DK 528.932(084.3–13/l5)
A kartográfia
egyik ága a kisméretarányú térképek
szerkesztésével, a földfelszín egésze, kontinensnyi — de legalábbis (több)
országnyi — területei ábrázolásával foglalkozik. Feladata tehát világtérképek, a kontinensek vagy
ország(csoport)ok, az óceánok és tengerek kézitérképeinek,
az atlaszok természetföldrajzi (és tematikus) lapjainak elkészítése,
általában 1:10 000 000 (ritkábban 1: 5 000 000) vagy annál kisebb méretarányú földrajzi térképek szerkesztése. Ebbe a
méretarány-tartományba sorolhatók — néhány extrém kiveteltől eltekintve — a
földgömbök is. E kiadványok keszítése során a térképszerkesztők,
-tervezők alapanyagként vegső soron a 1:10 000—1: 200 000 méretarányú
topográfiai térképekhez vagy az ezekből levezetett (250 000—500 000—1000
000—2 500 000-es méretarányú) részletesebb áttekintő-, illetve általános
(földrajzi kézi) térképekhez, -sorozatokhoz nyúlnak vissza[1].
Földünk
topográfiai felmérése a szárazföldek esetében nem mondható befejezettnek [1]. Mégis,
ha a kisméretarányú térképek adatigényét vizsgáljuk, a domborzatrajz
elkészítéséhez rendelkezésünkre álló információ elegendő.
Más a helyzet a tengeri, óceáni területek esetében. Részletesebb (1: 20 000—200 000 ma.) felméréseket itt elsősorban a partközeli területeken (kikötők), a selfen (kőolaj- és földgáz-, valamint egyéb ásványianyag-lelőhelyek feltárása) s a szigetek, zátonyok szűkebb környezetében (hajózás) végeztek — gazdasági okokból. Nyílttengeri területeken csupán egy-egy tudományos szempontból érdekesnek vélt övezet részletes felmérése készült el (pl.: [2, 3, 4, 5]). Csak részben sorolhatók ide a legkorszerűbb módszerrel, az ún. sávfelmérésael (Sea-Beam) készített térképek [6, 7, 8], mert ezek zöme bizonyára katonai célú felmérés (tengerfenék-navigáció) vagy gazdasági, ipari titok (érclelőhelyek környezete), s viszonylag kevés közöttük a publikált — „tisztán” tudományos célú — térkép. Korántsem beszélhetünk tehát arról, hogy. a tengerfenéket jól ismerjük [1].
A polgári célú tengeri mélységmérések adatait napjainkban 1:1000 000 ma. térképlapokon (Plotting Sheet-eken) gyűjtik [1, 7], és átlag kb. 15 évenként 1:10 000 000 (ill. 1: 6 000 000) méretarányú térképsorozatként feldolgozva adják ki (GEBCO) [9]. (Ez a méretarány-tartomány szárazföldi területek esetében már kifejezetten kicsi!)
Napjainkban még a közvetlen felmérésen túl olyan eljárásoknak is nagy jelentőségük van a mélytengeri fenékdomborzat feltérképezésében, amelyek csak becsült adatokat szolgáltatnak, és csak bizonyos feltételezett kritériumok teljesülése mellett adnak közelítőleg jó eredményt (távérzékelés — Seasat) [8, 10, 11, 12].
Témakörünk szempontjából az izovonalakat két csoportra oszthatjuk. A szárazföldi domborzatot reprezentáló szintvonalakra (izohipszák) és a tengeri mélységeket tükröző — a tengerfenék-domborzatot megjelenítő — mélységvonalakra (izobátok).
Az izovonalas domborzatábrázolás napjainkban a szilárd földfelszín képi megjelenítésének talán legelterjedtebb módja, de mindenképpen alapja annak. A kinyomtatott térképek egy részén az izovonalak ugyan nincsenek megrajzolva, mégis az egyéb ábrázolásmódok zömének (pl.: magassági- és mélységiréteg-színezés, summer, pillacsíkozás stb.) elkészítéséhez alapként izovonalas térképeket használunk föl. A térkép pontosságát tehát — a domborzatrajz szempontjából — az izovonalak helyes megszerkesztése döntő módon befolyásolja.
