Ha a Világtenger térképi ábrázolását vizsgáljuk, megállapítható, hogy
az Előszóban említett földtudományi extrapolációt a fiziografikus
ábrázolás az 1960-as évek elejétől, az ezen alapuló grafikus-festett
ábrázolás pedig az 1960-as évek végétől követte a térképészetben. Az egész
Földre kiterjedő mélységvonalas ábrázolás azonban elmaradt a lehetőségektől még kis méretarányoknál is.
Egyes térképeken (pl. a
GEBCO-szelvények egy részén, vagy az Amerikai Földrajzi Társaság kiadásában
megjelenő térképsorozat: WORLD 1:5 000 000 14., a Jeges-tengert bemutató
szelvényén: MAP OF THE ARCTIC REGION), egyes atlaszokban ([8c], [99], [102]
stb.) nyomokban felfedezhető a konkrétan mért mélységadatok mellett más
(pl. geofizikai) adatok figyelembevétele is a szerkesztés során (illetve ilyen
forrásokat felhasználó térképek, atlaszok alapanyagként történő
alkalmazása). Elég itt idéznünk a GEBCO 5.12 szelvény forrásjegyzékét (VI.
táblázat):
Ezt a — térképészeti
extrapolációnak nevezett — módszert azonban (jelenlegi ismereteink szerint) az
egész Világtengerre egységesen nem alkalmazták még, pedig alkalmazhatósága az
előbb idézett térképeken — véleményünk szerint —igazolódott. Esetünkben
ezt megerősíti a méretarány-különbség adta lehetőség is. Az elsődleges
alapanyagként használt GEBCO méretaránya vetületi sajátságaiból
következően kb. 1:10 000 000—1:3 200 000 között változik, s mi 1:32 000
000 méretarányú gömbre dolgoztunk. Kevés területtől eltekintve ez a
jelentős méretarány-különbség garantálja a jó minőségű
mélységvonal-rendszer megszerkesztését. Azokon a területeken, mint pl. az
Indiai-óceán délkeleti részén, ahol a GEBCO-szelvényekből nyerhető
mélységvonalrajz sokkal „szegényesebb” a többi területekénél, kell segítségül
hívni esetleg geofizikai adatokat, illetve a „Seasat” mérései alapján
szerkesztett térképeket.
A térképészeti
extrapoláció lényege tehát, hogy az izobátok szerkesztése során nemcsak a mért
mélységadatokat vesszük figyelembe, hanem egyéb — pl. geofizikai módszerekkel
meghatározott, elsősorban szerkezeti sajátságokat tükröző — adatokat
is. Így a mechanikusan alkalmazott „szabályos” interpolációval nyerhető
izovonalrajznál a valóságnak jobban megfelelő ábrázolás érhető el.
Tehetjük ezt azért is, mivel kis méretarányokban már elsősorban a
morfológiai-szerkezeti jellegzetességek kifejezése az elsődleges cél, a
mérhetőség másodrendű. Ha nem így lenne, a fjordok jelentős
része például nem is kerülne ábrázolásra.
Nézzünk talán egyetlen
konkrét példát, mire is gondolunk tulajdonképpen:
Mivel az óceánközépi
hátságrendszer vidékén kimutatható szeizmikus aktivitás bizonyíthatóan két
területre lokalizálódik — úgymint a központi hasadékvölgyre és a
transzformvetők hátságtengelyek közötti szakaszára (31. ábra) — ennek
figyelembevételével, a rengések epicentruma és fészekmechanizmusa pontos
ismeretében — a transzformvetők léte és iránya jól kimutatható.
Kiterjesztve, általánosítva azt az ismeretünket, hogy a transzformvető
morfológiai szempontból általában völgyszerű képződmény, a mért
mélységadatokból szabályos interpolációval nyert sima lefutású izobátokon a
transzformvetők kimutatott helyén és irányában völgyformának kell
jelentkeznie.
Hasonló — s a fentieknél
egyszerűbb — lehetőségek sorát kínálják a SEASAT-mérések nyomán
készült térképek (21. és 22. ábra).
A mintaterület
feldolgozása során nem volt szükség a „térképészeti extrapoláció”
alkalmazására. De mint lehetőséget
nem vetjük el ennek felhasználását. A szerkesztés során azonban több olyan
szelvény volt alapanyagunk, amelyeken ez a módszer már „bevetésre” került. Úgy
érezzük, hogy az eltérő
szemlélettel szerkesztett GEBCO-szelvények használata ellenére sikerült egységes kép kialakítása a teljes
feldolgozott területen.