikusabb példáik a Ganges-hordaléklejtő, illetve az
Amazonas-hordalékkúp.
A self megnyúlt alakú,
nagyobb kiterjedésű kiemelkedései a selfhátságok (ridge). A self
legjellemzőbb negatív formái a selfmedencék (basin). A tengerszint
alatt is folytatódó glaciális erózió teknővölgyeket (trough) hoz
létre. A partmenti áramlások a glaciális eredetű árokszerű
képződményeket, a teknőket, teknővölgyeket (trench [sic!])
megóvhatják az üledékkel való feltöltődéstől; ilyen például a
Norvég-teknővölgy. Különböző folyamatok eredményeként jöhetnek létre
a selfvölgyek (valley). Mint az látható, az angol elnevezések gyakran
megegyeznek a mélytengerfenék jóval nagyobb méretű, eredetükben is
eltérő formáiéval. A magyar elnevezésekkel ezekre a különbségekre is utalni
kívánunk.
A pleisztocénban, az
alacsonyabb tengerszint mellett a selfek felszínébe a szárazföldi vízfolyások
folyóvölgyeket vághattak. E völgyek maradványai a selfvölgyek (shelfvalley).
A selfet a kontinentális
lejtő felől lehatároló zóna, ahol a lejtőszög hirtelen
megnövekszik, a selfperem (shelf-edge, shelf break).
4.2. A kontinentális lejtő formái
A kontinentális lejtő (slope) a
kontinentális kérgű selfet és az óceáni kérgű mélytengerfeneket
elválasztó, nagy esésű, viszonylag kis szélességű sáv. A
lejtőterületek általános sajátságainak ismertetésekor is ki kell térni a
fő-, nagy- és kisformákra osztás kérdéseire (főlejtő,
lejtő, szigetlejtő).
A kontinentális lejtő
különösen nagy meredekségű változata lehet a fal (escarpment). Ez a
forma előfordulhat a mélytengerfenék területén is. Ezzel szemben a
környezethez viszonyítva az átlagosnál kisebb lejtésű lejtőszakasz a
terasz (terrace, bench).
A kontinentális lejtők
leggyakoribb részformái a szurdokok (canyon). Ezek az eróziós hatásra
kialakult negatív formák a magyar szakirodalomban vegyesen szerepelnek szurdok,
ill. kanyon névvel. A két formatípus megkülönböztetésének különösebb szükségét
nem látom, így itt nem kívánom szerepeltetni.
Földrajzi helyzetük miatt
sorolunk a kontinentális lejtő pozitív formái közé egyes, a
kontinensekről tektonikai folyamatok során levált, a szakirodalomban pad (bank)
néven szereplő lemezdarabokat (Flemish Cap-pad, Porcupine-pad).
Ugyancsak a kontinentális
lejtő formái közé soroljuk a pozitív és negatív formákkal (hátakkal, medencékkel)
tagolt lejtővidékeket (borderland). Ezek legjellemzőbb –
térképpel szemléltetendő – példája a Kaliforniai-lejtővidék.
4.3. A mélytengerfenék formái
A mélytengerfenék pozitív formái a következők:
A hátság (ridge)
elnevezés különböző jellegű és eredetű formákat takarhat.
Vonatkozhat az egész óceánt behálózó hatalmas hátságrendszer tagjaira (mid-oceanic
ridge). Az óceánközépi hátság szimmetriatengelyében húzódó hosszirányú
mélyedés a központi hasadékvölgy (median valley). Célszerű innen
visszautalni a központi hasadékvölgy és a szárazföldeken belül kialakult
hasadékvölgyek közötti hasonlóságra. A nagy óceánközépi hátságokat tagoló
keresztirányú formák a törésövek (fracture zone).
A hátság elnevezés
vonatkozik a mélytengerfenék kisebb kiterjedésű, különböző folyamatok
eredményeként létrejött, tagolt domborzatú, lineáris elrendezésű, az egyes
óceáni nagymedencéken vagy medencéken belül előforduló pozitív formáira
is. A különböző eredetű és jellegű hátságok térképi szemléltetésére
alkalmas a Jeges-tenger három párhuzamos, különböző eredetű hátsága:
a Nansen-hátság (ma is aktív óceánközépi hátság), a Lomonoszov-hátság
(Eurázsiáról leszakadt kontinensdarab) és az Alpha- és a Mengyelejev-hátság
(fosszilis óceánközépi hátság).