A Föld szilárd felszínének — legyen az szárazföldi terület vagy tengerfenék — nagy méretarányban történő ábrázolása (topográfiai térképek) a domborzatábrázolás szempontjából viszonylag kevés problémát vet föl, hiszen többé-kevésbé adott a közel mérethelyes ábrázolás lehetősége. Minél kisebb azonban a készítendő térkép méretaránya, annál kevesebb számú, és annál, „fésültebb”, kisimítottabb izovonalrajznak kell ugyanazt a területet „leírnia”. Térképünknek mégis tükröznie kell az ábrázolandó domborzat valóságost jól megközelítő képét. Ezt generalizálási szabályok megalkotásával, illetve — a térkép készítése során — azok következetes alkalmazásával éri el a térkép szerkesztője.
A generalizálás szubjektív tevékenység, és — sajnos — még hosszú ideig az is marad. Számszerűsíthetünk ugyan bizonyos elemeket. Például, hogy adott méretaránycsökkenés esetén a nevek vagy völgyek hány százalékát kell — hozzávetőleg — elhagyni. De hogy melyek legyenek ezek, arra konkrét válasz nem adható. Mikorra készíthető el egy — az egész Földre kiterjedő — olyan adatbank, amely az összes lehetséges kérdésre választ tud adni?
A generalizálás szubjektív voltának oka az ember; a térképszerkesztő véges földtudományi (térképészeti, természetföldrajzi, geofizikai, morfológiai stb.) ismeretanyaga!
A helyes generalizálási szabályok kialakításához
– egyrészt megfelelő részletességű térképek,
– másrészt megfelelő mélységű földtudományi ismeretek
szükségesek, de maga a generalizálási folyamat (mivel ma még nem automatizálható) az előző feltételek teljesülése mellett is szubjektív marad. A szárazföldi területek esetében (mivel a kritériumok teljesíthetők voltak) többé-kevésbé jól kidolgozott generalizálási szabályok segítik a térképek készítőit.
Mint már a Bevezetésben is láttuk, a tengerek esetében csak korlátozott számú és kiterjedésű területekre állnak rendelkezésünkre megfelelő részletességű (nagyméretarányú) térképek. Szerencsére (de nem véletlenül) ezek, az óceánok különböző szerkezeti-morfológiai sajátságokat magukon viselő területeiről valók. Így, ezek felhasználásával — a térképészeti extrapoláció segítségével [8] — a kevésbé felmért, de szerkezeti-morfológiai szempontból „rokon” területek domborzatrajza is finomítható olyan mértékben, hogy az a kisméretarányú térképek szükségleteinek megfeleljen (GEBCO 5.12 szelvény,1978).
Ma már rendelkezünk azokkal az alapvető földtudományi ismeretekkel (pl: lemeztektonika) is, amelyek a tengerfenék genetikai, szerkezeti, morfológiai stb. sajátságait összegzik, s ezek mind jobb ismeretével lehetővé válik, hogy a tengeri kisméretarányú térképek szerkesztésekor valóban a lényeges domborzati elemeket emeljük ki — akár méreten felül is ábrázolva! Ugyanakkor a szerkezeti, morfológiai szempontból kevésbé lényeges formákat — a térkép áttekinthetősége, használhatóságának növelése érdekében — összevontan ábrázoljuk, és a valóban jelentékteleneket elhagyjuk.
A megfelelő mélységű földtudományi ismereteknek az alapanyagok kiválasztásánál — a forráskritikában — is nagy jelentőségük van. A kisméretarányú térképek szerkesztésekor ritkán nyúlunk vissza felmérési, illetve topográfiai térképekig. Általában a szerkesztendő térképeknél másfélszer, kétszer nagyobb méretarányú levezetett térképeket használunk fel. El kell döntenünk tehát, hogy megfelelő minőségű, helyesen generalizált térképek-e a kiválasztott alapanyagok, hiszen ha nem, nem használhatjuk fel ezeket munkánk során.
Mivel a domborzat térbeli alakzat, vertikális és horizontális összetevői vannak. A generalizálás kérdései ennek megfelelően két részre bonthatók. (Az egyszerűbb tárgyalás kedvéért tekintsünk el a Föld gömb alakjától, s tekintsük a szóbanforgó földgömbdarabot „sík” felületnek. Ez az elmondottak lényegén nem változtat, de egyszerűsíti a tárgyalást.)
A vertikális értelmű generalizálás az ábrázolandó izovonalközök sűrűségének meghatározását jelenti, azaz az ábrázolásra kiválasztott szintfelületek meghatározását. (Az így kiválasztott szintfelületeknek a valós térszínnel való metszésvonalai adják az izovonalakat.)
