IV. A
mélységvonalas tengeri domborzatábrázolás szerepe
egy hamis
kép kialakulásában
Tankönyveinkben még az
1960-as években is a tengerfenék, mint az üledékkel való feltöltődés
birodalma szerepelt. Az így kialakult kép a tengeri területeket, mint a
földfelszín legkevésbé változatos vidékeit mutatta be.
A lemeztektonika elmélete — egy nagyszerű
földtudományi szintézis — hozta meg azt az alapvető változást, miszerint
az óceánok és kontinensek — a Föld felszínének nagy szerkezeti egységei — a
tektonikai aktivitás szempontjából helyet cseréltek. A legjelentősebb
tektonikai folyamatok színteréül az elmélet a lemezhatárokat jelöli meg,
amelyek zömmel a tengeri területeken húzódnak.
Vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy játszott-e egyáltalán,
és ha igen, milyen szerepet játszott a térképi ábrázolás a kevéssé változatos
tengerfenékkép kialakításában és több évszázados megtartásában.
Az izovonalas domborzatábrázolás kialakulása a vízzel
takart földfelszín ábrázolásához kötődik. Elég itt utalni Pieter Bruinss (1584), Nikolaes van der Heyde (1674),
Pierre Ancelin
(1697), Nathaniel Blackmore (1715), Luigi Ferdinando Marsigli (1725), Nicholas
Samuel Cruquius (1730) és Philippe Buache (1737) munkáira.
A partközeli vizek és sekély
tengerrészek megismerésének célja a biztonságosabb hajózási feltételek
megteremtése volt. Ugyanilyen gazdasági szükségszerűség szülte a
mélytengeri mérések számának gyarapodását, s ez a kábelfektetések korszakának
beköszöntése volt a XIX. század derekán. Az
első térkép, amely egy egész óceáni medence mélységvonalas ábrázolását
adta Matthew Fontaine Maury —
„Bathymetrical Map of the North Atlantic Basin with Contour Lines Drawn
in at 1,000, 2,000, 3,000, and 4,000 Fathoms” (1854) — térképe volt.
Elkészítéséhez kb. 200 (!) mélységadat állt rendelkezésre...
Az
1925—27-es „Német Atlanti Expedíció” során a „Meteor” kutatóhajó az „Echolot”
(visszhangos) mélységmérő segítségével már 67 000 (!) mélységadatot gyűjtött
(és 1000 huzalos mélységmérést végzett) zömében az Atlanti-óceán déli
medencéjében, egymástól 700 km távolságban lévő 14 keresztszelvény
mentén...
És
álljunk is itt meg.
A
tengeri mélységvonalrajz — a szárazföldi szintvonal analógiájára — mindig a
mérhetőséget, az egzakt ábrázolást sugallja. Matematikai értelemben vett
egzakt ábrázolást ma sem adhatunk (még kis méretarányban sem), a mintavételi sűrűség
— a mérések száma, illetve a mérési szelvények, sávok sűrűsége — ezt
nem teszi lehetővé. A szárazföldi domborzat felmérésekor jellemző
pontok célszerű kiválasztásával csökkenteni tudjuk a bemérendő pontok
számát. Nem így a tengerfenéken, ahol esetleges, véletlenszerű a mérési
hely egybeesése valamely fenékdomborzati elem jellegzetes pontjával. Nem
mindegy, hogy egy mért adatsorhoz völgyvonalat vagy gerincet rendelünk. Szárazföldön
elég ehhez egy pillantás. A vizuális észlelés lehetősége könnyíti
munkánkat. A „vakon” mért tengerfenéken szükség van néhány keresztszelvény
mérésére is egy ilyen kérdés egyértelmű tisztázásához. Azaz: lényegesen
több mérés szükséges hasonló jóságú eredmény eléréséhez.
Ha
a tengerfenék-domborzat izovonalas ábrázolását vizsgáljuk, megállapíthatjuk,
hogy a „korán bevezetett” és az egész tengerfenék ábrázolására kiterjesztett
izobatikus ábrázolás is segítette — a kisszámú mélységadat alapján szerkesztett
„egzakt” térképeivel — annak a szemléletnek a kialakulását és fennmaradását
hosszú ideig, amelyről beszéltünk.