A hátságokhoz hasonlóan
széles mérettartományba tartozó és változatos eredetű formatípus a hátaké
(rise). A hátságoktól domborzatuk kisebb tagoltságával különböznek.
Szokás ide sorolni azokat az óceánközépi hátságokat, amelyek területén a
központi hasadékvölgy hiányzik; ilyen például a Délkeleti-Csendesóceáni-hát.
A felszín közelébe
emelkedő, medencéket elválasztó, kis kiterjedésű hátak a talpak (sill).
A hátak, hátságok területéből kisebb nyúlványok (spur) nyúlhatnak
be a környező medencékbe, fenéksíkságokba.
Nagy kiterjedésű, de a
hátaknál is kevésbé tagolt felszínű kiemelkedések a platók (plateau).
Gyakran a kontinensekről (selfekről) tektonikus folyamatok során
leszakadt képződmények.
Fenékvölgyekkel,
fenékcsatornákkal párhuzamosan haladó hosszú, keskeny kiemelkedések a gátak (levee).
A tengerfenék jellegét
nagyban meghatározó képződmények az általában vulkáni eredetű, kúp
alakú, gyakran több ezer méter magas kiemelkedések. Kapcsolódhatnak a forró
pontok, illetőleg a lemezszegélyek vulkánosságához. Hangsúlyozandó, hogy nincs
elvi különbség a tenger alatti vulkáni hegyek, a szigetvulkánok és a
szárazföldi vulkánok között. Ennek szemléltetésére alkalmas lehet egy-egy
fenékhegy, szigetvulkán és szárazföldi vulkán azonos méretaránybeli térképi
bemutatása.
A tenger alatti vulkáni
kúpokat méretük és alakjuk szerint többféle névvel illetik. A kúp alakú, 1000
m-nél nagyobb relatív magasságú képződmények a fenékhegyek (seamount).
Hasonló nagyságú, de csonkakúp alakú kiemelkedések a táblahegyek (tablemount
vagy guyot). Az 500—1000 m relatív magasságú kúpok a bércek (knoll),
míg az ennél kisebbek a dombok (hill). Itt kell felhívni a figyelmet a
több hasonló jellegű formát tartalmazó formacsoportokra,
fenékhegyvidékekre, fenékhegycsoportokra (seamounts, seamount chain),
fenékdombvidékekre (abyssal hills) és a hátságokból, fenékhegyekből
álló, nagy kiterjedésű, bonyolult felépítésű hegyvidékekre (mountains).
Itt szerepeltethető a fenékhegyeket gyakran körülvevő kisebb negatív
forma, az árokgyűrű (moat).
A felsorolt nagyobb
kiemelkedések legmagasabb pontja lehet a csúcs (peak). A nagyobb
kiemelkedéseken belül előforduló meredek, sziklából vagy korallból álló
képződmény a szirt (pinnacle). Két kiemelkedés között húzódó
alacsonyabb mélyedés a szárazföldi domborzattanból is ismert nyereg (saddle).
Szárazföldi eredetű
anyagok áthalmozódásával létrejött pozitív formák a kontinentális lejtők
tövében kialakult kontinenslábak (continental rise). Hasonló
eredetű és jellegű, de kisebb formák a törmelékkúpok (apron).
A törmelékkúpok szigetek körül kialakult változata a szigetláb (archipelagic
apron). Az ezen formákat bemutató egységtől link vezethet a self
ugyanilyen eredetű formáihoz, a hordaléklejtőkhöz.
A mélytengerfenék uralkodó
negatív formái a medencék (basin). Meg kell különböztetni a
nagymedencéket (egy-egy óceán valamely litoszféralemez területén fekvő
medencéinek összességét) az ezeken belüli kisebb medencéktől. Utalni kell
az angol szakirodalomban ugyancsak basin néven szereplő
selfmedencékre.