A horizontális értelmű generalizálás az ábrázolásra kiválasztott szintfelületeken az izovonalak — mint síkgörbék — lefutásának meghatározását jelenti, pontosabban azt, hogy a térképen megrajzolt vonalak hogyan — milyen elvek szerint — térhetnek el a „valóságos” görbéktől. (Klasszikus értelemben csak ezt szokták a domborzat generalizálása alatt érteni: a helyes „vonalvezetés” kialakítását.)
Mindkét esetben bizonyos szabályok többé-kevésbé szubjektív alkalmazásával történik a generalizálás. A térképszerkesztő szándéka szerint mindenkor azt a célt tartva szem előtt, hogy az így elkészített térkép domborzatrajza a méretarányadta korlátokon belül a Föld domborzatának valóságot jól megközelítő képét nyújtsa.
A térképi ábrázolás céljának megfelelő — az ábrázolni kívánt terület damborzatához jól igazodó — szintfelület-sorozat helyes kiválasztásának fontosságát a legtöbb szerző elismeri, sőt hangsúlyozza is. Idézzünk egy ábrát a kérdés jobb megvilágításához (1. ábra) [13].
Láthatjuk, hogy kis terület bemutatásakor valóban adott a lehetőség olyan szintfelületek célszerű kiválasztására, melyek a valóság „hű” képének leírását teszik lehetővé. Más a helyzet, ha kis méretarányban nagy területek (kontinensek, óceánok) vagy akár az egész Föld felszínének bemutatására vállalkozunk.
A gyakorlati térképszerkesztés során alkalmazott, többé-kevésbé elfogadott és meghonosodott szintfelületek áttekintésével többek között Eduard Imhof foglalkozott [14]. Anélkül, hogy Imhof részletes elemzését megismételnénk, megemlítjük, hogy a szárazföldi domborzat ábrázolására hatféle különböző megoldást sorol fel. Ezek közül a legjobbnak a (tengerszinthez viszonyított) magassággal párhuzamosan, mértani haladvány szerint növekvő értékű szintfelület-sorozatot tartja (2. ábra). Nem tartja viszont a gyakorlatban megfelelő megoldásnak az „egyenlő területű lépcsőket” (3. ábra), amely módszert csak elméleti érdekessége miatt említi, „mivel az felhívja a figyelmet a sík területeken belül egy sokkal részletesebb felosztás szükségességére”. A későbbiek során megmutatjuk azt, hogy ez a két módszer megfelelő paraméterválasztás esetén közel azonos eredményt ad.
A tengeri területek ábrázolásával kapcsolatban Imhof két ábrát mutat be. Az egyik az általános (földrajzi) térképeken szereplő mélységlépcsőket szemlélteti (4. ábra), a másik a selíterületek vagy kis vízmélységű területek — nagyméretarányú — térképein alkalmazott mélységlépcsőket, szintfelületeket mutatja be (5. ábra). Majd táblázatban foglalja össze a különböző méretarány-tartományokba eső térképek számára ajánlott szintfelületeket (I. táblázat).
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a tengervízzel takart szilárd földfelszín a domborzat tagoltságát, változatosságát tekintve a szárazföldivel összemérhető, kerestük a megoldást — legalább az elméleti megoldást a szárazföldi és tengeri területek egységes ábrázolására, hiszen a tengerfenék csak azért olyan tagolatlan térképeinken, mert az ábrázolt szintfelületek ritkák. Kísérletképpen összehasonlítottuk a (szárazföldi) Kárpát-medencét az (óceáni) Ibériai-medencével olymódon, hogy először az Ibériai-medencénél is megrajzoltuk azokat a mélységvonalakat, amelyek a medence alapszintjéhez viszonyítva ugyanolyan szintfelületsort alkotnak mint az a Kárpát-medence ábrázolásánál szokásos (6.a és 7.a ábra; II. táblázat). Majd mindket térképet a tengeri területek ábrázolásánál szokásos 1000 (6.b és 7.b ábra), de méginkább 2000 m-es (6.c és 7.c ábra) szintfelületközöknek megfelelő izovonalakkal ábrázoltuk. Utóbbinál a Kárpát-medence földrajzi jellege teljesen felismerhetetlenné vált. Azaz még kisméretarányú térképeken sem megengedhető a 2000 m-es szintfelületközök alkalmazása a mélytengeri területek ábrázolásánál!
A feladat tehát olyan szintfelület-sorozat meghatározása (legalábbis elméletileg), amely a tengeri területeknél is a szárazföldivel egyező részletességű képet eredményez. Az előbbiekben Imhoftól idézett ábrákon láttuk, hogy az ilyen elemzésekhez általában a hipszografikus görbét használják (8. ábra). A hipszografikus görbe átalakításával nyerhető a magasság- és mélységértékek földfelszíni gyakoriságát bemutató függvény (9. ábra) amely számunkra most csak azért lényeges, mert könnyen szemléltethető vele az (lásd a szaggatott vonalat), hogy a tengeri területeken a különböző mélységek eloszlása bonyolultabb, mint a szárazföldi magasságok eloszlása. Ez már önmagában azt sugallja, hogy a tengerfenék-domborzat szárazföldinek rnegfelelő részletességű ábrázolásához több izovonalra van szükség.
A kiválasztandó szintfelületek túlzottan szigorú matematikai megközelítése nem túl célszerű, mert a törtértékek aligha ábrázolhatók (ha nem akarjuk megzavarni a térképek használóit).
Tegyünk egy próbát tehát kevéssé szigorú feltételekkel: legyen a választott szintfelület-sorozat olyan, hogy minden elemehez a hozzátartozó intervallumba eső gyakorisággörbe alatti terület közel egyenlő. A számítás könnyebb elvégzéséhez olyan adatsorra van szükségünk, amely számszerűen megmutatja, hogy bizonyos magasság- és (mélység-) intervallumokhoz az összföldfelszín hány százaléka tartozik. Az adatokat (III. táblázat) Seibold [15] könyvéből vettük.
Rendeljünk egy elég kicsiny (az adatokhoz viszonylag jól illeszkedő), mondjuk 3 %-nyi „földfelszíndarabhoz” egy szintfelületet. Ekkor a különböző intervallumokhoz hozzávetőleg a táblázat utolsó előtti oszlopában szereplő szintfelületszámok adódnak. A lehetséges szintértékeket a táblázat utolsó oszlopa tartalmazza.
Mint látjuk, azt a módszert — az „egyenlő területű lépcsőket” — alkalmaztuk, amelyet Imhof nem tart megfelelőnek a gyakorlatban. S ez a szárazföldi területekre az általa helyesnek ítélt módszerhez hasonló eredményt adott. Igaz, hogy a teljesen „szabályos” mértani haladvány szerint növekvő sor a következő lenne: (0,) 25, 50, 100, 200, 400, 800, 1600, 3200, 6400, de Imhof maga is tett engedményt azért, hogy a gyakorlatban inkább elterjedt szintértékeket alkalmazza. Az általunk követett eljárás meg fokozottabban hívja fel a figyelmet az Imhof által is hangsúlyozott sík területeken belüli részletesebb felosztás szükségességére. Csakhogy ez a tengeri területek ábrázolására is érvényes! S ez ugyancsak nagy hangsúlyt kap a 3—6000 m közötti tengeri területeknél.
Nyilvánvaló, hogy megfelelő részletességű adatok hiányában a kapott eredmény csak elméleti jelentőségű. Mégis fontos abból a szempontból, hogy alátámasztja korábbi megjegyzésünket, nevezetesen azt, hogy a tengerfenék csak azért olyan tagolatlan, csak azért olyan sima térképeinken, mert az ábrázolt szintfelületek ritkák, s egyben felhívja a figyelmet arra, milyen elveket kell majd követnünk a tengerfenék-domborzat helyes ábrázolása érdekében, ha már elegendő adattal rendelkezünk.
Másrészt rámutat arra is, hogy megrajzolt mélységvonalak nélkül — csupán mélységiréteg-színezéssel — megfelelő minőségű tengerfenékdomborzat-ábrázolás elképzelhetetlen, azaz egy-egy önálló színnel jelölt „mélységrétegen” belül további segédmélységvonalakat kell alkalmazni a domborzati formák pontosabb kifejezése érdekében.
Ki kell tehát dolgozni egy olyan ábrázolási rendszert, amely „kitünteti” a jelenlegi általános gyakorlatban alkalmazott, meghonosodott szintes mélységvonalakat — színhatárként használva azokat — ugyanakkor szükség szerint segédizovonalként alkalmazza a III. táblázat utolsó oszlopában szereplő szintekhez tartozó izovonalakat.