A medencéknél kisebb
kiterjedésű, hosszú, keskeny mélyedések az óceáni árkok (trench).
Az óceáni lemezek szubdukciója nyomán jönnek létre; a világtenger legmélyebb
területei. Ugyancsak megnyúlt alakú, de kisebb mélységű, lapos fenekű
mélyedések az általában medencéket összekötő hasadékok (trough).
Még kisebb kiterjedésű képződmények a fenékvölgyek (valley,
seavalley, submarine valley). Itt is utalni kell a selfek ugyanilyen
elnevezésű, de jellegükben különböző formatípusaira.
A mélytengeri fenékáramlások
hatására a medencék aljzatán keletkező hosszú, keskeny mélyedések a
fenékcsatornák (seachannel). Utalni kell a mélytengerfenéken és a selfen
kialakult csatornák eredetének különbségére.
Pozitív formákat (hátakat,
hátságokat) tagoló kisebb kiterjedésű mélyedések a szakadékok (gap).
Kisebb, szimmetrikus mélyedések a lyukak (hole).
Egyes mélytengeri
formatípusok sem a pozitív, sem a negatív formák közé nem sorolhatók be
egyértelműen. Ilyenek a különböző szintben elhelyezkedő
fenéksíkságokat elválasztó falak (escarpment); a hasonló domborzattípusú
nagyobb térséget egybefoglaló vidék (province). Az óceánközépi
hátságokat tagoló törésövek a pozitív formákkal foglalkozó részen belül
tárgyalandók.
A medencéken belüli,
domborzatilag nem vagy alig tagolt területek a fenéksíkságok (abyssal plain);
felszínüket általában a mélytengeri üledékfelhalmozódás tette kiegyenlítetté.
5. A fenékdomborzati formák
jegyzéke
Az elektronikus atlasz ezen
része hierarchikus rendszerbe sorolva tartalmazza az elérhető forrásokban
szereplő fenékdomborzati formák adatait.
A hierarchikus rendszer
legfelső szintjén a tengerek állnak. A világóceán összefüggő
területét 23 tengerre osztottuk. Ezek egyike a Központi-óceán, amely az
Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óceánt, valamint a Jeges-tengert egyaránt
magába foglalja. További tengerek a Központi-óceánhoz csak keskeny szorosokkal
kapcsolódó vagy attól szigetíveket hordozó hátságokkal elválasztott
melléktengerek, mint például a Balti-tenger, a Földközi-tenger vagy a
Vörös-tenger, illetve a Karib-tenger, a Japán-tenger, a Bering-tenger.
A rendszer következő
szintjét az alapformák képezik. Mint azt ,,A fenékdomborzat fő
formatípusai” című fejezetben már kifejtettük, három alapformatípust
különböztetünk meg: a selfet, a kontinentális lejtőt és a
mélytengerfeneket. Egyes tengerek területén mind a három alapforma jelen van,
más tengerek aljzata csak selfből (Balti-tenger), esetleg selfből és
kontinentális lejtőből (Vörös-tenger) áll.
A következő szint a főformák
szintje. Főformákat csak a melléktengereknél nagyságrenddel nagyobb
kiterjedésű Központi-óceán területén belül különböztetünk meg. Egy-egy
főforma például a valamely kontinenst valamely óceán felől
szegélyező teljes selfterület (például Észak-Amerika atlanti-óceáni
selfje), vagy az Atlanti-óceán óceánközépi hátsága.
A főformákon, illetve a
melléktengerek alapformáin belül nagyformákat különböztetünk meg. Ilyen
nagyforma lehet például a selfnek egy, környezetétől futásában vagy
szélességében jelentősen eltérő szakasza (Kelta-self), kisebb
óceáni-medence (Kanári-medence), az óceánközépi hátságok egy szakasza
(Kolbeinsey-hátság). A világóceán területe mintegy 500 nagyformára osztható.
Ezek a nagyformák a tengerfenék területét hézagmentesen lefedik.