Ha ebben az értelemben vizsgáljuk a térképi generalizálás szabályait, azt mondhatjuk, hogy a szárazföldi domborzat szintvonalai futásának, a tavak partvonalának, a folyóvizek mennyiségi és minőségi generalizálásának szabályai jól kidolgozottak. Hasonlóan elmondható ez az óceáni és tengeri partvonalak generalizálásával kapcsolatban is.
Figyelembe véve azt az általánosan elterjedt még ma is élő (de helytelen!) szemléletet, hogy a tengerfenék domborzata kevésbé változatos, mint a szárazföldé, az előzőek alapján megoldottnak tekinthetnék a tengeri domborzat — pontosabban a mélységvonalak — generalizálásának kérdései is. Csakhogy a tengerfenék-domborzat kialakításában a Földön ható endogén (belső, tektonikus) és exogén (külső) erők másképpen, más arányokkal és hatásokkal szerepelnek, mint a szárazföldön. A tektonikus erőknek a tengerfenék-domborzat formálásában — egyáltalán az óceánok keletkezésében — játszott döntő jelentőségét a lemeztektonika feltárta. A külső, exogén erőknek, folyamatoknak a jelentősége sokáig alábecsült maradt. A tengerek, óceánok medencéi — mint „végső erózióbázis”, a tengerszint alatt fekvő területek —, csak mint Földünk óriási üledékgyűjtő övezetei szerepeltek az irodalomban. Pedig a külső erők szerepe nem elhanyagolható a tengerszint alatti domborzati formák alakításában. A partközeli területeken, a selfen a tengerjárás (árapály) erői, a partmenti tengeráramlások, a mindenkori éghajlati tényezők (korallok, ill. szárazföldi jég: gleccserek, selfjég); a kontinentális lejtőn és a kontinenstalpon az időnként lezúduló zagyáramlások; a mélytengeri területeken pedig a sarkvidéki területek felől az egyenlítői vizek felé mozgó mélytengeri áramlások módosítják az elsődleges, tektonikai erők által létrehozott és a különböző mértékű üledékfelhalmozódással tarkított kialakult formakincset.
A szárazföldi szintvonalas domborzatábrázolás több évtizedes gyakorlata során megalkotott generalizálási szabályok tehát nem alkalmazhatók automatikusan, változtatás nélkül a tengerfenék-domborzat mélységvonalas ábrázolásakor!
A tengervízzel fedett területek domborzatának ábrázolására jelenleg még nincsenek megfelelően kialakított generalizálási szabályok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a nemzetközi összefogással, neves szakemberek közreműködésével készült GEBCO 5. kiadásában megjelent térképlapok feldolgozása sem egységes!
A szárazföldi domborzat jellegzetességei, morfológiája, genetikája — mindazok az ismeretek, amelyek a generalizálás helyes elvégzéséhez elengedhetetlenül szükségesek — széles körben elterjedtek, ugyanez nem mondható el a tengerfenék-domborzattal kapcsolatban.
Jelen tanulmány terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy az egyes formák részletesebb leírásával is foglalkozzunk. Egy alapvető fontosságú kérdés tárgyalására azonban még ki kell térnünk.
Az óceánközépi hátságok genetikai szempontból az új óceánfenék képződésének színterei. A hátság tengelyében fekvő hasadékvölgy mentén feláramló magma folyamatosan tölti ki az egymástól elsodródó két óceáni lemezrész között keletkező „űrt”.
Morfológiai szempontból e „hegységrendszer” legjellemzőbb sajátsága viszont az, hogy a hátság tengelyére (közel) merőleges törésövek, ún. transzformvetők tagolják kisebb szakaszokra. Ezeket az alapvető irányokat még nagymértékű generalizálás során is meg kell tartanunk. Ábráinkon a GEBCO 5. 12-es szelvénye egy részletéből (10.a ábra) kiindulva mutatjuk be a generalizálás helyes (10.b ábra) és helytelen (10.c ábra) megoldását. Sajnos ez utóbbival gyakrabban találkozunk ma még a különféle térképészeti kiadványokban.