A nagyformákon belül kisformákat
különböztethetünk meg. Ezek az előző fejezetben felsorolt formatípusok
bármelyikébe tartozhatnak. A világóceán területét már nem fedik le
hézagmentesen. A tudomány által legrészletesebben ismert nagyformák területén
több száz azonosított kisforma is lehet; a kevésbé kutatott nagyformákon belül
esetleg egyet sem ismerünk. A kisformák egyes esetekben formacsoportokba
sorolhatók (fenékhegycsoportok).
Az elektronikus atlasz
háromféle rendbe sorolva tartalmazza a fenékdomborzati formákat. A hierarchikus
rendszernek megfelelő felsorolás mellett tervezzük a betűrend szerinti,
illetőleg az egyes formatípusok szerinti felsorolást is. Az egyes
felsorolásokból linkek létesítendők a másik két felsorolás megfelelő
pontjaihoz, illetőleg a fenékdomborzati térképekhez.
Az egyes fenékdomborzati
formákkal kapcsolatosan megadjuk azok angol és magyar nevét. Ha az adott
területre más nyelvű források is rendelkezésünkre állnak, az adott további
nyelveken is megadjuk a forma nevét. Ha a különböző forrásokban
szereplő nevek nem egyeznek meg, megadjuk a fellelhető névváltozatokat,
s megjelöljük, melyik változat tekinthető „hivatalosnak”. Ha a forrásokban
angol, illetve magyar név nem lelhető fel, a más nyelvű nevek alapján
konstruálunk megfelelő angol vagy magyar nevet. Lehetőség szerint
utalást teszünk az elnevezések eredetére is.
Az elnevezéseken túl
földrajzi koordinátákkal megadjuk a forma földrajzi helyét. Nagyobb
kiterjedésű formák esetében utalunk a forma lehatárolásával kapcsolatos
kérdésekre.
6. A fenékdomborzati
formákat bemutató térképsorozat
Korábbi munkánk során elkészült a világóceán
területének 1:32 millió méretarányú, hipszometrikus domborzatábrázolású, a
fő- és nagyformák lehatárolását is tartalmazó térképrendszere. Ez a
térképrendszer nyolc szelvényben (Csendes-óceán északnyugati, északkeleti,
délnyugati és délkeleti része, Atlanti-óceán északi és déli része,
Indiai-óceán, Jeges-tenger) mutatja be a világóceán területét.
Ebből a
térképrendszerből interaktív, klikkelhető térképeket kívánunk
kialakítani: a felhasználó a térkép valamely pontjára kattintva hozzájuthasson
az adott forma elnevezéseit megadó egységhez.
Az elkészült térképek
méretaránya nem elegendő valamennyi fenékdomborzati forma bemutatásához.
Egyes tagolt domborzatú, részletesen ismert térségekről nagyobb
méretarányú térképeket kell készítenünk. 1:5 millió méretarányú térképeken kell
bemutatni a Kelta-selfet (illetve – tágabban – a Nagy-Britanniát körülvevő
selfterületeket), az Amerikai Egyesült Államok partvidékét (beleértve az
Aleut-szk. környezetét), Izlandot, Új-Zélandot. 1:10 millió méretarányú
térképek teszik lehetővé Európa nyugati partvidéke, az
Északi-Atlanti-óceán, a csendes-óceáni szigetvilág, a maláj szigetvilág, a
Barents-tenger megfelelő bemutatását.
Irodalom
[1] Borsy Zoltán (szerk.): Általános
természetföldrajz, Nemzeti Tankönyv-kiadó, Budapest, 1993.
[2] Alastair Couper (szerk.):
The Times Atlas of the Oceans, Times Books Ltd., London, 1989.
[3] Dutkó András: A
Világóceán földrajzinév-tára, Diplomamunka. ELTE, Budapest, 1996.
[4] Gazetteer of geographical names
of undersea features shown on the GEBCO and on the IHO small-scale
international chart series, International Hydrographic Bureau, Monaco, 1988.
[5] Gazetteer of undersea
features,
Defense Mapping Agency, Washington, 1981.
[6] Márton Mátyás: Tengervízzel
fedett felszínek ábrázolása kisméretarányú térképeken, Kandidátusi
értekezés. Budapest, 1991.
[7] Standardization
of Undersea Feature Names, International Hydrographic Bureau, Monaco, 1990.