A hátságvidék ábrázolásával kapcsolatban még egy igen lényeges jelenségre hívjuk fel a figyelmet: határozott különbséget kell tenni a gyors és a lassú szétsodródási rátájú lemezhatárokon kialakuló hátságszakaszok között. A lassú szétsodródási sebességű területeken határozottan jelentkezik, és még kis méretarányban is ábrázolni kell a központi hasadékvölgyet (11.ábra). A gyors szétsodródási sebességű területeken a hátság — keresztmetszetét tekintve — lankásabb, kisebb lejtőszögű és kis méretarányban semmiképpen nem ábrázolható hasadékok mentén áramlik fel az olvadt köpenyanyag (12. ábra).
Hazai kiadású kisméretarányú térképeink, atlaszaink, földgömbjeink domborzatának vizsgálata — de számos külföldi térképmű elemzése is — arra a megállapításra vezet, hogy a szárazföldön a síkvidéki területek ábrázolása elnagyolt, sematikus; a tengeri területek esetében pedig a sematikus ábrázolás általános.
Ennek alapvető oka az, hogy a vertikális értelmű generalizálás, azaz az ábrázolt szintfelületek kiválasztása nem megfelelő.
A domborzat kellő részletességű ábrázolásához még a kisméretarányú térképeken sem elegendő az eddigi gyakorlatnak megfelelő izovonal-sűrűség. Kimutatható, hogy a szárazföldön is, de kü1önösen s tengerfenéken (elméletileg) a jelenleginél lényegesen több izovonalra lenne szükség a domborzati formák jobb kifejezése érdekében. Ugyanakkor az óceáni területeken még a horizontális értelmű generalizálás (a mélységvonalak vonalvezetése) megfelelő szabályainak kidolgozására is szükség van, hiszen az egyes térképészek — egységes szabályok, irányelvek hiányában — igen eltérően végzik a mélységvonalak (egyébként is szubjektív) generalizálását, és ez jelentősen eltérő domborzatábrázolást eredményez.
Tekintettel arra, hogy a kizárólag magassági- és mélységiréteg-színezésre épülő térképeknél az ábrázolható „lépcsők” száma erősen korlátozott, ez a térképfajta nem alkalmas a domborzat kellő részletességű, igényes bemutatására. Kinyomtatott térképművekben több olyan példát is találtunk, ahol a tengerfenék-domborzati névhez tartozó formát a térkép domborzatrajza nem is tükrözte.
Megoldásul kínálkozik az a lehetőség, hogy az eddigi gyakorlatban meghonosodott, az ábrázolásban „kitüntetett” izovonalközöket (mint rétegeket) önálló színnel különítsük el, de ezeken belül további szint- és mélységvonalakat (mint segédizovonalakat) használjunk fel a pontosabb ábrázolás megvalósítása érdekében.
Dr. M. Márton
Summary
The studying of the reliefs of the small-scale maps, atlases, globes published in our country — but the analysis of several foreign maps, as well — has led to the result that the representation of the plain area on land is slipshod and schematically; but in the case of sea-areas the schematical representation is general.
The reason of this is that the generalization in vertical sense is the choice of the represented level surface is not sufficient. For the representation of the relief in required details the density of the isolines on the small-scale maps — which was in the practice till now — is not sufficient at all. It is provable that on the land, but specially at the sea-bottom (theoretically) there would be needed considerably much more isolines for the better representation of the relief-configurations. At the same time in the sea-areas it is necessary to work out the convenient rules of the generalization in horizontal sense (drafting accuracy of the isobaths), but some of the cartographers — failing the general rules and principles — make the generalization of the isobaths, which is already subjective enough, in very different ways and this results a very considerable different representation of the relief.
Considering that exclusively in the case of maps based on colouring of layers and bathimetric layers the number of the ”steps” to be represented is very limited, this kind of map is not suitable for representation of the relief with the required details and of high level. At the published mapworks we have found more precedenst, were the relief-representation of the map did not reflect at all the form belonging to the submarine relief name.
As a solution the opportunity occurs that we have to separate the ”representative” isoline-intervals (as layers) accepted in the practice by individual colours, but we have to use inside of these further contours and depth-contours (as auxiliary isolines) in order to realize more detailed representation.
[1] A térképek méretarány szerinti felosztása
és az egyes csoportok elnevezése sem egységes a szakirodalomban. Egy lehetséges
felosztás ([1] nyomán): alaptérképek 1:100–1:5000; topográfiai térképek 1:
5000–1:200000 áttekintőtérképek 1:200 000–1:1000 000; általános térképek
1:1000 000–1:5 000 000; kontinenstérképek 1: 5 000 000–1:60 000 000;
világtérképek 1:60 000 000 vagy annál kisebb méretarányú térképek.